A Duna korzó parkolói mindig tele vannak mindenféle autócsodákkal. Némelyik új típus még a karácsonyi katalógusban se jelent meg. A nem éppen új, kis piros MX-5-ös Mazdának mégis mindenki utánafordul, amint óvatosan áthajt a fekvőrendőrön, pedig még a zene se bömböl a hangszóróiból. Látványnak viszont rendkívüli ez a csinos kis kabrió. Különösen a benne ülő két „bombázó” miatt. A lányok a csónakkikötőből jönnek. Alig tízperce kötöttek ki. Eszter, aki a volánnál ül, indul a Balatonra, ahol majd a szüleivel találkozik. Most csak a barátnője miatt ment le a Dunára. Régen találkoztak, Gréta pedig szeretett volna egy kicsit csónakázni. Ezért persze korán kellett felkelni, hiszen ebédre Tihanyban kell lennie. A vízből persze nyáron soha nem elég, így miután kijött a vízből és mielőtt ismét vízre száll, hazaugrik lezuhanyozni, hogy frissen vágjon neki az útnak. Igyekezni kell, hiszen már kilenc óra, ezért nem is vár Grétára, aki a Görög utcánál kiszállt, hogy beszéljen a barátjával. Azzal válnak el, hogy majd otthon találkoznak. Innét nincs messze Eszter háza gyalog sem, mire elkészül, Gréta is ott lesz és együtt mennek majd Pestig. A patak menti úton kanyarodott be jobbra, majd azonnal rá is jött, hogy szokás szerint megint befordult az egyirányú utcába. Nem volt forgalom, így nem jelentett gondot visszatolatni. A megforduláshoz túl szűk ez az utca, mint legtöbb a környéken. Megkerülte az óvárost, és mintha Pestről jönne, a körút felől közelítette meg a piacteret, ahol egy pici fehér házikó volt az alkalmi otthona. Dokumentumaiban ez volt az állandó lakása, de valójában kevés időt töltött itt.
Két percen belül már a zuhany alatt áll, s egy rágyújtásnyi idő alig telik el, már bele is bújt a fehér szabadidő ruhájába. Rövid szőke haja az égnek áll. A tükör előtt beletúr, máris jónak találja a frizuráját. Grétának már itt kellene lenni, de még nincs sehol. Kiáll az ajtóba, és amíg felcsatolja a karkötőjét, ágaskodva leskelődik a kapu fölött. Telefonját a nyakába akasztja, közben az időt is megnézi rajta. Türelmetlenül kiáll a kapuba. Figyel át a téren, a patakon átívelő fahíd felé, de nem látja Grétát közeledni. Időtöltésnek visszamegy a házba, a hűtőből elővesz egy joghurtot, és reggeli helyett kikanalazza. Éhesen nem szabad elindulni, hiszen így is alig éri el az ötven kilót. Az apja persze mindenképpen soványnak fogja találni, ha meglátja egy hónap távollét után. Ettől gyakrabban nem szoktak találkozni, hiszen ő az üzlet miatt mindig úton van. Tegnap jött haza Németországból, három hét múlva indul Ausztráliába. Addig idehaza vakációzik. Csupán két találkozó lesz ezalatt, bár ebből az egyik három napig tart.
Gréta még sehol. Eszter egyre türelmetlenebb. A joghurt után küld még egy tábla csokit, majd telefonál. Illetve csak akar, mert a hívott készülék ki van kapcsolva. Úgy dönt, elé megy. Bezárja a kaput. Átmegy a hídon, felballag a macskaköves utcán az iskola sarkáig, el a városház előtt, le a főtérig, de sehol nem látta. Bement az egyik üzletbe, ahol a Gréta barátja dolgozik. Ott meg is találta.
– Na, mi van? Meddig várjak rád?
– Ja, bocsi, de nem megyek.
– Cseszd meg! Nem tudsz szólni? Már tíz óra.
– Elfelejtette a lelkem, olyan nagy a szerelem – vigyorgott a szomszédos kereskedő az ajtóból.
– Akkor hívom az anyámat, hogy még csak most indulok.

Bosszankodva hazasietett, bevágta magát a kocsiba. Telefonálni el is felejtett, olyan dühös volt, amiért pocsékolják az ő idejét. A sajátjával mindenki azt tesz, amit akar, de a más idejével ne rendelkezzen senki! Még a városban, de már a négysávoson hívta az anyját telefonon.
– Anyucikám hol vagy? Még csak most indulok.
– Itt lófrálok a belvárosban. Feriéknél egy félórája végeztünk. Nekik dolguk van, elmentek hazulról. Szép idő van. Gondoltam sétálok, amíg megjöttök.
– Nem jövünk, csak én jövök egyedül.
– Nem értem, nagyon zajos a telefonod. Ki menekül?
– Egyedül jövök! – kiabálta túl a menetszél keltette zajt.
– Gréta nem jön?
– Nem. Átvágott a szemét. Nem is szólt, csak úgy döntött, nem jön.
– Akkor ne is gyere át Pestre, majd metróval átmegyek a Batthyányra. Ott várlak. Puszi!

A kis piros sportkocsi jó tempóban haladt a gyér forgalomba, a szemközti sávok szinte bedugultak, hiszen ilyenkor mindenki kifelé jön Pestről. A városba érve már ez az oldal is megtelt, de nem volt fennakadás, aránylag hamar beért a Batthyányra. Amint félrehúzódott, az anyja már ott is volt, indulhattak tovább.
– Majd kint a pályán átadod ugye egy kicsit?
– Parancsolj anyukám, már cserélhetünk is.
– Nem, nem – nevetett az anyja – csak vidd ki a városból!
A pályán elkapták a ritmust. Ez nem mindig sikerül, mert legalább háromféle sebességtartományban haladnak a közlekedők. Van, aki csak 100 körül halad, aztán egy csoport a megengedett legnagyobb sebesség környékén, de ezeknek is állandóan a tükröt kell nézni, hiszen aránylag sokan száguldanak 170 fölött, és ezeknek mindenki az útjában van. Most aránylag kevés ilyen van úton. Az első pihenőnél Eszter felajánlotta a cserét, se Kinga nem élt a lehetőséggel.
– A jövő héten úgyis itt hagyod majd nekem, gondolom, nem viszed magaddal Sydney-be.
– Nem a jövő héten lesz még az anyukám, de a kocsit odaadom szívesen, úgyis többnyire Pesten leszek, majd tömegközlekedem. Ha mégis kocsi kell, majd elviszem aputól a Zafirát. Na, de mesélj! Mi újság van Zsarátnokon?
– Nagyapád morog, hogy rá se nézel. Nem jól van a papa, alig megy ki a házból. Egyébként nem is értem, miért nem jöttél haza tegnap.
– Tudod, hogy nekem már nem ott van otthon. Persze szívesen hazamegyek, nehogy má’ megbántódj! Mára beszéltük meg a klubba a találkozót. Nem? Úgyis együtt lesz a család. Valamelyik nap majd elszaladok a papáékhoz is.
– Nem lehetne a tetőt felhúzni? Egészen berekedek a beszélgetéstől.
– Milyen beszélgetéstől? Nem is szólsz szinte semmit. Na jó, majd valahol kiállunk a tető miatt. Van már olyan kocsi, ami felhúzza menet közben is a tetőt, persze nem ilyen sebességnél… hanem… hoppá! Mi van ott elől? Azt hiszem, megállunk. Na! Már nyomhatnám a gombot, de az én tetőm még csak hagyományos.
Aztán mégis nyomta a gombot, de csak a vészvillogóét, hogy a mögöttük jövőknek jelezzék, hogy valami gond van. Pillanatok alatt több száz kocsi torlódott össze. Megállta forgalom, majd lassan araszolni, egyesek tolakodni kezdtek. Először mindenki balesetre gyanakodott, aztán kiderült, hogy örvendetes oka van a bosszantó várakozásnak. Javítják az utat. Miután túljutottak az útszűkületen, ismét zavartalanul száguldhattak. A tető nyitva maradt, de Kinga talált egy kendőt a kesztyűtartóban, így óvhatta a fejét az orkánerejű széltől. Lassabban persze kellemes lett volna a kabriózás, de most már sietniük kellett. A beszélgetést a zaj miatt minimálisra korlátozták. Na, de úgyis együtt lesznek most egy pár napig, majd kidumcsizzák magukat a vízparton, az árnyékban.

Egy 50-100 kilométeres úton mindig akad néhány közlekedő partner,akit minden különösebb ok nélkül megjegyzünk. Csupán azért, egy darabon előttünk, vagy mögöttünk halad. Esetleg többször leelőzzük egymást. Most a lányok egy citromsárga Ladára figyeltek fel. Valahol Székesfehérvár térségében érték utol, s egy ideig mögötte haladtak. A színén túl, azért is volt feltűnő, mert ilyen autót ritkán látni már az utakon. Nagyon régi, még a hatvanas évek divatja szerint készült konstrukció, de ez a példány is meglehet már harminc éves.
– Az apád barátjának volt ilyen kocsija Póriban. Pont ez a szín. Fiatal korunkban ilyenekkel voltak tele az utak. Évente legalább százezret hoztak be belőle a Szovjetunióból, tizenhat-tizennyolc éven át. Akkor ezek voltak a legjobbak, amit Magyarországon megvehettünk.
– Az a Szovjetunió valami ország?
– Az volt. Egy világbirodalom. Apád szereti ezt a témát, tőle kérdezz ilyeneket! Nem mondod komolyan, hogy nem is hallottál róla. Kicsi korodban te is tanultad.
– Még az óvodában? – kérdezett rá Eszter mosolyogva – Amikor azzal a hírrel mentem haza, hogy meghalt Lenin bácsi?
Jót nevettek az emlékezetes eseten, amikor az óvónéni november hetedikei ünnepi megemlékezéséből, az akkor négyéves gyerek ezt tudta felfogni. Valójában nem sok nevetnivaló volt ezen a gyomorfelforgató baromságon, hogy már az óvodában is meg kellett ünnepelni a Nagy Októberi Szocialista Forradalom ünnepét, holott még a felnőttek sem értették, miért kellett ez nekünk.

Megelőzték a muzeális autót, közben jól megbámulták, ugyan kik utaznak még ilyen műszaki kövületben. Közben elérték a tavat, dönteni kellett, merre haladjanak tovább. Az autópálya ugyan egészen a kompig vezet, de soha nem lehet tudni, mennyi időbe telik, amíg behajózhatnak. Ezért inkább a másik irányt választották, végig a part menti úton. Erre még negyven kilométer, áthaladnak jó néhány településen, időt aligha nyernek, de legalább várakozni biztosan nem kell. Közben a Lada elszáguld mellettük. Úgy látszik, ők a kompot választják, vagy a déli parton maradnak, vagy ki tudja hová mennek. Eszter beáll az első benzinkúthoz, ahol az anyját átparancsolja a volánhoz.
– Itt már csak kiránduló sebességgel tudunk haladni, azt pedig nem nagyon szeretem.
– Na jól van, legalább barátkozom az új kocsimmal.
– El vagy te tájolva anyukám. Nem adom neked, csak használhatod. A bérleti díjat majd még megbeszéljük. – mondta nevetve.
– Telefonálok az apunak. Jó? Biztosan megnyugszik, ha tudja, itt vagyunk már a közelben. Na, indulhatunk. Hohó, ne olyan vadul!
– Igen. Telefonálj! – mondta Kinga, miután megszokta a pedálokat, és ráállt a kiránduló sebességre. – Igaz, még nem vagyunk elkésve, de még jó lenne Füredre is benézni az Ernőhöz. Nem gondolom, hogy sokáig kell keresni, biztosan ott van most is a mólón, és fogja az utasokat a kiránduló hajójára. Lehet, hogy lesz egy jó rendelése.
– Ez az Ernő az a…Megy még ez a népi iparművészeti biznisz?
– Megy. Hogyne….Nem nagyon. Valójában már csak megszokásból foglalkozom vele. Nem egy nagy üzlet. Talán ha én is nyitnék néhány butikot, több bejönne, de nem nagyon vágyom rá. Közelebb áll hozzám ez a szervező, közvetítő munka, amit most csinálok. Nem én készítem a termékeket, csak éppen nekem van rá iparom. Sokat kell mennem a fekete-munkásaimtól a kereskedőig, de ez számomra nem teher, hiszen szeretek úton lenni. Tudod, az a legfontosabb, hogy szeressem, amit csinálok. Egy határon túl, már nem a jövedelem a legfontosabb.
– Egyetértek. – helyeselt Eszter – Öt éve még én is azért mentem Németországba, hogy több pénzem legyen. Ma már nem kell kuporgatnom. Nagy segítség volt, hogy váltottam. Eszméletlen összegeket fizet ez a piacszervezés. Nem értem, ti miért adtátok fel annak idején. Képzeld! Sokan azért aggódnak, azok közül, akiknek bemutatom az üzletet, hogy majd adót kell fizetni, ha sokat keresnek. Na és? Ha van miből? A beidegződésektől persze nehéz megszabadulni.
– Így van. – bólintott rá Kinga, bár nem tudta pontosan mire.
– Most már el se tudnám képzelni magamat egy vendéglőben, mint dolgozó, vagy akár még szállodaigazgatóként sem. Úgy, mint vendég, igen. Az más. Imádom ezt a szabad életet. Persze tudom, hogy a segítségetek nélkül nem sikerülhetett volna – cuppantott egy csókot az anyja arcára.
– Mi csak annyit tettünk, hogy nem tettünk keresztbe a terveidnek, bármilyen meredeknek is találtuk. – próbálta elhárítani a hálát Kinga.
– Ez így, ebben a formában nem igaz, – erősködött Eszter – viszont ha így lenne, akkor is éppen elég. Hallottam esetekről, amikor csupán ennyin múlott az illető sikere, boldogsága. Csak annyi kellett volna, hogy ne ellenezzék, nem több. Na, hívom a fatert. – vette kézbe a telefont, ami ebben a pillanatban éppen megszólalt.
– Jé, az apu! …Igen…ühüm…ja…persze…jól van…oké.
– Mi van? – szólt rá kissé ingerülten Kinga, mivel egy árva szót nem értett abból, amit a telefonba beszéltek.
– Azt mondja az apu, hogy a tesómék elmentek vitorlázni még reggel, még mielőtt ő odaért volna. Nem is találkoztak. Azt üzenték, hogy délre visszaérnek, de nem hisz nekik. A családi Zafirát nem látta a klub területén, de mondta a pincér, hogy Füreden hagyták Zalánék. Telefonon nem tudja őket elérni. Nézzünk be a füredi kikötőbe, ha ott van a kocsi, vigyük át Tihanyba!

Aligán túljutva már látták a célt, pontosabban az ahhoz közel lévő hegyet, tetején az apátsággal. Azt hinné az ember, ha már oda lehet látni, nem lehet messze, pedig ez sokszor nem így van. Most se, hiszen nagy kerülőt kell tenni a parton, bár valójában toronyiránt sincs közel. Majd akkor lesznek közel, ha már nem látni fel a templomhoz a part menti útról. Addig viszont a legújabb változat szerint, van még egy megálló.
Füzfőnél már hosszú kocsisor gyűlt össze. Előzni, a sebességkorlátozás, meg a szembejövők miatt lehetetlen, de legalábbis veszélyes. Mindenesetre értelmetlen dolog, hiszen attól nem haladnak gyorsabban, ha néhány hellyel előrébb jutnak a sorban. Valóban kiránduló sebességre kénytelenek lassítani. Na, de nem sietnek. Szép az idő, nincs sürgős dolguk. Egy órán belül odaérnek, legfeljebb késik az ebéd. Ettől még nem dől össze a világ.
Füreden, a móló közelében már csak szabálytalanul lehet parkolni. Ilyen szép, napos időben különösen sok itt az autó. A lányok úgy döntöttek, hogy majd a következő napok valamelyikén hajóval eljönnek a népművészeti üzlettárshoz, most inkább elmennek a Zafiráért, aztán irány a klub!
A csónakkikötőnél meg is találták az autót, már csak Bélát kellett felkutatni, akinél bizonyára ott van a kulcs. A Béla, inkább Béla bácsi, hiszen túl van már a hetvenen, de kiköveteli mindenkitől, hogy tegezze őt. Még a bácsizásért is neheztel. Ő, amolyan mindenes a kikötőben. Telente rá van bízva a hajó, ha valami gond van vele, akkor ő intézkedik, nyilván most a kocsikulcsot is nála kell keresni.
– Kézcsókom a hölgyeknek – sietett eléjük az öregúr, ölelésre széttárt karokkal, de mire odaért, kissé elbizonytalanodott. Széles vigyorral üdvözölte Kingát, s a kézcsók természetesen nem csak szóban járt a kedves régi ismerősnek. Kissé zavartan két kezébe fogta Eszter jobbját, apró szemeivel alaposan végigmérte, majd kérdőn Kinga felé fordult.
– A lányod?
– Csak nem azt akarod mondani, hogy nem ismered?
– Évek óta nem láttam. Még szinte kislányként emlékszem rá, most pedig felnőtt nő. Talán már férjhez is ment, bár ezt nem hinném, mert nem voltam a lagziban.
– Ugyan Béla bácsi! Tizennyolc lehettem, amikor először találkoztunk. Ne mondd, hogy azóta megnőttem!
– Na jó, de ha egyedül jössz, nem ismerlek meg. Ha ráértek, dumálhatnánk egy kicsit, most éppen nincs semmi dolgom.
– Nagyon sajnálom Béla bácsi, de nekünk sürgős jelenésünk van, az apunál. Azért a héten még biztosan átugrunk hozzád Tihanyból. Ugye anyu?
– A férjedet mikor mutatod be angyalom?
– Nincs kit bemutatni. – nevetett Eszter a kérdésen.
– Egy ilyen szép, egészséges fiatal nő nem élhet férfi nélkül.
– Nem is állította senki az ellenkezőjét. Barátom azért van. A nagyapám van szegény belebetegedve, hogy a nyolc felnőtt unokája közül még senkinek nem volt lagzija. Úgy éli meg ezt a helyzetet, mint valami társadalmi katasztrófát. Mondanom se kell persze, hogy nem osztom a nézetét. Mivel volt jobb az ő idejében? Egy csitri lányt férjhez adtak a szülei ahhoz, akit jó partinak gondoltak, aztán szerencsétlen nő végig kínlódta az életét, többnyire boldogtalanul. Az még szerencsés volt, akit legalább nem vert az ura. A válás szóba se jöhetett, mert mit szólnak a népek.
– Jól van, jól van, - hagyta ott őket az öreg megadóan – hozom a kulcsot, gondolom, azért jöttetek.

Elköszöntek Bélától, aki megígértette velük, hogy néhány napon belül meglátogatják.
Kinga vitte a kabriót, Eszter pedig a családi kisbuszt, amelyik most inkább áruszállítónak tűnt, hiszen a lecsukott ülések tele voltak zsúfolva a Zalán hétvégére hozott holmijával. Bosszankodva vette szemügyre a rakományt. Mint gyakorlott utazó, nem értette, minek kell néhány napra ennyi poggyász. Aztán arra gondolt, nyilván neki kell majd a kocsiból is kipakolnia. Végül megnyugtatta magát azzal, hogy majd kirakja aki akarja, hiszen a kocsiban is maradhat. Ahogy a tesóját ismeri, képes a kocsiból öltözni, hiszen úgy szokta meg. Tényleg! Zalán is sokszor van úton. Biztos a barátnője rakta be az összes cuccát.
Mire kiért a városból már el is szállt a pillanatnyi bosszúsága. Élvezte a nagy autó nyújtotta tágas teret, a szokatlanul magas üléspozíciót. Tetszett, ahogy ellát a személykocsik fölött, még a nagy forgalom miatti kényszerű sétakocsikázásban is örömét lelte.
Hamar elérték az elágazást, bekanyarodtak a félszigetre. Már közel vannak. Csak végigmennek a keleti parton. Néhány perc az egész. A révnél látni vélte a citromsárga Ladát, amelyik a pályáról volt ismerős. Még kétszáz méter a Club Tihany. A sorompónál közölte, hogy nem kér útbaigazítást, hiszen ismerős itt, és várnak rájuk odabenn.

(készült 1999-ben)

következik: Szülinap