Új munkatársam szabad idejében földrajztanár. Az szép munka – mondtam – legalábbis, ha érdekli a gyerekeket. Nem érdekli már ezeket semmi, csak nyomkodják az okos telefont - volt rá a szomorú válasz. Aztán forogtak a fejemben ötletek, de nyilván ő is kipróbálta már ezeket. Olyasmivel kellene megfogni a gyerekeket, ami a saját tapasztalataikhoz köthető. Például amit naponta megtapasztalhatnak, ha felnéznek az égre. Megbeszélni, miért fúj a szél, mitől változik az időjárás, mitől változnak a napok hosszai...gondolom, ezek a tantervben is benne vannak. Saját emlékeim a földrajzórákról olyanok maradtak meg, hogy mik az országok fővárosai, hol miből termelnek sokat. Elhelyezni országokat a térképen. Ma már akit érdekel, csak megnyomja az okos telefont. Persze csak akkor, ha érdekli. Mert attól, hogy szinte minden adat elérhető a világhálón, még egyáltalán nem biztos, hogy ezeket el is akarják érni. Jelen voltam egy olyan telefonálásnál, amikor az Angliában lakó sógorasszonynak mutatta az itthoni menyecske, hogy „nézd, apa hogy rakja a téglát” Ezt nyilván nagyon fontos volt látni. Nem fontos a percdíj se, mert majd apa több téglát rak, s meg lesz rá a fedezet.

Az iskolai emlékeknél maradva: Magyartanárom szinte minden anyag mellé tudott mesélni valami személyeset. Talán nem is volt mind igaz, de sokkal személyesebbé tette a témát. Rendes szokása volt bejelenteni, hogy következő órán dolgozatot írunk. Megadta a témát, és javasolta, hogy otthon készüljünk fel rá, írjunk piszkozatot. Aztán következő órán mégse íratta meg, viszont bekért 2-3 munkát, s azt kiértékelte. Az enyém mindig köztük volt. Aztán adott tippeket. Egy alkalommal az iskolával szemben lévő iparcikk bolt volt a téma, s én a piszkozatomban csupa jót írtam róla. Szóvá tette, hogy eltúloztam. Így a dolgozatban már semmi se volt jó. Átestem a ló túlsó oldalára.

Ja, a ló! Új munkatársam – nevezzük Atillának (régen így írták ezt a nevet) – lovasíjász. Két hete azért nem tudott jönni, mert táborban volt. Ketten voltak 14 lóval, de a csoport lemondta a tábort. Erről majd még kérdezgetem, most csak ennyi infóm van az esetről. Na! Ezekről mesélhetne a nebulóknak! Már nem arról, hogy lemondta a csoport, hanem azokról az esetekről, amikor elmentek. Elvégre lovas nemzet volnánk, vagy mi! Ifjúkori barátnőmnek volt középiskolás korában angol levelező társa. Abban a tévhitben élt, hogy mi lóval járunk iskolába. Érdeklődött, hogy napközben hová tesszük a lovakat? Kikötjük az iskola előtt? Pedig ez annyira nem így volt, hogy akkoriban már csak a tsz-ben voltak lovak, azok se sokan. Nem is hátas, csak igás lovak. A hátasló-tartás később jött divatba, de nem sokan engedik meg maguknak. Ezek már hobbilovak.

Valaki telefonált, hogy kellene neki 3 kg műkő (kőzúzalék) A tüzépen javasolták, hogy hozzánk forduljon. Nemrég érkeztünk meg vidékről, Atilla kiállt az útra a teherautóval, hogy a maradék sódert eltüntesse az út menti gödrökbe. Az úrral már a kapuban beszélgettek, nem is követtem az egész társalgást. Arra figyeltem fel, hogy a magyar Himalája expedíció vezetője volt. Számomra idegen a téma, de Atilla már mászott hegyet Iránban. Szerénykedett ugyan, hogy ő csak ötezren volt. Elhangzottak számomra idegen nevek, akik úgy másznak, hogy serpák viszik utánuk a málhát, kiépítik nekik az ösvényt, és természetesen oxigén palackot használnak. Kollár Lajos szerint (utánanéztem a nevének) ez így csak kirándulás. Mi közben összemosolyogtunk az öreg kollégával, hogy nekünk már az andornaki parton is bedugul a fülünk. Ez ugyan csak poén, de én már a 200 méteres szintkülönbséget is megérzem. Nemrég (írtam is róla) átkeltünk autóval a Bükkön, ami 600 méter szintkülönbséget jelentett akkor. Csökkent kapacitású műköves tüdőmmel már nem állnék be hegymászónak.

Atilla többször megemlítette Iránt. Talán nem figyeltem eléggé, így rákérdeztem, hogy minek volt ott. Tudatában annak, hogy lovasíjjász, még segítettem is megadni a választ, hogy netán a szkíta ősöket kereste? Nem találtam el, mert hegyet mászni ment. Találkoztam már táblázattal, ahol a magassággal csökkenő oxigénszintet ábrázolták, de teljesen más olyan embertől hallani róla, aki megtapasztalta. Négyezerig még nincs nagy gond, csak fölötte. Erre mondtam én, hogy négyezren élnek emberek. Igen, de ők oda születtek, az ő szervezetük arra van ráállva. Erre mondtam azt a példát, hogy a dél-alföldi arzénes ivóvizet is megisszák a helyiek, nem betegszenek meg tőle. Ebben ugyan nem vagyok biztos, de korábban hallottam ilyen kijelentést. Az ötezer méter magassághoz viszont senki nincs hozzászokva. Ott már nem lehet pihenni sem, hiszen nyugalmi helyzetben is húzza kifelé az emberből az erőt a hegy. Nem tudom, ezekről milyen mélységben beszélt diákjainak. Engem biztosan le tudna kötni a téma. Mint ahogy az is érdekes kaland lehetett, amikor Mongóliában járt. Szándékom szerint ugratni akartam azzal, hogy „ a táj gyönyörű” Meg is lepődtem amikor igazolta állításomat. Aztán helyreraktam a dolgot magamban. Nagy különbség az, ha valaki képeken lát valamit, vagy a valóságban. Nagyon jó példa erre az angol sorházak látványa. Képen nagyon lehangoló barátságtalan látvány a sötét téglafalak egyhangúsága, a fekete vasrácsok sora. A valóságban nem az, pedig a naponta használt kocsibeállók mohásodása se szépíti a képet. Kamiontúráim fölött érzett örvendezésemet akarta lehangolni egykori bukott polgármesterem azzal, hogy „höhö. Oszt nem is látsz semmit, csak ülsz a kocsiban” Nem sikerült neki, mert igenis, csodálatos utazások voltak. Atilla is így élte meg az átkelést a Góbi sivatagon, ahol szerintem se sok szépet láthatott (bár én ezt nem tudhatom) Mondta, hogy három napig is mentek egyhuzamban úgy, hogy embernek nyomát se látták. Aztán befutottak piciny porfészekbe, ahol az emberek barátságtalanok, ellenségesek voltak. A táj viszont gyönyörű....