2022. november 26., szombat

Gyorskeresés

Boldog idők

Írta: |

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]

Béla bácsi sokat tudott mesélni. Bármiről, de elsősorban a saját emlékeit osztotta meg a hallgatósággal. Sokszor közbeszúrt úgynevezett zárójeles részeket, amikből aztán nem tudott kikeveredni, így elvesztette az eredeti fonalat. Nem is lett volna ez baj, ha a hallgatót érdekli, és figyel rá, de Imre csak illendőségből tett úgy, mintha figyelne. Nem igazán kedvelte az öreget, de nem őt vette feleségül, hanem a lányát Violát. Ilyen helyzetben az volt az általános szokás, hogy apukának szólítsa, de sehogy nem tudta magát erre rávenni. Közös portán laktak, de ezen a telken nem állt kész lakóház. Imre egy építkezésre nősült be. Lakhattak volna két utcával odébb az ő szüleinél, de oda Viola nem volt hajlandó menni. Idegen volt a faluban, nehezen barátkozott, nem akart új családot. Vagyis akart, de olyat, amiben ő és Imre a szülők, nem pedig az öregekhez alkalmazkodni kénytelen gyerekek.

Zárkózottságának alapos oka volt. Négy éve vesztette el az anyját. Éppen akkor, amikor egy lánynak meg kellene tanulni lehetőleg mindent, amit egy asszonynak tudnia kell. A nagymama nem nagyon igyekezett betölteni az űrt. Béla bácsi számára is óriási volt a veszteség, elég volt neki a saját fájdalma. Viola magára maradt. El kellett látni magát, s a többnyire egyszemélyes háztartást, mivel ekkor már az apja eljárt dolgozni Miskolcra, csak hétvégén járt haza. Vagy adott haza pénzt, vagy nem.
Ebbe a faluba úgy kerültek, hogy amikor még anyagilag jól álltak, itt vettek egy telket. Nem a közeli üdülőövezetben az erdőben, hanem a falu végén egy olyat, amiben nagy kertet lehet kialakítani. Összetákoltak egy bodegát, beállítottak emeletes vaságyat, s néhány nyáron itt töltötték szabadidejüket. Miután Béla bácsi megözvegyült, a helyi téesznél próbált állást találni. Nem rögtön, de végül ez össze is jött. Elkezdett építkezni. Kohósalakból épített egy...szükséglakást. Nagyon szükségre sikerült, mert összesen két, kilenc négyzetméteres helyiség alkotta. Egyikben ő, másikban az immár felnőtt lánya lakott, aki ekkorra elvégezte a középiskolát. Ő is talált munkát a faluban. A házban tehát se konyha, se fürdőszoba, de még előtér se volt. Mindössze két darab égre nyíló szobácska. Mögötte a budi, meg a fabodega, ami ekkor már szerszámos kamrává lépett elő. Mindez persze csak rövid távra volt tervezve. Béla bácsi elkezdte a nagy házat építeni, de elég lassan haladt vele. Mire a lányát férjhez adta, ő már át tudott költözni a nagy ház hátsó részébe. Így a fiatalok az ő szobácskáját kinevezték konyhának, amibe – ha esett az eső – esernyővel kellett átmenni.

Az esküvőt nem kísérte igazi hagyományos paraszt lagzi. Csak szűk családi körben tartották. Már a szülők unokatestvérei se fértek bele a meghívottak körébe. Kivéve azt, aki tudott tangóharmonikán játszani. Az ifjú pár nem igazán igényelte az ünneplést, inkább szerettek volna magukra maradni a boldogságukban. Viola még a csokrot is elfelejtette magával vinni a tanácsházi szertartásra. Utána kellett vinni. Templomi ceremónia szóba se került. Este a menyasszony – vendégek karéjában – mondta Imrének, hogy holnap kiviszik a csokrot a temetőbe. Az ifjú férj bólintott, vagy talán azt se. Sarkon fordult és kiviharzott a házból. A nagynéninek tűnt fel legelőször, és utána ment. A sötét udvaron talált rá, amint magába roskadva zokogott, de valami keservesen. A „ mi a baj” kérdésre alig tudta elmondani, mi váltotta ki belőle ezt az erős érzelmi kitörést. Előkerült az örömanya is, akinek már a húga mondta el mi történt. Azt siratja, hogy Violának nincs anyja. „Majd leszek én mindkettőtöknek” Ezt az ígéretet a menyasszony is hallotta, mert ő is odaért. Látta, hogy valami nagyon szíven ütötte a férjét, azért tűnt el olyan hirtelen.

Imre burkolóként dolgozott, nem állt tőle messze az építkezés, a hétköznapjait is félig elkészült házakban töltötte. Új lakhelyén viszont nem volt mire felrakni a csempét, hiszen a falak is hiányoztak. Saját házat akart építeni, de az nem megy azonnal. Ha az ifjú ara nem akar se szülőknél, sem albérletben lakni, ezt a kalyibát kell lakájossá tenni nagyon gyorsan. Kell egy előtér! Sóder, cement, bontott zsaludeszka, kátránypapír. Mire összetákolta, megjött a tél. Fűteni csak a pici szobát tudták. Ágy, szekrény, olajkályha, meg a TV az üresen maradt sarokban. Az antenna hatalmas póznán a lapos tető közepén a négy sarokhoz kipányvázva. Nem tökéletes a vétel így se, de majd az új háznál talán kedvezőbbek lesznek a domborzati viszonyok. Éjszakánként 3 liter fűtőolaj árán 28 fokos szobában alhattak. Nem is szívesen léptek ki az ajtón.

Amikor Imre egyik barátja meglátogatta őket, meg is jegyezte, hogy az ágy uralja a szobát. Ez igaz, de nem volt ebben semmi szándékosság, csupán túl kicsi volt a szoba, az ágy mérete pedig adott. Mint évekkel később megtapasztalták, még kicsi is volt két személynek, de akkor, többnyire összebújva aludtak, mint szerelmeseknél megszokott. Nem tűnt fel, hogy kicsi a hely. Néhány hónapig nem is érdekelték őket a körülmények. Bőven megelégedtek azzal, hogy mindenki mástól elkülönülve együtt lehetnek. Szerelemmel persze nem lehet jóllakni, a háztartást sem ártana felfejleszteni. A konyhafelszerelés összeválogatásánál nagy segítség volt az iparcikk bolt eladója, aki egy idősebb gyakorló háziasszony volt. A szülők korosztálya. Ő látta a fiatalok tanácstalanságát, a szülők pedig nem gondolták, hogy még ez is gondot jelenthet az ifjú házasoknak. A szobájuktól elszeparált konyha is elég problémás volt. Befűteni nem volt ésszerű, de mivel itt volt hely a gáztűzhelynek, mégis itt kellett főzni, de a lehető legrövidebb idő alatt. A ház elé terítettek gumiszőnyeget, hogy akár papucsban is lehessen közlekedni a két helyiség, között. Amikor elkészült az előtér teteje, legalább már a hó nem esett be. Az ajtó, az ablak csak következő nyáron készült el. Az ablak valójában inkább üvegfal, nyílószárny nélkül. Problémás volt a szellőztetés, de mindenre nem gondolhattak. Imre lassan haladt a munkákkal, hisz a szabadidejéből sokat elvett a maszek munka, amit két kollégájával összefogva esténként, és hétvégeken végzett. Kellett a pénz, hisz új házat akart a családjának. Igen, a családjának, hiszen egy év házasság után, már a feleségével együtt is kezdte magányosnak érezni magát. Ház, kocsi, gyerek, majd nyaralások. Ez volt a távlati terv, ebben a sorrendben. Aztán ez a sor felborult. Telket ugyan tudtak venni a piaci ár negyedéért a tanácstól, de be kellett látniuk, hogy az építkezés el fog húzódni évekig. Így tehát az első gyereket a híradós bódé-szerű házba hozták haza.

Viola ugyancsak kigömbölyödött a nyár végére. Orvosa megsaccolta a szülés napját, ami el is érkezett. Természetesen ekkor már nem dolgozott. Éjjel ráébredt, hogy valami szokatlan kezdődik a testében, de nem szólt Imrének, hagyta, hogy reggel elmenjen dolgozni. Nem akart egyedül maradni, elsétált az anyósához, ahol ott találta annak a lányát, vagyis az ő sógornőjét. Tőle érdeklődött, hogy milyen az, amikor eljött a szülés ideje. Nem tudott ebben segíteni, mivel őt császározták, nem tudta milyen az amikor természetesen szül. Aztán mégis arra a következtetésre jutottak, hogy ajánlott lenne elmenni a szülőotthonba. Elküldték a mamát, hogy szerezzen autót. El is ment, de dolgavégezetlenül tért vissza, mert a testvérét – akinek volt Trabantja – nem találta otthon. A menyecskék javasolták, hogy a posta melletti telefonról hívjon mentőt. Megkérdezte Violát, hogy egészen biztos benne, hogy szülni akar? Nem, nem volt benne biztos, de a gyerek jönni akart.

Amikor Imre leszállt a munkásbuszról, a kollégája felesége várta a hírrel. Nem is engedte hazamenni, adott rá előbb egy kardigánt, majd inkább egy bőrkabátot, és stoppolt neki egy másik munkásbuszt amivel visszamehetett a városba. Jól nézhetett ki bőrkabátban, és malterfoltos vietnami munkásnadrágban, amint ott járkált fel s alá a szülőotthon udvarán. Jó meleg szeptember volt, nem is kellett volna a kabát. Viola ekkor már a szülőszobában feküdt. Semmi nem hallatszott ki a nyitott ablakon. Aztán kiszólt a nővér: „Kisfia van aranyos” Az persze soha nem derült ki, hogy az aranyos megszólítás volt-e, vagy a gyerekre vonatkozott. A bátortalan „megnézhetem?” kérdésre rábólintott, csak kérte, legyen kis türelemmel. Elég nehéz ilyen helyzetben türelmesnek lenni, de mit tehetett? Az üvegfalon át a pólyából egy gyűrött képű fekete hajú csöppség csodálkozott rá a világra. Az apukát meglepte, hogy néz. Azt hitte, csukott szemmel születnek a gyerekek, mint a kismacskák. Másnap a munkahelyen el is mesélte meglepetését, s ez annyira megmaradt az egyik öreg szakiban, hogy még évekkel később is megkérdezte, hogy: „les-e még a gyerek?”
Violát nem láthatta. Hozzá nem engedték be. Csak két nappal később találkoztak. Imre érdeklődött a hogyléte felől, de nem kapott rá jóformán semmilyen választ. Egy közös barátjuk – aki egy nappal korábban szült – mondta, hogy nincs jól. Valójában a gyengeségén kívül nem volt más baj. Következő látogatáskor érezhetően javult a helyzet, de az Imre húgának szombati lagzijában még nem táncolt az anyuka. Sőt, ott se volt. Ki kellett várni az egy hetet. Az újdonsült apa addig nem is látta a fiát.
Mikor elengedték őket, addigra a nagynéni beüzemelte a Trabantját. Imre légyirtóval alaposan befújta a házat, nehogy zavarják az új családtag nyugalmát a rovarok. Aztán azon aggódott, nem árt-e majd a gyereknek a chemotox szaga? Tényleg kellett volna szellőzőablak!

Béla bácsinak akadt ekkorra egy élettársa, aki nem költözött ugyan állandóra hozzá, de sokat volt nála. Sokat segített a fiataloknak. A kisbaba körüli teendőkben is tudott tanácsot adni, tevőlegesen is segített, nem utolsósorban a munkahelyéről hazahordott étellel is. Béla bá' ugyan morgott, hogy üzemi koszton tartja, pedig gondolni való, hogy nem a köretet hordta haza a konyháról.
Kisbabát nevelni nem egy leányálom, de ezt többnyire mindenki a maga kárán tapasztalja meg. Huszonnégy órás ügyeletben van az anyuka, és nincs közben szabadnap. Imre napközben dolgozott, éjjel jó lett volna aludni, de a gyerek erre nem volt tekintettel. Többnyire persze Viola kelt fel ha a pici ordított, de néha Imrének megesett rajta a szíve. Na, meg neki se volt mindegy, meddig nem hagyja aludni.

Közben elkezdték a saját ház építését. Írták a bevételt, a kiadást olyan szintig, hogy még a kenyérvásárlás is szerepelt benne. Mindig mínusz lett az eredmény, ami persze képtelenség. Úgy értve, hogy a háztartás költségeit. A ház egy külön költségvetés. A kész ház árának a tíz százaléka volt a zsebükben. Az OTP kölcsön a 40%-ot fedezte. A többit menet közben kellett megkeresni. Komoly nehézséget okozott az építőanyagok beszerzése is. Fuvart a Tsz-nél lehetett intézni. Valamennyit szokás volt csúsztatni a sofőrnek, hogy kedvezően írja a menetlevelet. Persze az összeget soha nem mondták meg, csak az volt a válasz, hogy „hát amennyit rám szánsz”. Aztán legyen az ember elég okos, hogy elég is legyen a pénz, meg ne is adjon túl sokat. Egyetlen maszek volt a környéken, aki megmondta a konkrét összeget, ráadásul együttérző arckifejezéssel azt is megkérdezte, hogy „jó lesz-e így?” Költségmegtakarítás okán Imre mindent maga csinált, amit tudott. Egyedül ásta ki az alapot. Nem is lett elég mély a pince. A betonozásban, falrakásban segítettek a kollégák, barátok, rokonok. Ennek is meg volt persze az ára, hiszen akkoriban szinte mindenki építkezett, vissza kellett adni a segítséget. Lényeg, hogy pénzbe ne kerüljön, mert az nincs. Ki-ki a munkaerejét tudta felajánlani. Jól meg kellett szervezni, hogy mindenki haladjon.

Két év telt el a beköltözésig, de ekkor még közel nem volt kész a ház. A betongerenda hiány miatt 1980 nyarán alig haladtak valamire. Volt olyan vasárnap, amikor jobb híján azzal töltötte a napot, hogy a három sódercsomót összelapátolta, noha előbb-utóbb az eredeti helyükről is elfogyott volna. Persze ezt nem munkaként élte meg, felfoghatta családi kirándulásként is. A VEF 206-os táskarádión hallgatták a moszkvai nyári olimpia megnyitóját.
A Szabad Európa kommentátora igyekezett mindennek a fonákját megtalálni. Belekötött, hogy a cirill abc szerinti sorrendben vonulnak a csapatok, az új zélandiak fekete olimpiai zászlót vittek (a rádióban ez nem látszott, de akár lehetett is) Maga a rendezvény se volt megszokott, hisz az amerikaiak bojkottálták az afganisztáni szovjet invázió miatt. Később erre volt viszontválasz, hogy a szocialista országok nem mehettek Los Angelesbe.

A kis legény kilenc hónapos volt már ekkor. Egyedül még nem tudott járni, de a nyolckerekű, összecsukható angol sportkocsiját kapaszkodva körbejárta. Ennek örömére boldogan rázta a csörgőjét. Készült is néhány fotó erről az eseményről, hiszen az apuka gyakorló fotós volt. Környezete nagy elismeréssel nyugtázta, milyen jól be tudja állítani a Szmena-8 fotómasinát.

'82 tavaszán már nem kellett szülői segítség a kicsi felügyeletéhez, (korábban kellett volna, de nem sokszor kaptak) hiszen helyben voltak az építkezés folytatásához, és a kert műveléséhez is.

Éppen a paradicsomot palántálták, amikor Viola szóvá tette, hogy igyekezni kellene vele, mert neki mennie kell szülni. Egy gyerek ugyanis nem gyerek, kellett hozzá egy tesó. A fiú mellé egy lány. Ez a terv be is jött, ráadásul a fiúhoz hasonlóan pontosan a tervezett napon. Imre mentőt akart hívni, de asszonya tiltakozott, hiszen nem beteg ő. Olyannyira nem, hogy a palántázást egyedül fejezte be, miközben a férj kocsit kerített. Egyik volt zenésztárs kérte el az apja Daciáját. Az eredetileg „ház, kocsi, gyerek” sorrend már jócskán felborult. A fiú szemlátomást növekedett, ügyesedett a szülők nagy örömére, de még pelenkázni kellett. Nagyon furcsa érzés volt egy időben egy pici, és egy nagyobb babát pelenkázni. A házat ugyan már belakták, de még koránt sem volt kész. Kocsiban olyannyira nem gondolkodtak, hogy garázst sem építettek a házhoz, mint ahogy az akkoriban általános szokás volt. Imre egyre kevésbé volt elégedett a fizetésével, és a munkatársakkal. Jónak találta ugyan a teljesítménybéres elszámolást, csak az nem tetszett, hogy ez nem az egyénre, hanem a brigádra vonatkozott. Egyre több volt a fusi munka, s egyik kollégával rábeszélték egymást, hogy ebből is meg tudnának élni, s nem kell senkire rádolgozni. Kiváltották az ipart. A jövedelem már az első (nem egész) évben megduplázódott. Kellett is a pénz, hiszen a házat csak be szerette volna fejezni. Viszont erősen korlátozott volt a vállalkozás mobilitása. Kellett egy autó. Ha már van, lehet kirándulgatni. Kellene egy olcsóbban fenntartható kocsi, amivel messzebb lehet kirándulni. Kellene egy nagyobb kocsi, ami multifunkciós, megfelel a munkához is, meg a családnak is. Aztán kellene egy jobb, megbízhatóbb, újabb kocsi, amivel még messzebb elmehetnek. Akár külföldre is....
Célokat kell kitűzni, aztán mindent megtenni azok eléréséért!

Copyright © 2000-2022 PROHARDVER Informatikai Kft.