2024. február 22., csütörtök

Gyorskeresés

Búzavirág

Írta: |

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]

(Papsajt 7)

Ha a paraszt kimegy a földekre, azt mondja, kimegy a határba. A földtulajdonok közti mezsgye, szintén határ. Amit apu átlépett 1961-ben, az is határ, országhatár.
Nehezen adta rá a fejét, de a kinti rokonok addig rágták a fülét, hogy csak nekivágott. Vonattal, egyedül. Nagy segítség lett volna, ha beszéli a szlovák nyelvet, de nem beszélte. Ebben sokan kételkedtek, hiszen szlovák nyelvű közösségben töltötte gyerekkora jelentős részét. Igaz, az iskolában szigorúan csak magyarul lehetett beszélni, a családban is magyarul beszéltek, az utcán pedig nem sok ragadt rá. Mesélte, hogy miután Kassán leszállt az addig vele társalgó útitársa, nem tudott senki magyarul. Legalábbis nem volt hajlandó senki magyarul beszélni. Aztán mégis akadt, akivel meg tudták egymást érteni legalább annyira, hogy Prágában majd együtt keresik a Karlovyba induló vonatot. Ez az illető mégis eltűnt, mire a segítség kellett volna. A véletlenen múlt, hogy mégis meglátta, hová kell felszállnia. Karlovy Varyban már várta az állomáson egyik húga, onnét együtt mentek Stanovicébe a szülőkhöz. Hazafelé akkora csomagja volt, hogy el nem tudom képzelni, hogyan birkózott meg vele egyedül. Porcelán bögréket, csészéket hozott sokat, Lacinak meg nekem bőrkabátot, saját magának egy nagy bőrtáskát, aminek még évekkel később is erős szaga volt....a többi holmira nem emlékszem.

Ősszel a cseszkó mamám viszonozta a látogatást. Főzött nekünk knédlit. Ő viselte gondunkat néhány napig, mert anyunak már nagyon nagy volt a hasa és jött érte egy Ifa mentő. Magas, fehér autó volt, átláthatatlan ablakokkal, fekete sárvédővel és vörös zászlóval. Amikor visszahozták, egy kisbabával egészült ki a család. Így lett teljes, hiszen – mint apu mondta – az étkészletek is hat személyesek.
Nyolc év után azzal kellett szembesülnöm, hogy nem én vagyok a legkisebb, ennek minden előnyével és hátrányával együtt. Bár nem tudom, van-e előnye. Jó volt legkisebbnek lenni, mert többnyire engem vett védelmébe anyu, ha összeverekedtünk. Persze ha nem avatkozott be, én húztam a rövidebbet. Jó stratégiának bizonyult a vaságyra menekülni, és ordítva kalimpálni a lábammal. Nem tudtak megütni, és időt nyertem. Menekülés előtt persze én már ütöttem legalább egyet. Általában nem ok nélkül. Megesett, hogy csúfolódásra reagáltam erőszakkal. Na, de hogy ne már! Kicsúfoltak ha bepisiltem, ha nem tudtam megkötni a cipőfűzőt...vagy bármi miatt, ha ügyetlennek bizonyultam. Hát persze, hogy odacsaptam a nagyobbaknak, aztán pedig menekülnöm kellett. Egyszer szalmahúzó kamóval hasítottam le Lacink a lábáról a gumicsizmát. Na, ezért nem csak tőle kaptam ki. Pedig pont elég lett volna nekem az ijedtség büntetésül. Azt hiszem, ekkor a „kuctagucta gatya” volt a kiváltó ok.

Említettem már, hogy a bútoraink egy részét apu saját kezűleg faragta. Kreativitásban anyu se maradt el, csak ő a szabó ollóval, a varrótűvel, varrógéppel bánt ügyesen. Varrt nekünk egyforma fekete gatyát. Azért, hogy ne tévesszük össze, a korcába belevarrt egy „L”, illetve egy „G” betűt. Az enyémbe „GY” kellett volna! Ráadásul akkortájt került szóba, hogy születésemkor felvetődött annak lehetőssége, hogy a Gusztáv nevet kapjam. Innét eredt Laci részéről a csúfolódás.
Valójában már korábban szembetalálkoztam azzal, hogy nem én vagyok a legkisebb. Eddig persze még csak a szomszédban voltak kicsi gyerekek. Lubaiéknál kettő is. Lalira voltak bízva, ő tologatta az öccsét abban a fura, lécből épített babakocsiban. Gyuszó nagyon pici volt, elfért mellette Klárika is. Amikor Lali elunta, én vettem át a kocsirudat. Futottam vele, aminek a kicsik nagyon örültek. Egészen addig, amíg a vízelvezető árok rézsűjére nem húztam őket. Hiába csavartam visszafelé a rudat, nem tudtam elkerülni, hogy felboruljanak. Nem lett semmi bajuk, felnőttek se látták az esetet, de én akkor nagyon megijedtem. (Ettől jobban csak kb 5 évvel később, amikor egy lány osztálytársamat arcon dobtam. Azt mondta anyu, hogy ha kidobom a szemét, feleségül kell vennem. Én pedig egy másikba voltam szerelmes)
Miután megszületett a húgom, már én is átéreztem Lubai Lalinak a fájdalmát, hogy neki kell a kicsikre vigyázni. Mariska már nagy lány volt, rá lehetett bízni komolyabb feladatot, mint a babát dajkálni. Laci egyszerűen rám delegálta a dolgot, inkább vállalta, hogy szidást kap anyutól. Én pedig nem tudtam kibújni a babázás alól. Hacsak időben el nem szöktem otthonról.

Szerettem a határban csavarogni. Néha engedéllyel, de akkor meg volt határozva, hogy csak a vasoszlopig, vagy a töltésre nem mehetsz ki, meg hasonló korlátozások. Na, de miből tartott megígérni? Ha a köves útig elmentünk, akkor már a tábláig is, vagy a 9 kilométerig (kilences kilométerkő) az új tanyáig, a mezsgyekútig, a patakig, néha az erdőig. A Pazsag tanya már túl messze volt, azt sokáig csak messziről láttam. Nem is nagyon vágytam oda, mert mondták nagyobb gyerekek, hogy sok hamis kutya van ott. Csak a szekeret láttam esténként, ami onnét hozta a tejet a csarnokba.
Nem is volt arra szükség, hogy olyan messzire elmenjek, hiszen az Ipolyiék házánál már ott volt a tsz-föld. Vagy kukoricával, vagy búzával bevetve. A kukorica izgalmasabb volt, mert valamelyik nagyobb gyerek csórt el otthonról gyufát, és tüzet rakott, amin megsüthettük a nyársra húzott kukoricacsöveket. Irgalmatlanul összekormoztuk vele magunkat, de nagyon finom volt a sült zsenge kukorica. El is lehetett itt bújni. Ha egy nagyobb társaság összejött, akadt köztünk olyan, akinek volt egy kis pénze, és elment a boltba. Megmondta, hogy a nagybátyjának lesz, és vett néhány szál Rodopi, vagy Terv cigarettát. Nem volt jó, de azért többször is belekeveredtem ilyen társaságba. Télen nem bújtunk el, hiszen ha láttak is bennünket a köves úton az új tanya felé sétálni, azt gondolhatták a füstről, hogy csak a pára száll. Aztán megfigyeltük az embereket, akik ott mentek az úton, hogy bizony meg lehet messziről különböztetni, hogy kinek csak a leheletét látni, és ki az, aki dohányzik.

A búzában is jókat tudtunk ám játszani. Amíg zöld volt, és még térdig sem ért, ösvényeket tapostunk benne, élvezve a letaposott gyenge növény illatát, fogdostuk a cserebogarakat, gyűjtöttük a svájcisapkánkba, aztán otthon odaöntöttük a tyúkoknak. A kalászos állapotában már látványosabb volt a letaposás, de azért már szóltak a felnőttek. Ha kezdett sárgállani, akkor szúrt. Ilyenkor jobb volt más területet keresni. Maradtunk az utcában, főleg esős időben. Putyókáztunk, sújtottunk.
Egy alkalommal akkora sár volt, hogy a nagybátyám nem tudott hazamenni a pufogóval, így kénytelen volt a mi házunk előtt hagyni. Hát persze, hogy azonnal birtokba vettem a gépet. Nagyon nehezen mozdult a kormánya, a pedálokat nem értem el, de úgy tettem, mint aki vezeti. Azt már nem tudom mi indíttatott arra, hogy fejemet a hátra vezetett vastag „kéményhez” nyomjam, de a szép búzakék svájcisapkámból soha nem jött ki a fekete karika. Pedig ezt a sapkát, meg a kenguruzsebes, kantáros barna mackónadrágot mamám vette nekem a zárszámadási pénzéből. Ő ugyanis a tsz-ben dolgozott. Takarított az irodán, meg az értesítéseket is ő kézbesítette a tagoknak.

A búzakék színről jut eszembe! Amikor már kezdett érni a búza, kinyílt közte a búzavirág, meg a pipacs. Nem nagyon kellett begázolni, hisz főleg a tábla szélében volt sok. Az apró szirmú búzavirággal nem volt gond, abból hatalmas csokrokat összegyűjthettünk, de a pipacs – noha az sokkal szebb virág volt – azonnal elhullatta a vörös szirmait. A búzával ekkor már nem volt dolgunk, meg kellett várni az aratást.
Amikor nagyobb felnőtt társaság összegyűlt, sokat anekdotáztak a régi időkről, amikor summásnak jártak még a háború előtt, vagy alatt. Nagyon nehéz munka volt akkor az aratás. Kaszával vágták a kalászt. Nem volt számomra teljesen idegen ez a munka, hiszen láttam aput is, másokat is kaszálni. Igaz, nem búzát, hanem szénának való füvet. Még a határba se kellett ezért a látványért kimenni, hiszen a töltés mellett sokszor láthattuk Fülöp Pista bácsit, vagy Hazafi András bácsit, akinek ráadásul korban hozzám illő gyerekei is voltak. Ők voltak az útkaparók. Rendbe kellett tartaniuk az árokpartot, a „csirkecsomókból” pedig a kátyúkat kitölteni. Nem tudom hová rakták azt a rengeteg füvet. Biztosan voltak állataik. Akkoriban – azt beszélték – még harc folyt a kaszálóért. Nem volt mindenki tsz tag, akadtak magángazdák, ha nem is sokan. Ők még a szántást is lovas ekével oldották meg. Amikor a határban már nem kellett, a kertekben akkor is hasznát vették a lónak. A traktor nem fért be a kertkapun. Kisebb kerteket pedig kézi erővel ásták fel. Akkor még nem tudtam, de nem sokára rá fogok jönni, hogy nincs is attól nehezebb munka.

A summás emlékek sokszor előjöttek amikor az ablak alá kiültek az asszonyok. Mesélték, ahogy szedték a markot, ahogy kötötték a kévét, rakták a keresztet. Majd ezután csépeltek, de azt már géppel. Nem volt nehéz elképzelnem, mert ha nem is sokat, de én is láttam ilyen munkát a faluban. Biztosan dolgoztak így többen is, mert én arra emlékszem, hogy sokan összefogva csépeltek. Húzták a gépet házról házra. Azt persze nem tudom, hogy valamelyik tehetősebb gazdáé volt a gép, vagy – mint ahogy a traktorokat is – a gépállomásról hozták.
A tsz-ben már korszerűbben ment a termelés. Jöttek a rozsdavörös SZK-4-es szovjet arató-cséplő gépek, s olyan gyorsan levágtak egy-egy búzatáblát, hogy öröm volt nézni. Nagy motolla forgott elől, aztán egy középre forgó csiga húzta be a levágott gabonát. Benn a gépben nem tudom mi történt, mert csak a forgó kerekeket, meg a ki-be mozgó sziták végeit lehetett látni. Hátul pedig két kar gyömöszölte, taposta a szalmát, amit aztán kockákban kirakott a tarlóra. Egy évben voltak kék színű német kombájnok is, aminek külön szalmakocsija volt, de a Rákos oldalban megszenvedtek vele, később nem is hoztak olyan gépeket.
Nekünk gyerekeknek az volt az első dolgunk, hogy amikor elvonultak az aratók, a szalmakockákba kunyhót ástunk. A tarló ugyan nagyon szúrt, nem volt ajánlatos szandál nélkül rámenni. Még így is sokszor megszúrta a talpamat. Következő nap, vagy néhány nappal később jött két Zetor, közrefogtak lánccal egy nagy vasrácsot, s a szalmát kihúzták a tábla végébe. Később jöttek emberek, pufogó hajtotta elevátorral, s kazalba rakták a szalmát, Na, ez nekünk csak jó volt, mert egész labirintust bontottunk az aljába. Szinte soha nem sikerült úgy megrakni a kazlat, hogy ne maradjon ki szalma. Ezt az egyik végéhez odahúzták nagy örömünkre, s mi boldogan csúszdáztunk rajta, nem törődve a porral, és a szúrós szalmával.
Egyszer a vasoszlop közelében a Rákos tetőn kigyulladt egy kazal. Nem tudni ki gyújtotta fel, de feltételezték, hogy gyerekek tüzeskedtek a szalmával. Ezután tiltottak bennünket, de mindhiába.

Hozzászólások

(#1) Freiherr


Freiherr
őstag

Jó volt, mint mindig. 👍

XXX

(#2) potyautas válasza Freiherr (#1) üzenetére


potyautas
csendes tag
LOGOUT blog

Köszönöm, igyekeztem :)

Megélni is jó volt.

(#3) Tutu7030


Tutu7030
veterán

Élmény volt olvasni! :)
Nekem a cukorrépa betakarítás jutott emlékbe. Apám másodállásban (nem tudom mi volt akkor a hivatalos neve ennek) hordta a cukorrépát egy "csodálatos" liazzal a földekről a vasúthoz. Volt öröm, ha utazhattunk vele mi is az öcsémmel. :D

A zárszámadást meg csak onnan tudtam, hogy mikor van a faluban, hogy olyankor egy-két embernek keskeny volt az utca, és még az árokban is megfordultak. :D Képzelem milyen örömmel várták haza.

LG Optimus G E975 v20 -> LG G4 H815 V29a-EUR-XX -> Huawei Mate 9(MHA-L29) -> Huawei P30 Pro -> Honor Magic5 Pro

További hozzászólások megtekintése...
Copyright © 2000-2024 PROHARDVER Informatikai Kft.