2019. június 20., csütörtök

Gyorskeresés

Félóra séta jót tesz a szívnek (Calais)

Írta: |

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]

A kikötőhöz vezető gyorsforgalmi út alatti körforgalmon túljutva már benn is voltunk a városban. Barátságos, szellős építésű lakótelep. Nagyon hasonlít az általam ismert és kedvelt Tiszaújvároshoz. Lényeges különbség, hogy a panelházak nem mosott kavicsos elemekből épültek. A falak színesek. A 15 emeletet sokszor végigszámoltam, mert nem akartam elhinni, hogy annyi. Nem látszott olyan magasnak. Talán az volt a trükk, hogy az alsó hat emelet szélesebb volt, mint a fenti rész, a színe is különbözött, a legfelső emelet pedig ugyancsak más színű volt (az alsókkal megegyező) mint az alatta lévők. A lakótelep szélén végeláthatatlanul hosszú, egyenes út vezetett a belváros felé. Vele párhuzamosan egy csatorna, melynek partján széles kerékpárút, majd egy másik úttest. Ez utóbbi út mellett gyalogjárda. Ezen az oldalon egy stadion, majd néhány focipálya, és az egyetem épületei. Mögöttük családi házas övezet. Kertesnek nem mondanám, hiszen nagyon picik a telkek. A házak mérete a térségben szokásos, vagyis a mi szemünkben kicsik. A téglaburkolás itt is általános, nagyon kevés a kivétel. Lábazat itt sincs. Nagyon ritka, ha lépcső van a bejárat előtt, többnyire csak a küszöböt kell átlépni, mintha egyik szobából menne a másikba. Olyan házat sehol nem láttam, aminek az építése félbe maradt, sőt még….most jut eszembe, hogy korábban azt írtam asfordi sétánk során, hogy nem láttam több építkezést, csak ott egyet. Calaisban több helyen is folytak építési munkák, de ezek nagy, többemeletes házak voltak, furcsamód, még a tetősík is betonból. Az előbbi gondolatot befejezve: Minden családi ház készen volt, sehol nem láttam lakott, de befejezetlen házat. Ennek oka ott keresendő, hogy nem a tulajdonos, illetve a leendő lakó kezd hozzá saját kezűleg, aztán addig halad, amíg a pénze futja. Itt ritkán építenek maguknak házat az emberek. Inkább bérlik azokat. A mindenkori szükségleteiknek megfelelő méretűt. Egy építő vállalkozás pedig nem ad ki a keze alól félig kész házakat. Ez városképileg sem elhanyagolható szempont.

Mehettünk legalább 2 kilométert, amikor véget ért a lakótelep. Egy keresztút után, ahol a csatorna is beletorkollott egy keresztirányú csatornába, következett a régi külváros. Többnyire egyemeletes, vagy csupán tetőtér beépítéses házakkal. Ennél nagyobb kevés akadt. Az utca ugyanolyan széles volt, mint az előző szakaszon, csupán a házak épültek közvetlenül a járda mellé. Az útpálya 2x2 sávos, középen, ahol eddig a csatorna volt, most autóparkolók töltik ki a teret. Itt már sűrűen vannak kicsi keresztutcák. A forgalom nem jelentős.

Szokatlan dologra figyeltem fel. Az utcák keresztezésénél, ha láttunk autót közeledni, természetesen megálltunk, hisz mi gyalogosan, könnyebben meg tudunk állni, meg egyébként is így vagyunk szocializálódva. Amennyiben hosszú kocsisor jött volna, megérteném, hogy átengednek, de amikor egyetlen autó közeledett, csak egy pillanatra tartott volna fel bennünket, mögötte már léphettünk is volna az úttestre. Ők nem így gondolták. Látták, hogy ott a gyalogos, megálltak. Nem ám egyik-egyik autó. Mindegyik. Kivétel nélkül. Egy idő után, már szétnéznünk is felesleges volt, folyamatosan lehetett haladni, mintha nem is lett volna útkereszteződés. Nálunk most tervezik a gyalogos elsőbbségének szigorítását.
Még szoknunk kell, de lám, megoldható. A franciák már gyakorolják.

A következő nagy keresztútnál szintén volt csatorna, majd kissé elkanyarodott az út. Eddig még végigláttunk egészen a parkolónk melletti gyorsforgalmi útig. Ez a szakasz akár már Pesten is lehetett volna, nem láttam különbséget. Éppen olyan, mint mondjuk a VI., vagy VII. kerület. Itt a nagy házaktól már nem láttunk semmit. A tempó változatlanul közel állt a futáshoz, hiszen mint az köztudott, sétálni fárasztó. Immár a harmadik csatornát kereszteztük, amiknek a felemelhető hídjaiból arra lehetett következtetni, hogy ezen már hajóznak is. A valóságban nem láttam még ilyen szerkezetet, csak holland képeken.

Megérkeztünk a belvárosba. A sétálóutcán ösztönszerűen jobbra fordultunk, hiszen arra kell lennie a tengernek, meg talán annak a magas tornyú templomnak is, amit az autópályáról kifigyeltem. Az utcán szólt a zene. December 9.-e van, de itt már karácsonyi a hangulat. Na, itt láttam először olyan hatalmas, kék palatetős, sok emeletes városi házat, amiket filmekről ismerek, elsősorban párizsi utcaképeken. Nem tudnám leírni, hogy mi rajtuk a jellegzetes, de nekem egyértelmű egy ilyen épület láttán, hogy francia. Talán a színösszeállítása. A fehér kőpárkányok, keretek, díszek, s hozzájuk a vörös tégla kitöltő fal.

Itt már jelentős volt a gyalogos forgalom. Kerülgettük az embereket, hogy gyorsabban haladhassunk. Nem is lassítottunk még kirakatot nézni sem, pedig legalább három cukrászda előtt haladtunk el. Az üvegen át valami fantasztikus mennyiségű finomság tárult elénk olyan hívogatóan, hogy csupán azért tudtam ellenállni, mert nem volt nálam csak 7 euró. Nem tudom, mire lett volna elég.

A fodrászüzletek előtt nem álltam meg, hogy meg ne kérdezzem Sanyitól, nem akar-e valami jó frizurát. Ez, persze egyértelmű ugratás, hiszen nem sokat hazudnék, ha kopasznak mondanám. Nem is nevezhető igazán hajnak ami a fején van, inkább csak erősen borostás. Igaz, engem is nehéz lenne összekócolni.
Az utca egy nagy, zöldellő parkban folytatódott. Jobbra, elénk tárult az a hatalmas templom, amit kerestünk. Buzogányszerű, hatalmas óratornyán zöld háló lengett, mint felújításkor szokásos, de állványzatnak nyoma nem volt. A tér felől széles lépcsősoron lehetett megközelíteni a forgóajtós főbejáratot, a szinte egybeérő emeleti franca-ablakok mindegyikében hatalmas trikolort, nemzeti színű zászlót fújt a szél. A fehér mészkőpárkányok, ablakkeretek, erkélyek szépségét kiemelte a vörös téglafal.
- Ez nem is templom. – mondta ki valamelyikünk, másikunk pedig egyetértett.
Mint később rájöttünk, ez a városháza. Előtte, a macskaköves parkolóban, földlabdás fenyőfákból kisebb erdőt raktak össze, közöttük egy büfékocsi méretű, üvegfallal védett betlehemhez kanyargó ösvényt hagytak. Itt már elővettem a fényképezőgépet. Eddig még alig készült fénykép, s immár hazafelé tartunk. A gép memóriájában elfér közel ezer kép, s eddig talán húszat készítettem. A betlehem után a városházáról készült egy totálkép, majd ráközelítettem az épület két végén álló, megdöbbentően magas, egyetlen vasrúddal kitámasztott kémény egyikére. Az épületbe lépve egy széles folyosóra jutottunk, előttünk egy vasútállomásra emlékeztető hatalmas csarnok, amely el volt zárva, nem lehetett oda belépni. Ott is valami betlehemszerű kiállítás volt, kitömött állatokkal. Nem találtam túl érdekesnek, inkább a folyosó végén lévő lépcső, és a lépcsőfordulóban lévő óriási színes üvegablak vonta magára a figyelmemet. Ellenkező irányban, az óratorony felé, néhány lépcsőn, egy udvarra nyíló ajtóhoz lehetett lejutni. Később erre is elsétáltunk, de legelőször felmentünk az emeletre. Szakmai szemmel igen szemet gyönyörködtető kőfaragások díszítették a lépcsőházat. Az épület külső részeit úgyszintén, de a belső részt azért is részesítettük előnyben, mert itt nem fújt a szél. Sőt! Még fűtöttek is. A séta végén már melegünk volt. A fenti folyosóról nyílt egy láthatóan hivatali rész, mellette egy sötét, faburkolatú ülésterem, és egy másik, amit házasságkötő teremnek néztünk. A tér felőli óriási, általam lovagteremnek elnevezett rész lenyűgözött.

Kissé recsegett a parketta a lépteim alatt, de ez csak néhány pillanatig tűnt fel. Sokkal inkább hatott rám a terem mérete. Egyetlen bútordarab nem volt benne, ez talán még növelte ezt a hatást. A terem mindkét végében állt egy kandalló, ajtóval elzárt tűztérrel. Természetesen a befűtendő helyiséghez méretezve. Ezekhez tartozott a kintről megcsodált kémény. A földig érő, címerdíszes, színes üvegablakokon beragyogó napfény csodálatos fényárral töltötte meg a termet. A mennyezet, két végén ívelt gerendái azt gondolom, furnérborításúak, mert szerintem ekkora fák nincsenek. A terem hosszirányában is végighúzódott két gerenda, vagyis az egész mennyezet rácsos szerkezete egy hajóvázra emlékeztetett. Vagy inkább mégsem? Sokkal inkább hasonlított valami díszes faragású bútorra, mint plafonra. Remek asztalosmunka. A mennyezetről mélyen belógatott csillárokat találtam legkevésbé figyelemre méltónak. Bár nem kizárt, hogy azért emlékszem így, mert olyan szempontból figyeltem rájuk, hogy ugyan mennyire zavarják a fotózást. Nem zavarták. Hiába volt felkapcsolva, a napfénnyel nem versenyezhet, még ha száz égője van, akkor sem.

Már indultunk volna, amikor ránk is szólt egy öltönyös hivatalsegéd. A beosztása lehet akár más is, mindenesetre nála volt a terem kulcsa, és miután kijöttünk, be is zárta utánunk. Bizonyára volt nem sokkal korábban valami rendezvény azért maradt nyitva. Örülök, hogy nem később jöttünk. Noha annak is, hogy nem korábban, mert ha egy nagy társaság van odabenn, egész biztosan nem megyünk be körülnézni.

Sanyi még fényképezett a folyosón, majd fülünkre húzott sapkával, zsebre dugott kézzel, kiléptünk a térre. Amikor a kikötő felé keresztülvágtunk az első úton, akkor jött egy (gondolom) helyi járatú busz. Oldalára felfestve a városháza tornya. Később még több ilyen busszal is találkoztunk.
- Már nincs messze a tenger, mert erősebben fúj a szél. – mondta Sanyi biztatóan, de még csak egy öreg angol torony állt előttünk.
Ki volt írva egy táblára, azért tudom, hogy ez a neve. A tetejéről biztosan jó rálátás nyílt a csatornára, amíg a szállodákat elé nem építették. A torony előtti útkereszteződésnél olvastam egy táblán, hogy Calais Notre Dame.
Kíváncsivá tett, de most a tengerhez sietünk. Az angol tornyon túl volt egy kicsi park, ahol valami kerítésfélén egy tucat nemzeti zászló lengett.
- Miért nincs köztük uniós zászló? – kérdeztem, bár nem vártam rá választ.
- Ezek itt franciák. – kaptam mégis meg az indoklást.

Most már hamarosan elértük a régi kikötőt. Megdöbbentem. Egy hatalmas, kővel körbefalazott gödör, benne félrebillent halászhajók, a nagyobbak a falhoz támasztva. A kőfal majdnem a tetejéig nedves, de víz egyáltalán nincs a „gödörben”. Apály van.
Mi egy hídon megyünk a part felé. Alattunk egy zsilippel van elzárva a híd másik oldalán lévő csatorna vize, melyen hobbihajók sorakoznak. Később a térképen néztem meg, merre tudnak innét kihajózni. Vagy itt, a híd alatt, ha dagálykor kinyitják a zsilipet, vagy a városon keresztül, azokon a csatornákon át, amelyeken eddig átjöttünk. Az árboc persze sehol nem fér el, hiszen minden irányban híd alatt kell áthaladni. Na, ez legyen az ő gondjuk! Gondolom, megoldják. Előttünk áll egy régi erőd maradványa. Megfordul a fejembe, hogy jó lenne oda felmenni, hogy a tengerre ráláthassunk, de a bejárat el van kerítve. Kénytelenek vagyunk a szállodák között áthaladni, ahol végre megláthatom a vizet.

Azonnal a doveri fehér sziklákat kerestem. Nagyon halványan lehetett látni, de egyértelműen felismertem. Ha nem tudom, hogy ott van, talán nem is veszem észre. Fényképen egész biztos nem lehetne látni. A Magas-Tátrában jártam úgy, hogy egy távoli hegycsúcs látványáért készítettem felvételt a családról, de a képen semmi nem volt a háttérben. Marad tehát a tudat, hogy át láttam a La Manche túloldalára. Az aszfaltút mellett kőfal szegélyezte a strandot. A fal tetején korlát, három, vagy négy helyen, lépcsőn lehetett lemenni, hasonlóan, mint a Balatonnál láttam. Az út menti parkolókban személykocsik álltak, utasaik bentről bámulták a tengert. A strand és a kompkikötő közötti hosszú mólóra, melynek végében állt egy világítótorony (bár nem világított) ki lehet sétálni. Legalábbis Sanyi ezt mondta, de most be van zárva az oda vezető kapu.
A móló tövében markológép dolgozik, dömperek hordják a homokot. A víz a lépcsőtől még nagyon messze van. Lehet legalább 200m. A lépcsőről óvatosan kell lemászni, mert alatta nagyon összetúrták a homokot a gépekkel. Mintha homokbányában mászkálnánk. A laza homokba mélyen belesüpped a lábunk. Nehezen küzdjük át magunkat a sima felületű részig. Itt is mély lábnyomok maradnak utánunk, de nem kell a gépnyomokkal szabdalt homokdombokat megmásznunk. Ezen a részen délelőtt még víz hullámzott, majd estére újból el fogja önteni a dagály.

A sima, de laza sáv után egy csillogó, vízzel telített szakasz következett. Aggódtam, hogy nem tudunk egészen a vízig lemenni, hiszen eddig is süppedős volt a talaj, az előttünk lévő részre aligha tudunk rámenni. Ismét meglepődtem azon, amit tapasztaltam. A csillogós rész olyan kemény, mintha betonon lépdelnénk. Látványnak pedig olyan, mintha a vízen járnánk. Le tudtunk menni egészen a hosszú, lapos hullámokig. A part lejtése nagyon kicsi. A bentebb még egymásra tornyosuló hullámok a lábunkhoz érve egészen ellaposodnak, öt-tíz méterre követik egymást. Azért nem árt a lábunk alá figyelni, mert van ugyan egy vonal, ameddig általában kijön a víz, de néha jóval túlszalad ezen.

Sirályok vitorláznak az erős szélben. A túlsó partot innét már nem látjuk. Ezen a harminc valahány kilométeren is van a földnek akkora görbülete, hogy a vizet domborúnak látjuk. Talán azért, mert valóban domborodik. Ahol az autók állnak, talán hat méterrel van magasabban. Ennyi különbség kell a túlsó part láthatásához. A móló túloldaláról, lassan tolat kifelé a komp. Balról, Folkestone felől közeledik egy másik, Dover irányában, de tőlünk távol úszik egy harmadik Dunkerque felé. A balról közeledőt mindenképpen megvárom, hogy ideérjen, mert le akarom fotózni. A két hajó teljesen egyforma, de amelyik most fut ki, annak nagyon szokatlan az „eleje”, amit szóvá is teszek. Aztán Sanyi jól megmosolyog, mert ő tudja, hogy a kikötőből farral megy ki. Be is bizonyosodik, mert látom, amint megfordul, s immár szemben úszik a másikkal. Ekkor újabb hajó úszik ki a móló mögül.
Úgy látszik, elkaptuk a délutáni csúcsforgalmat. Az Angliából érkező, lassan befut a kikötőbe. A móló ugyan sokat takar, de még így is látni néhány fedélzetet. Felismerem az innét aprónak tűnő kamionokat, a legfelső fedélzeten emberek álldogálnak. Egy ember egészen fent, a kéménynél kapaszkodik a korlátba. Így látni igazán, hogy mekkora jármű, amikor van mihez viszonyítani.

A nap, a szállodasor végénél, már egészen közel jár a horizonthoz. Az erős szél sötét felhőket kerget dél-kelet felé. A fényviszonyok nagyon jók a fotózáshoz. A víz, a csillogó parti sáv, a felhők és a vörösen izzó nap fényjátéka, nagyon kedvez a műalkotásainkhoz. Akkor ez nem is tűnt fel, csak az eredmény láttán szembesültem a szépségével. Már idehaza, amikor eléggé ki lehetett nagyítani a képeket.

Miután a telefonommal még a tenger hangját is felvettem egy rövid videóra, visszaindultunk a város felé. Vagyis előbb még kicsit lődörögtünk a kikövezett parton. Megnéztünk valami emlékművet, ami körül kutyasétáltatás nyomait kellett kerülgetni. Egy elkerített, lejtős térbetont, ami nem ért le a vízig, beazonosítottunk. Mindkettőnk szerint az a rendeltetése, hogy itt tegyék vízre az autóval idevontatott hajókat. Persze nem ilyenkor, hanem amikor dagály van. Az utánfutót beletolják a vízbe, és miután levették a hajót, a betonon vissza tud kapaszkodni az autó. Próbáljuk bemérni, mekkora lehet a vízszint ingadozása. Mérce nincs sehol, a rézsű magasságát nem könnyű megítélni, de áll a vízben egy hatalmas betonoszlop. El nem tudom képzelni, mi a feladata. Talán a kikötőbe beúszó hajóknak valami „kerékvető féleség”. Nagy segítség a mérésben, hogy bizonyos értelemben, kalibrálva van. A felénk eső oldalán egy vashágcsó fut egészen a tetejéig. A vason megtelepült algák, moszatok, mutatják, hogy meddig szokott vízben állni. Azt hiszem, éppen most „tetőzik” az apály. 17 létrafok van bezöldülve. Már csak a lépésmagasságot kell megmérni, majd alkalomadtán egy hasonló hágcsón. Harminc centis kiosztás esetén öt méter az ár-apály szint.
Na! – int Sanyi egy részben elkerített parkoló felé, amikor ismét hátat fordítunk a tengernek – Itt vannak a lakóautók.
Akkor most választhatsz is, hogy milyen kellene.
Az ott – mutat az egyikre – éppen megfelelne.
Nekem jó lenne egy normál kisbusz, mondjuk egy H1-es Hyundai, már a márkahűség miatt is. Kettecskén abban is elférnénk az asszonnyal. A gyerekekkel már rég nem kell számolnunk. Azzal simán beparkolhatnék a személykocsi parkolóba.

Azért volt érdekes ez a parkoló, mert korábban több olyat is láttunk, ahonnét a lakókocsik ki vannak tiltva. Sanyinak régi álma, hogy lakóautóval barangolja be Európát. Kellene hozzá egy megfelelő jármű, és egy jó nagy rakás pénz, hogy a hóbortját finanszírozhassa. Abban egyetértünk, hogy a kamiontúra csak arra jó, hogy felderíthessük, hol kellene megállni. Itt például aligha állna meg, vagy mondhatom a saját nevemben is, hiszen tőlem sem áll távol egy hasonló álom, csak már mintha lemondtam volna róla.
Szóval Calais nem szerepelne a turista célpontjaink között. Ennek a városnak a bebarangolásához kamion kellett, ráadásul olyan, aminek napokig nincs fuvarja. Ez, most megadatott a számunkra.

A mai városnézés a befejezéséhez közeledett, kezdett alkonyodni. Már csak vissza kellett mennünk a kamionhoz. Ekkor még nem is tudtuk, milyen messze van, csak a GPS segítségével néztük meg este, hogy hány kilométert sétáltunk. Az angol toronyig visszaérve, úgy döntöttünk, rövidítünk az úton. Egyúttal megnézzük a Notre Dame-t, errefelé éppen útba esik.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy szép. Valami elképesztően hatalmas téglahalmaz. Egy monumentális templomerőd. Vaskos tornya szokatlan módon az épület közepére került. Alaprajza átláthatatlan innét a falai mellől. Bejáratra két oldalon emlékszem. Amit használnak is, az a hosszabbik oldal közepén van, a látszólag főbejárat egyértelműen használaton kívüli. Fölötte kőcsipkés ablak, de a kőbordák mögött nem üveg van. Hanem téglafal. Hasonlóan befalazott ablak több is van rajta. A keleti oldalra bástyákat emeltek. Valóban sokkal inkább tűnik erődnek, mint templomnak.
Fotózni már eléggé sötét volt, nem is próbálkoztam. Odahaza utólag az Internettel kerestem róla képet, de nem tudja érzékeltetni az épület méreteit.

Na, akkor húzzunk bele, mert hosszú még az út! Szerencsénk volt, hogy eltaláltuk az egyetlen helyes irányt. Ha csak egy utcát tévesztünk, kerülni kellett volna a kikötő felé. Az egyik grundon néhány fiatal fiú focizott, immár lámpafénynél. Volt olyan érzésem, hogy nem született franciák. Nem sokkal ezután szembetalálkoztunk azzal a négy menekülttel, akiket éppen mellettünk tartóztattak fel délelőtt. Az alagút nem jött nekik össze, most próbálkoznak a kikötőnél.

Nem nagyon élveztem már ezt a végeláthatatlan, nagyiramú gyaloglást, de – habár nem kellett sietnünk – szerettem volna már a kocsinál lenni. Nem igazán lelkesedtem azért se, hogy bemenjünk egy utunkba eső hipermarketbe bagettet venni. Ezt nem úszhatom meg, hiszen a kenyerünk elfogyott, enni pedig kell.

Egy magyar városban azt hiszem, az utcanév alapján tájékozódnék, de itt feleslegesen próbálkoznék akár az elolvasásukkal is. Ha sikerülne is, elfelejteném. Ez a megoldás annyira nem jött számításba, hogy nem is láttam utcatáblát, pedig bizonyára vannak. Érzésre navigáltunk. Sanyi már nem volt itt annyira idegen mint én, hiszen mint mesélte, a feleségével is nekivágott már ennek a gyalogtúrának, csak Ildi elfáradt, és visszafordultak félúton. Egyéb alkalmakat nem említett, de azt hiszem a fejében van a város utcáinak a tájolása. Persze nekem is be van építve a fejembe az iránytű. Ha nem is érzem helyesen az égtájakat, azért az nem okoz gondot, hogy meghatározzam, milyen irányból jöttünk néhány órával ezelőtt. Ha más nem, hát az biztosan nagy segítség, hogy olyan utcát keresünk, ami legalább három kilométer hosszú, és egyenes. Na jó, az első kilométer után van benne egy enyhe törés, de azért az ezer méteres egyenes utca se gyakori. Nem hinném, hogy elállt a szél, de ekkor már fel se tűnt.
A lakótelepi hipermarketben hatalmas volt a tömeg. Igaz, maga az üzlet is. Az előtérben állt egy nagy karácsonyfa, de arra csak kifelé jövet figyeltem fel, hogy szögletes. Nahát!
Sanyi nem fogta sietősre a vásárlást. Előbb még szétnézett a műszaki osztályon. Webkamerába integrált mikrofont keresett, meg digitális fényképezőt. Ja, meg áramátalakítót, mert most nagyon bonyolult a rendszer a kocsiban. A laptop úgy működik, mint odahaza. Mármint abból a szempontból, hogy a 220V-t redukálja le. Csakhogy az autó rendszere 24voltos, ebből kell 220 voltot transzformálni. Ezt a köztes lépcsőt kellene kiiktatni egy erre alkalmas készülékkel. Ilyet itt nem talált. Na, meg kamerát se. A fényképezőknek csupán az áruk nem volt megfelelő. Közben én a laptopokat nézegettem, noha semmiképp nem vennék, de azért vágyom rá. Az árszínt hasonló, mint odahaza. Fellélegeztem, mikor végre az élelmiszerek felé indultunk. Legelső célpont a kenyérpult. Óriási a választék. A praktikus csomagolás miatt csábított az óriáskifliszerű pékáru, amelyről ránézésre megállapítottuk, hogy melyik lehet édeskés, és melyik az, amely inkább igazi friss kenyér, csak éppen kicsi darabokban sütötték ki. Aztán maradtunk a hosszú bagettnél, ami alakra olyan, mint két rúd mákos beigli egymás végében. Lehet legalább 70 centi hosszú. Praktikusan egy vékony, puha fogásó fóliatasakba hegesztve. Csakis kézben szállítható, hiszen senkinek nincs ekkora táskája.

Tejet, teát, meg még néhány apróságot vettünk, így megúsztuk az egész bevásárlást 10 euró alatt. Sokszor belegondoltam, hogy az előző túránkon is visszafogottan költekeztünk, mégis dupla annyi pénz fogyott el, mint most. Talán a sinsheim-i technika múzeum 2x 12 eurós belépője nyomta meg kissé a fogyasztást? Vagy most jobban fel volt töltve az otthoni készlet? Sanyinak most is voltak ötletei, hogy miket vegyünk, de én szinte mindenről lebeszéltem. Nem mondanám magamat ésszerűen takarékoskodónak, inkább már fösvény vagyok. Saját magammal szemben is. A feleségem néha jókat derül rajtam, mert nagyon szeretek úgy általában is finomakat enni, de az édességből soha nem elég. Ha ő vesz nekem, azt nagy élvezettel elfogyasztom, de magamnak nem veszem meg, mert drága.

Ilyen vagyok. Ennek persze semmi haszna, mert ugyanolyan szegény vagyok, mint aki dohányzik és kocsmázik is. Nem tudom félrerakni a csoki árát.
Sanyi úgy gondolta, hogy az utcán, majd menet közben meg is eszi a bagettet, mert már nagyon éhes, de mivel én nem tettem, így ő sem. Nem voltunk már messze, talán 10 perc, de legfeljebb negyedóra volt az út.
- Na, mit főzzünk? Paprikás krumpli?
- Az jó, de sokára lesz kész. Én addig eszek.
Minden mást megelőzve a TV-t üzemeltük be. A benzinkút túlsó oldalán láttuk egy magyar kamionnak a parabola antennáját, így már volt egy támpontunk, hogy merre kell a miénket fordítani. Nekem volt egy olyan érzésem, hogy a mi kocsink eleje dél, dél-kelet felé áll. Mivel Sanyi a kolléga antennáját meglátva megjegyezte, hogy „nem gondoltam volna, hogy erre kell fordítani”, én a parabola hátát néztem az elejének, így meggyőződésem ellenére észak felé fordítottam. Nem csoda hát, hogy nem jött a jel. A GPS iránytű sem segített, mert nem volt mihez viszonyítani. Aztán az lett a megoldás, hogy tapadókoronggal kellett feltenni a tetőre. A kábelt behúztuk az ajtókeret vastag gumitömítésénél, így nem kellett a sofőrajtót használnom. Ezt a strapát nem fogja persze a végtelenségig bírni a kábel, de egyelőre még jó.

Sanyi nekikészült a vacsorának, én közben egy fél liter tejjel megettem a fél bagettet. Több nem kellett volna egyszerre egyébként sem, de látva a megkavarhatatlanul telerakott lábast, erős kétely támadt afelől, hogy meg bírjuk enni az egész krumplit.

Nem volt könnyű, de megbirkóztunk a feladattal. Kicsit talán segített a chilei vörösbor is, amely elfogyasztásának különös szertartása alakult ki. Tudom, hogy a vörösbort olyan pohárból kell inni, aminek összeszűkül a szája, vagyis befelé dől a pereme. Mivel nem egy reprezentatív étteremben étkezünk, hanem kamionban, azzal kell beérnünk, amink van. A porcelán findzsának harangszerűen ki van hajtva a pereme, amin minden kortyintás után lefolyik a bor. Két megoldás kínálkozott. Illetve három, de az nyilván nem jöhetett szóba, hogy hagyjuk lefolyni. Vagy kéznél tartunk egy papírtörlőt, vagy minden korty után végignyaljuk az oldalát. Ez utóbbi eljárás volt a nyerő. Ahhoz nem találtam elég finomnak a bort, hogy egy lendülettel megigyam akár a felét is, így 5-6 alkalommal végig kellett nyalnom esténként a findzsát. Utólag gondoltam bele, hogy nem is vettem észre, mikor melyik bort ittuk. Ugyanis kétfélét vettünk szombaton, de ezek szerint mindegy, hogy Merlot, vagy Cabernet Savignon. Az első váltásnál még felismertem, de később erre oda se figyeltem.

Mire a TV-ben hozzáfogtak a főzős műsorhoz, mi már végeztünk a vacsorával. Ennyire tele hassal régen feküdtem le, de arra nem is gondoltam, hogy lesétáljam. A sétából mára elég volt. Ja! Meg is néztük a távolságot a térképen. Első mérésre túl soknak találtuk, a másodiknál már csak 16 km jött össze. Ezután már csak az okozott fejtörést, hogyan fért bele a visszaút abba a kevés időbe, ami a strandon készített utolsó fotó, és a megérkezés között eltelt. A fényképezőgép szerint a városházát 16.00-kor fotóztuk első alkalommal, a tengerparti utolsó felvétel 17.20-kor készült. 18-kor jártunk a boltban. 7 km, 40 perc alatt, az annyi mint 10,5 km/óra. Ez éppen a duplája egy 120-as menetütemnek. Ennyire gyorsak nem lehettünk, valami nem stimmel. Eltelt legalább egy hét, mire rájöttem a megoldásra. Nagyon egyszerű. Úgy derült ki, hogy összevetettem a városházáról készült kép időpontját, a toronyórával. Ez utóbbi 15:08-at mutatott mindkét óráján. 52 perc a különbözet. Na, ez az! A gépnek az órája nem volt beállítva. Így már rendben van. Igaz, sietni kell a 6 km/órás teljesítményhez, de mi tényleg siettünk. Így is jóval túlteljesítettük az egészség megőrzéséhez szükséges félórát. Nagy esély volt rá, hogy holnap, ha meg nem is ismételjük ezt a távot, de megközelítjük. A dűnék felé megyünk le a tengerhez, eredeti, természetes környezetbe. Hacsak meg nem jön addig az úti parancs, de erre nem sok remény volt.

Hozzászólások

(#1) Vakegérke

Na ezaz, köszönöm. :)

Szép szolidan, szép szolidan, elvégre nem vagyunk otromba állatok... (KFT) Birodalmi Szóvivő és Békenagykövet (:L topic)

(#2) potyautas válasza Vakegérke (#1) üzenetére


potyautas
(lelkes újonc)
LOGOUT blog

Szívesen. Legalább én is újraolvastam, újraéltem.

(#3) Vakegérke válasza potyautas (#2) üzenetére

Remélhetőleg írsz még, és akkor legalább újraélheted a történteket. A nászéjszakádról nem kell ám írni... ;)

Szép szolidan, szép szolidan, elvégre nem vagyunk otromba állatok... (KFT) Birodalmi Szóvivő és Békenagykövet (:L topic)

További hozzászólások megtekintése...
Copyright © 2000-2019 PROHARDVER Informatikai Kft.