Sajnos ma se tudok munkahelyi élményekről beszámolni. Unalmamban lesétáltam a Villanyrendőrhöz. Van ott egy nem szokványos telefonfülke, ami valójában egy olvasó szoba. Na jó, a szoba erős túlzás, mondjuk inkább könyvespolcnak! Be lehet ugyan állni, hogy olvasgassunk ott egy kicsit, el is lehet vinni a könyvet, csak hozni kell helyette másikat. Nem tudom, amikor kialakították ezt az olvasófülkét, mennyi könyv volt benne, de amikor én először láttam, egy sem. Elhatároztam, hogy – noha nem vittem el – de hozok. Tegnap már alkalmam nyílt volna rá, de elfelejtettem. Viszont másnak is megfordult hasonló gondolat a fejében, mert már két könyv is volt a polcokon. Most már 5 van.
Nem terveztem sokat időzni a belvárosban, hiszen erős fél óra hazáig a gyalogút, s ahhoz, hogy délre visszaérjek ugyancsak ki kellett volna lépnem. Azért egy rövid kis nézelődés megengedtem magamnak. Mivel közeleg a Karácsony, elég sokan vannak az utcán. Nem mondanám óriási tömegnek, de azért vannak bőven. Bizonyára közrejátszott a szép napos idő is. Elárusító pavilonok sora húzódik majdnem a Centrumig. Sétálgatva, tisztes távolból vonultam végig előttük. Nem mentem közel, nehogy megszólítson valaki, hiszen egész biztos, hogy nem akarok semmit vásárolni. Talán egy pár gumicsizma hasznos lenne, de az itt biztosan nincs. Aztán nem is biztos, hogy szükségem lesz rá, feleslegesen nem költök. Nem engedhetem meg magamnak. .
Ahogy erősen koncentrálok a látványra, szinte a hátam mögül, de egészen közelről hallom a kérést. „Tessék má’ segíteni a Jóisten megáldja!” Odapillantok, csak úgy menet közben. Egy ránézésre 70 fölötti, kissé túlsúlyos néni, egyik kezében egy földig érő, teletömött csíkos táskával áll az egyik kapualjban. Másik kezével bátortalanul nyújt, vagy inkább mutat egy fóliába csomagolt rózsaszínű postai csomagkísérőt. Nem biztos, hogy az, én arra tippeltem.
Addig se siettem, de most még inkább lelassítottam. Persze nem álltam meg, nem derült ki, hogy miben lehettem volna a segítségére. Talán két kapuval is odébb jártam már, amikor mégis megálltam. Csak figyeltem messziről a nénit. Vívódtam. Mivel lehetne segíteni? Gondolom, egy kis pénz is segítene. Megengedhetem magamnak? A néni figyelte a járókelőket, halkan szólítgatta őket, könyörgött segítségért. Nyilván nem hallottam már ekkora távolságból, de láttam, hogy beszél, nyújtogatja a rózsaszín lapot. Senki nem figyelt rá. Rossz helyen próbálkozott. Az ITC székház előtt láttam, mintha segélyosztáshoz készülődnének. Bár nem hiszem, hogy liszt kellett neki, vagy forró tea.
Aztán győzött a részvétlen énem. Tovább indultam. Azzal az esettel nyugtatgattam magam, hogy Bajó János barátom is le akart beszélni a beregszászi dóm előtt, hogy pénzt adjak egy kolduló asszonynak. Nem tudom miért. Ő otthon volt, én meg vendégként jártam a városban. Akkor adtam. Jó érzés volt. Bizonyítottan igaz Ferenc testvér…mit nem mondok! Gyurcsányra mondják így. Csaba testvért akartam mondani. Hiába, a magyar embert a legnehezebb időben se hagyja el a humora. Talán ez a túlélés záloga? Még hogy Ferenc testvér… Na, szóval. Böjte Csaba hitvallása, hogy adni jó. Igaz. Én is adtam már néhány olyan dolgot ismerőseimnek ajándékba, amiért akár pénzt is kérhettem volna. Jó érzés töltött el, hogy nem így tettem. Ez az érzés többet ért, mint néhány ezres.
Még sokáig fülembe csengtek az öregasszony bátortalan szavai. „Tessék má’ segíteni a Jóisten megáldja!” Na, itt érhető tetten a magyar ember spirituális értékrendje! Nem azt mondta, hogy megfizeti a segítséget, vagy meghálálja, vagy visszaadja. Miért is mondta volna, hiszen aligha tudná állni a szavát. A fizetséget Istenre bízta. Lehet ezzel akár viccelődni is, lehet vatikáni valutának nevezni, de ez nem tréfa. Én nem vagyok vallásos, nem vagyok hívő, de vallom, hogy értéke van ennek a csak szóban adott hálának. Ha más nem, hát az, hogy ha segítek, az jóérzéssel tölt el. Vallom, hogy az élet egyik fontos értékmérője, vagy az életben az egyik legfontosabb, hogy jól érezzem magam.
Sokat emlegettem már azokat az időket, amikor jól ment a maszeknak. Jártunk a családdal nyaralni. Hívtam az egyik, akkoriban újra megtalált kollégámat, de nem tudott jönni…mert nem. Akkoriban többször meglátogattam, amikor arra vitt az utam. Kicsit irigykedtem rá. Igaz, neki nem volt saját építésű családi háza, hanem az anyósáét építette át, viszont volt jól felszerelt műhelye, tartott tanulókat, volt bőven munkája. Velem ellentétben, alig győzte hatod magával. Sok pénzt keresett. Viszont állandóan zaklatott, rosszkedvű volt. Akkor pedig megeszi a fene az egészet.
A Centrumnál irányt váltottam, s Mindszent felé indultam. Az Arany János utcában megint alkalmam lett volna segíteni. Egy ideiglenesen mozgássérült középkorú férfi tántorgott felém. Harmadszor mondta el, mire megértettem, hogy a Király utcát keresi. Nem tudtam. Na, mindjárt utána is nézek, hogy ne égjek le majd legközelebb.
Visszaértem a Mindszenti térre. Az ITC székház lépcsőjére mikrofonok, és hangosító berendezés volt kirakva. A téren, kecskelábú asztalon nagy halom kenyér, mellette …talán liszt, vagy cukor, meg száraztészta, nagy mennyiségben. Üstben gőzölgött…gondolom tea…az asztalnál két cigány ember falatozott. Néhány fiatalember egy sörsátor vázzal kínlódott, kissé távolabb egy csoport várakozott, mindenkinél összehajtott üres táska. Az tűnt fel, hogy kivétel nélkül mindenki cigány a jelenlévők közül. Segélyosztáshoz való készülődésnek láttam a helyzetet. Csak azt nem értem, minek a hangosítás? Van egy országos hírű cigány politikus ismerősöm, aki szokott rendezvényeket szervezni. Valami ilyesmire gondoltam most is.
- Valami buli lesz? – kérdeztem az egyik asszonyt.
- Az hát! – válaszolt – Táncolni fogunk. Jó, hogy maga is jött, mert partner kell!
- Buli lesz – motyogta még magában méltatlankodva.
Na, ezt nem sikerült kiderítenem. Kissé odébb, az egykori SZOT-székház tövében még két fehér ember várakozott, szintén összetekert szatyorral.
Na, szerencsére nekem nincs itt helyem, mert vár otthon az ebéd. Hát akkor irány hazafelé!