Más kor 8. folytatás

Nem szívesen tágítottam a partról, hisz bármikor ideérhet a harmadik tutaj, s én lemaradok róla. Nikó biztosított, hogy nem mennek el nélkülem, így visszaültem a szekérre, s elkísértem Tamást a sóházig. Vele szemben volt a kocsma...vagy csárda, vagy nem is tudom minek nevezték. A lényeg, hogy adtak kenyeret, hagymát, szalonnát. Persze nem ajándékba, de ha én nem is, jótevőm tudott érte fizetni. Nem igazán értettem miért tartotta feladatának az élelmezésemet, amit semmivel nem tudtam ellentételezni. A cigányok azért segítettek, mert aki hozzájuk fordult, az jó emberük volt. Mihály meg azért szabadított meg, mert hűséges volt a gazdájához, s én az ő vendége voltam. Ez a sószállító semmivel nem tartozott. Talán azért segít, mert jó ember. A társaságom, a mesélésem ért volna meg neki ennyit?
Itt már nem volt társaság híján, hisz egymást érték a sóra váró fogatok, a kocsmát is elég zsúfoltnak találtam. Néhányan rám csodálkoztak. Elég nyáriasan öltöztem. Mások bekecset, de legalább vastag mellényt viseltek, fejükön süveget, némelyek kucsmát. Az egy szál piros pólóm eléggé kirítt a tömegből. Szívesen megkértem volna a kocsmárosnét, hogy süssön nekem hagymás tojást, de mivel se pénzem, se egyéb elcserélni valóm nincs, nem mertem. Igyekeztem észrevétlen maradni. Megbámultak ugyan, de nem foglalkoztak velem különösebben. Leültünk egy szabad asztalhoz, egy-egy fakupa bor mellé, és megszalonnáztunk. Egy kést kérnem kellett, mivel a bicskámat valahol elhagytam. Pedig azt a farmeromba tettem legutóbb, úgy emlékszem.
Az evésre koncentráltam, meg igyekeztem is észrevétlen maradni. Nem nagyon nézelődtem, de a nem túl világos helységben mégis észrevettem az árnyékot az asztalunk előtt. Csizmás láb, székely harisnyára emlékeztető világos nadrág, oldalt fűzős bőrmellény, zsíros hosszú haj, lógó bajusz és szalmakalap. Utóbbit elég szokatlannak találtam a vastag mellénnyel párosítva, de hát tavasz is van meg nyár is egyszerre. Ki tudja miképp illene most öltözni?
- Na cimbora meges összeakadtunk – szólt az idegen.
- Meg is lepődtem, mert azt hittem, hozzám szól. Aztán látom, hogy Eszes Tamás oly szélesre húzza a száját, hogy a bajsza vége majdhogy felakad a fülén.
- Te is sóért jöttél komám?
- Ejh dehogy es. Ippenhogy hoztam. Csak meg kellett innom egy pálinkát, hogy lenyugodjak. Ez a sótiszt úgy beszél az emberrel, hogy a Bodri es felhorkanna. Gazembernek nézi a tisztességest es. A bicska kinyílik az ember zsebibe. Istenes nagy szerencséje, hogy a katonák vigyázzák a bőrit. Hát a társad meg miféle? - fordítja tekintetét felém - A szakálláról valami úrnak gondolnám, de akkor nem szalonnázna itt tevéled félrehúzódva a csárda szegletében.
Na, erre ugyan most mit felel? Nikónak azt mondta regölő vagyok. Bizonyára kényelmetlen számára a kérdés, hiszen nem igazán tudja a választ. Én ugyan tudnám, de mégse mondhatom, hogy nyugalmazott kőfaragó vagyok a 21. századból.
- Jövőlátó az én Gyula bátyám.
Erre többen is ránk figyeltek. Egy általam románnak gondolt bocskoros, kucsmás egész közel jött, két kezével a székely-féle fuvaros vállára támaszkodott. Az meg tűrte, tehát együtt vannak. Tamás is észlelte a figyelmet, s így folytatta.
- Tegnap délután éppen azt mesélte nekem, hogy az ük ükunokám a felkelő cimboráival rajtaüt majd a sóhivatalon. Megbosszulja ezzel talán a rajtad tett sérelmet is.
- Örömest elhinném, de ez csak amolyan meseféle. Meg aztán ha igaz is lenne, hol van még a te ük ükunokád? Addig még tűrjük a megalázásokat?
- Mit bosszulja az neked sarjad? - kérdi a román
- Ahogy bátyám mesélte, megvádolják csempészéssel, elveszik a szekerét.
- Na azért már magam es kifenném a fokosomat – szólt a székely.
Arra figyeltem fel, hogy kíváncsi tömeg gyűlt körénk.
- Azt mond meg bátyám – kiált valaki hátulról – lesz-e még nékem több pulyám, mert már így is alig jut a kenyérből.
Nem nagyon kell kutatnom ki szólt, mert odaengedik egészen az asztalhoz. Egy feltűnően fiatal legény áll várakozón előttem. Azt gondolnám róla, talán még nem is volt nővel, s ilyen kérdést tesz fel nekem. Még a tenyerét is elém tartja gondolván, hogy ez segít a jövendölésben.
- Sajnálom, de nem vagyok jós. Személyes dolgokat nem látok előre. A világ sorát ismerem inkább 500 évre előre.
- Kár, hogy nem tudja – sóhajt lemondóan. Akkor arra feleljen, hogy ideér-e a török? Mert mondják a boronahajó eresztők, hogy Szolnokon már ott vannak.
- Ide nem, de nagyon soká mennek ki az országból. 150 évig lesznek itt.
Ezen elszörnyed a hallgatóság. Hiszik is, nem is. Aztán a székely kérdez.
- Azt meg tudja-é mondani nékem, hogy ennek a druszámnak a fajtájával megbékél-e a magamfajta?
- Hogyan hívják a druszádat? A te nevedet se tudom.
- Demeter vagyok Terhes Demeter. Ő pedig Dimitriu
A román vigyorog, bólint, megemeli kissé a kucsmáját.
- Itt van-e a regölő? - kiált valaki az ajtó felől – Megjött a cellérhajó.
Abban a pillanatban felugrottam, hagyva csapot papot. Majdhogynem elfelejtettem elköszönni Tamástól. Egy szőke suhancnak nyitott utat a tömeg. Épp olyan kinézete volt, mint az iménti kérdező, aki a jövőbeli gyermekáldás felől érdeklődött. Ha engem keres egy olyan legény, akit én nem ismerek, az csakis Pjotr lehet, a Nikó öccse.
- Köszönöm Tamás öcsém a segítségedet, s emlékezz arra amit meséltem az utódodról! Adjon neked erőt az előtted álló megpróbáltatásokhoz!
- Na és a válasz? - kiált utánam Demeter, mert én már iszkoltam is kifelé.
- Ne akard tudni! Lehet neked oláh barátod, mint ahogy annak is magyar, de a népet örökké egymásnak fogják ugrasztani. Itt vagyok Pjotr, már rohanok is, ne késlekedjenek miattam – kiáltottam a rutén tutajosnak.
Csak egy pillanatra tettem kezem a vállára, miközben elsiettem mellette. Azt még hallottam, hogy valaki megszólítja, hogy tán ismer engem? A választ már nem hallottam, de nyilván azt mondta, hogy életében nem látott még. Nem is mondhatott mást, hiszen így igaz. Aztán – gondolom – hitetlenkedtek, mivel a nevén szólítottam. Legfeljebb megállapították, hogy mégis csak van valami boszorkányos tudásom.