Az agglomerációban dolgozom két napja. Reggel háromnegyed óra az út, este vissza a városba kicsit talán több is. (jó esetben) Jövök a nulláson befelé. Nem volt egy sikeres munkanap mögöttem, a koraesti sötétségben nem volt hangulatom tolongani. Beálltam egy kamion mögé, követtem az útépítés miatti sávelhúzásoknál is, aránylag közelről. Aztán megláttam a táblát, hogy egyel beljebb kellett volna mennem. Ott viszont már voltak. Választhattam. Törökbálint, vagy a Balaton felé. Elcsesztem, nagyon elcsesztem. Irány az M-7, megfordulni nyílván esélyem sincs. Itt dícsérem a németek eszét, mert náluk van eltévesztettem sáv is. Na, most? Hol a következő csomópont? Megzavarodott elmémnek emlékeiben kutatni kezdtem. Nem létezik, hogy Fehérvárig el kell mennem. Tényleg nem kellett. Érd! Na! Itt már jártam is. Egyetlen kanyarral vissza is tudok fordulni. Így történt, de még akkor is bizonytalan voltam, amikor újra a pályára hajtottam. (Megjegyzem, totál falusi gyerek vagyok, csak most hozott a szükség a fővárosba 57 évesen) Akkor kezdtem megnyugodni, amikor a túloldalon láttam az érdi Shell kutat. Most már jó az irány. A baj nem jár egyedül, valami műszaki hibás autó miatt akkora torlódás alakult ki mint ide Buda. Vagy inkább nagyobb. Lázasan kutattam megint az agyamban, merre tudnék kitörni, de utólag megnéztem térképen, hogy jól döntöttem az araszolás mellett, mert ez csak idő kérdése, a városban kóvájogva pedig még összeszedtem volna néhány plusz kilométert, ami a szűkös benzinkészletem mellett nem annyira mellékes. Ja, hogy GPS? Jaj kérem, nekem arra nem tellik.