Smaragdsziget 1.

Így nyár vége felé már korábban sötétedik, a kirándulásokat úgy kell ütemezni, hogy azért 9 körül legkésőbb visszaérjek Belfastba, aztán minden éjszaka nyilván nem fogok a városban mászkálni, szóval lesz időm írni. Annál is inkább, mert a szobában nem igazán van lehetőség tölteni a telefont, az étkezőben vagy a tv-szobában kell megoldani, tehát esténként őrt is kell ülnöm a telefon mellett. Cserébe viszont valószínűleg rövidebb bejegyzések születnek.
Szóval két hónap folyamatos munka után végre elérkezett a belfasti kirándulás ideje. Nem titkoltam, hogy mikor lesz szabadságom, de azért meglepett, hogy mindenki tud róla. Tegnap reggel munkakezdéskor Mario fogadott azzal, hogy akkor holnaptól szabadság? Aztán Souzana kérdezett rá, hova megyek, majd nyitás után, mikor átmentem a main till-hez szívószálakért, Marta jegyezte meg, hogy ja, akkor szabadság, ugye? – és még csak egy óra telt el a munkából. És aztán ez így folytatódott műszak végéig. Akkor aztán elköszöntem mindenkitől, hazamentem, ledőltem egy kicsit, főztem, elugrottam sörért, mert épp jól esett, meg az előző héten Miki kétszer is adott nekem egy fél sört, és épp ideje volt viszonozni, meg egyszer leellenőriztem mindent (buszjegy, repjegy, szállásfoglalás, satöbbi), aztán alvás. A bepakolást reggelre halasztottam, úgyse kellett korán indulni.
A reptérre való eljutásra bőven hagytam időt, nem is tudom, mi vett rá, hogy így tegyek, de jó ötlet volt. Mert előbb az autópályát zárták le, aztán az elkerülő út keresése közben a buszsofőr tévedt el, majd mikor megtalálta az elkerülőt, kiderült, hogy ott meg útépítés van, szóval mikorra a reptérre kellett volna érnünk, még csak Eppingben voltunk, ahova meg a Central line is kimegy. Aztán a biztonsági ellenőrzésnél engem is megmotoztak, és a táskámat is áttúrták – sőt, nagyjából mindenki táskáját, negyedórát vártam csak arra, hogy az én táskám sorra kerüljön, szóval ezen 12:43-ra verekedtem át magam úgy, hogy 12:45-kor kapuzárás. Persze ez átverős név, ilyenkor nem zárják a kaput, hanem még csak kiírják, melyikhez kell menni. Különben szokás szerint késéssel indultunk, ezúttal kb. fél órással, és ugyan a papíron másfél órás út elején a pilóta bemondta, hogy kb. egy óra lesz, de engem meglepett, hogy tényleg annyi volt, és mindössze 3 perc késéssel sikeresen leszálltunk a Belfast International-on (az utat végigaludtam – ebben már elég nagy gyakorlatom van) Innen kivergődni alig pár perc volt – belföldi út, ami azt illeti, életem első belföldi repülőútja, szóval semmiféle ellenőrzés nem volt. A reptérről kilépve meg rögtön meg is láttam a buszt, ami behozott a városba.
Az Europa Buscentre és a szállás között elég szabadon lehet válogatni az útvonalban, nagyjából úgy kell elképzelni, hogy a két főút egy X-et formáz, és az állomás az X felső, a szállás meg az alsó szárai között félúton található.
Fél 5 körül értem a szállásra, a bejelentkezés sem vett igénybe többet 3 percnél, megkaptam az ajtókódokat, aztán megtekintettem a szobát. Törölköző nem jár hozzá (reggeli viszont igen, bár vegánként nem tudom, ezt mennyire tudom kihasználni), és ahogy említettem, a telefontöltés trükkös picit, más baj nincs. Szóval rögtön el is indultam törölközőt, tusfürdőt és a töltőhöz egy hosszabb kábelt beszerezni, mert a sajátommal most a sarokban állva kéne írnom.
Ha már elindultam, mivel úgysem ettem még, rákerestem, milyen vegán éttermek vannak a városban. Hát, a térkép szerint rengeteg. Például az utcának, ahol a szállás van, mind a két végén, az X mindkét alsó szárán. Mivel a keleti száron jöttem, most a nyugatit néztem meg, vásárlás szempontjából jó döntés is volt, mert keletre van az egyetem meg a kocsmák, nyugatra meg a kávézók és a boltok. De az utcával szemben lévő vegán helyet túl kicsinek találtam. Elindultam hát délnek, arra csak egyet jelzett a térkép. És mivel minden más is észak felé van, úgy tippeltem, soha többet nem fogok dél felé menni, megyek hát most. De a szimpatikus nevű The Hungry Vegan helyen csak egy kiadó üzletet találtam. Maradt hát a Tesco meal deal-je, humuszos tekercs, energiaital és szőlő. Aztán mivel még mindig alig múlt 5 óra, megindultam a város felé.
A városról egyelőre nem nagyon írnék, mert még nem sokat láttam belőle. A folyót – a Lagant – akartam megnézni, és mint kiderült, az elkerüli a belvárost. Így egyelőre erősen Glasgow-hangulatúnak találtam amit bejártam, ami mondjuk nem meglepő: hasonló földrajzi adottságok, hasonló történelem és hasonló emberek. Nem csoda, ha hasonló várost eredményeznek.
A Lagant követve végül a Titanic-múzeumnál kötöttem ki, ahol az 1700-as évek közepétől 2030-ig összesen 20-22 térkép mutatta be, mennyit változott (és fog még változni) a környék (rettenetesen sokat), illetve rosszul írtam, mert a múzeumtól a Titanic és az Olympia építési helyéig visszafelé haladtunk az időben. Aztán egyszer csak ott voltam, a néhai dokkok helyén, és ott álltam, ahol 106 évvel korábban a Titanic állt. Hogy könnyebb legyen elképzelni, a hajótest, a felépítmények és a mentőcsónakok körvonalai is jelezve vannak a talajon, a múzeum pedig éppen olyan magas, mint amilyen a Titanic volt. Nem hittem, hogy lesz ennek rám bármi hatása, de borzongató érzés volt. Az mondjuk nem tudom, mennyire az én egyéni perverzióm, hogy nem a süllyedő, hanem az éppen elkészült, kifutásra készülő hajót képzeltem magam elé. Meg köré a hajógyárat, a munkásokat – na persze a környezet ezt indokolta is, meg hát részben a város történelme miatt jöttem, nyilván az járt a fejemben. Jó, nem pont EZÉRT a történetért, de az nem baj.