...
Éppen akkor kezdett virradni, amikor felébredtem. Úgy tűnik, nem kell havat lapátolni, mert éjszaka megenyhült az idő. A tetőablak felső, arasznyi sávjában megcsúszott a hó, azon keresztül láttam a hajnali derengést. Hajnali? Talán hét óra is lehet már. Nem tudom, nincs sehol egy világítós óra, mint otthon. Csak ezért nem fogom előkeresni a telefonomat. Nincs jelentősége, nem megyek sehová. Addig heverészek, amíg jólesik. Vagy amíg bírja a hátam a fekvést. Úgyse tudok mit kezdeni magammal, hiszen nincs itt a szobában a számítógépem, amivel el tudok tölteni akármennyi időt. Csak akkor kelek fel mellőle, ha már fáj a monitor nézésétől a szemem. Sok esetben ilyenkor bekapcsolom a TV-t. Talán viccesnek tűnik, hiszen az is ugyanaz, mint a monitort bámulni. Mégis ezt teszem sokszor. Pedig van egy olyan elképzelésem az érzékszervekkel kapcsolatban, hogy talán a látás a legfontosabb. Na, de ha ezt komolyan gondolom, miért nem óvom a szemem? Most itt a lehetőség! Pihentetem, amíg ki nem vet magából az ágy.

Az ajtó alatt fény szűrődik be, de ez csakis lámpafény lehet. Roze-Mari ezek szerint még itthon van. Arra gondoltam, hogy leballagnék a recsegő falépcsőn, s ő olyan boldog mosollyal köszön majd rám, mintha éppen túl lennénk egy fergeteges szeretkezésen. Pedig dehogy vagyunk túl. Na, de annak is eljön majd az ideje. Legalábbis remélem. Mindenesetre most inkább ágyban maradok. A reggelit nem fogom itt megkapni, nem adtam rá okot. Bár erre nem is vágyom. Nem kényelmes. Enni inkább asztalnál szeretek. Halogatom a felkelést. Megvárom, amíg az ajtó alatti fény kialszik. Hallom az asszony lépteit, majd ahogy becsukódik utána a lépcsőházba vezető ajtó. Na, most már nem fogom megtudni, hogyan mosolygott volna rám, ha a füstbe ment bátortalan próbálkozásomra gondol. Biztatóan? Vagy lesajnálón? De ez most már mindegy. Mire hazajön, legalább ülepedik a dolog. Majd úgy viselkedünk, mintha meg se történt volna. Pedig megtörtént, és nem is haszontalanul, hiszen most már tudom, hányadán állunk.
Talán a Zigmunddal nem is feküdtek össze ki tudja mióta. Csakis így lehet, hiszen ha nem szenvedne a kielégítetlenségtől, nem bátorítana egy ilyen vénembert. Nem-e? Nem egy rozoga vénember vagyok ám én, ne higgye senki! Főleg én ne gondoljak ilyet saját magamról! Aki még a puszta gondolattól is megfickósodik? Csak legyünk már túl ezen a napon! Este sokkal határozottabb leszek. Most már nem kell attól tartanom, hogy kidob, amiért feltételeztem róla, hogy megáll nekem. Vagy kedvenc kifejezésemmel élve, feladja a farát.

Felöltözök, leballagok a lépcsőn, ismerkedek a konyhával. Azt hiszem, kévét nem fogok most főzni, ahhoz inkább megvárom a segítséget. Most éppen disznósajtra vágyom, vagy inkább frissen a füstről leszedett szalonnára, aminek még jó puha a bőre. Vastag héjú friss, ropogós cipóval, savanyú uborkával. Na, annyi biztos, hogy ezek közül semmit nem fogok találni.
Sorra kinyitogatok minden szekrényajtót és fiókot. Nem a mi rendszerünk szerint van semmi, de miért is lenne? A hűtőben van vaj, lekvár, sonka, meg valami felvágott. Tojás is! Na, akkor keresek hagymát. Szalonna mégis jó lenne! Van vákuum fóliás bacon, az is jó a hagymás tojáshoz. Hol is a hagyma? Nocsak! Mákos kenyér? Ezzel inkább az édes kaja harmonizál. Talán mégis marad a vaj, meg a lekvár. Teával? Nem is! Milch. Ezt tudom mi, hiszen minálunk is így nevezik már a tejet.

Egy teljesen idegen házban önállóan megoldottam a reggelit. Most jó lenne bekapcsolni a számítógépet, hiszen ez irányú függőségem magasan veri a kávézást. Megnézném, van-e levelem, vagy lehet-e valakivel veszekedni a politikai elfogultságunk okán. Van ugyan gép a házban, de felhatalmazás nélkül mégse kapcsolom be. Nézelődök kifelé az ablakon. Benn vagyunk a városban, egyik ház takarja a másikat. Lenn vagyunk a völgy alján, nem igazán jó innét a kilátás. Aha, ott, a két ház között látni a várat. Kicsi ez a város, el is sétálhatnék oda ráérésemben. Az tart csupán vissza, hogy nincs kinek elmondani hová megyek, egy szó nélkül pedig mégse csavaroghatok el. Ezt a néhány órát kibírom, amíg Roze-Mari hazaér. Lesétálok az udvarra. Mielőtt kilépnék, keresek kulcsot a bejárati ajtóhoz, nehogy kizárjam magam.

Szép fehér a környék, bár jócskán összeszottyadt az esti hótakaró. Az úton csapják a latyakot az autók. Nincs nagy forgalom, hiszen ez egy mellékutca. Meg is nézem az utcatáblát. Saarstrasse. A szomszédos utca pedig a Rheinstrasse. Érdekes. Hol van ide a Saar folyó? A Rajna még csakcsak, de a Saar? Igaz, nálunk odahaza egyszer majdnem lett Temesvár utca, pedig nem a szomszéd város. Nem is értem, miért akadok fenn ezeken a neveken. Ezek itt a folyó nevű utcák és kész. Miért akarok én ebben logikát találni?

Ahogy ezen a hatalmas problémán tűnődöm, valami hozzádörgölődik a lábamhoz. Egy egész finom, figyelemfelkeltő hangot hallat, felnéz rám, várja, hogy megsimogassam a buksiját. Az este látott, hógolyó után ugráló, hempergőző kutya áll szorosan mellettem. Jelezte, hogy ott van a közelemben és szeretné, ha észrevenném. Egy kutyától nem lenne meglepő ha ugatna, hiszen úgy mondják „azért kutya, hogy ugasson”. Ez nem ugatott. Nem akart rám ijeszteni. Nem ismer engem, hiszen soha nem látott még, soha nem kerültünk még ilyen közel egymáshoz. Nem lép fel támadólag, pedig bitorlom az ő felségterületét. Kicsit odébb lépek, ő utánam. Illegeti a fejét, szimatolgat, nyalogatja a felé nyújtott kezemet. Valami megmagyarázhatatlan melegség önti el a lelkem. Pedig nem is tartom ezt a fajtát különösen szépnek a fejére simuló füleivel. Nekem a kutya, az a németjuhász.

Na, de ez a tekintet bárkit levesz a lábáról. Meg aztán nekem is volt majdnem ilyen. Csak majdnem, mert volt rajta olyan, ami fajtaidegen. Na, de éppen a felálló, kissé még hátra is hajló fülei tették egyedivé Sodót. Nevét a színe miatt kapta. Unokaöcsém vissza is kérdezett, amikor a kutya nevét hallotta, hogy „úgy, mint vanília sodó?”

×

Sodó valójában nem is az én kutyám volt, hanem a fiam barátnője kapta a testvérétől. Ági akkor már nálunk lakott, így a kutya úgymond a közös háztartásba került. Nem tettem érte semmit, mégis engem tekintett falkavezérnek. Nekem volt már korábban néhány kutyám, nem akartam többet. Mondhatnám úgy is, hogy lelkiismereti okból, de erre nem szeretnék kitérni. Nem akartam és kész.  Néhány napig nem is voltam hajlandó megtekinteni azt az alig 3 hónapos, imádnivaló jószágot. Csak hallottam, amint kint nyüszít a teraszon. Panelkutyának született, újdonság volt számára, hogy ki van tiltva a lakásból. Ági néhány nappal később kérdezte csak meg, hogy nekem hogy tetszik a kutya. Sehogy – válaszoltam kurtán, majd megmagyaráztam, hogy nem az egyed ellen van kifogásom, hanem, hogy kutya van a háznál. Nem hiszem, hogy ezzel a magyarázattal sikerült enyhíteni a válaszom súlyát. Aztán sok bosszúságot okozott, mint általában a kölyökkutyák szoktak okozni. Sokszor elcsavargott, kaptunk is rendesen egy távolabbi szomszédtól amiért összegázolta a kertjét. A mi kertünkbe is sokszor bejött utánunk. Tudta, hogy hová nem szabad neki menni, de mindig próbálkozott. Igen csak elcsodálkoztam a különös gusztusán. Nem láttam még kutyát, amelyik kifejti a borsót. Pedig Sodó ezt tette. Lábával megfogta a növény szárát, letépte a hüvelyt, de aztán csak a borsószemeket ette meg. A kertben nevelgetett kb. 60cm magas „óriás bonzai” fámról is lelegelte a gyümölcsöt. Ügyesen bánt a főtt csöves kukoricával. El is neveztük vega-kutyának. A csavargásai miatt kénytelenek voltunk láncra kötni, hiszen ha valaki kiment a kapun, Sodót nem lehetett visszatartani.

Augusztus végén a fiam és Ági elutaztak Londonba. Hosszú időre tervezték. Sodó immár végérvényesen az én kutyám lett. Nem volt ezzel ekkor már különösebb gond, megszerettük egymást. Szeptember közepén lehetett, hogy dolgom volt a szomszéd faluban. Teherautóval mentem, nem álltam meg a kaput becsukni, gondoltam, a kutya nem is vesz észre, hiszen hátul van a feleségemmel a kertben. Tévedtem. Sodó futni kezdett az autó után. Aztán mellette, előtte, megint mögötte. Az út minősége miatt nem tudtam elég gyorsan haladni, Sodó nem maradt le, Már a szomszéd utcában jártam, de még mindig futott, hol egyik, hol másik oldalamon. Már azt fontolgattam, hogy megállok, s magam mellé veszem a fülkébe, ha már ennyire kitartó. Aztán nagyot bakkant a kerék. Valamire rámentem. Gyorsan megálltam, nézek a tükörbe „bazzmegsodó!”
Sodó mozdulatlanul feküdt az aszfalton, feje alatt hatalmas vértócsa. Döbbenten ültem az autóban, kezemmel dühödten vertem a kormányt úgy, hogy belefájdult. Sodónak vége. Itt már nincs mit tenni. Percekig ültem a kocsiban. Aztán visszamentem a tetemhez. Az összes vére kifolyt a fülén. Átmentem a fején. Az is megrázó élmény, hogy elpusztult, de ezt még fokozta, hogy én öltem meg. Talán mégis be kellett volna…ezt már nem lehet visszacsinálni. Annyit tehettem, hogy felraktam a platóra, lapáttal letoltam az aszfaltról a megalvadt vért, és hazavittem Sodót a fenyőfa alá, ahol korábban ő kotort egy nagy gödröt.
– Te ütötted el? – kérdezte a feleségem.
Bólintottam.  A gyerekek tudják, hogy elgázolta egy autó, de azt nem, hogy azt az autót én vezettem.

×

A kiskölyök lép ki a szomszéd lakás ajtaján. A Roze-Mari unokája. Nem tudom a nevét, de nem is érdekel különösebben. Nincs vele dolgom. Hívja a kutyát, amely lendületes vágtával iramodik a gazdi felé, és futás közben navigál az ide-oda csapkodó farkával. A kutya nevét se értettem, de nem is szeretnék vele összebarátkozni.

Hajdanán Csepelen volt másfél hónap ráérő időm. Sokat sétáltam unalmamban. Egy sarokház udvarán láttam egy farkas-szerű öreg kutyát. Nem ugatott, csak odajött a kerítéshez, kísért a túloldalról, amíg elhaladtam. Más alkalommal oda se jött, csak nézett bánatosan. Aztán már inkább nem is sétáltam arra, nehogy megszeressem.
Ezzel a kutyával sincs értelme összebarátkozni, hiszen néhány nap múlva én elutazom, és soha többé nem fogunk találkozni. Akkor meg minek?

Inkább járok egyet a környéken, van még két óra ráérő időm. Attól nem kell félnem, hogy eltévedek, hiszen jól navigálok. Nem úgy, mint Gergő kolléga. Kazincbarcikán szinte a fél várost bekóricálta feleslegesen. Én se vagyok persze tájékozódási zseni, de felkészülök. Meg van egy olyan képességem, hogy be tudom tájolni, melyik irány felé ajánlatos haladnunk. Főleg, ha van a háttérben olyan tereptárgy, amit a térképhez tudok viszonyítani.
A kisfőnökkel immár harmadik alkalommal mentünk ugyanarra a helyszínre, de mivel az előző napi téglavágás miatt homályos volt a látása, én vezettem. Aztán WC-t kellett keresnie.
– Messze van ide a Tesco?– kérdezte, de akkor még nem tudtam, mit akar ott.
– Gyalog messze. Vidd el a kocsit!
– Vigyen má’ el!
Átláttam a gondját, így eleget tettem a kérésnek. Csakhogy! Félúton egy váltás során beesett a kuplung pedál. Szar ügy. Motor leáll, váltó kettesbe, aztán indíts! Szerencsénk volt, sehol nem kellett út közben megállnunk. A parkolóban próbáltam megkeresni, mi esett szét, amikor meglepően hamar hallottam a kollégát visszaérni. Nem talált WC-t.
– Majd én megkeresem neked, mert lennie kell!
Volt is, csak a folyosó közepén belógattak egy nagy reklámtáblát, ami takarta a mellékhelység jelzését.

Következő napon már ő vezetett. Megkérdezte, szeretek-e turkálóba járni. Nemleges válaszomra azt felelte, hogy akkor majd kint megvárom. Nekem fogalmam nem volt, hol lehet az üzlet, ezért nem szóltam bele a manővereibe. Azon az elágazáson, ahol be szoktunk fordulni, egyel túl ment, befordult egy zsákutcába. Majd bosszankodva kitolatott. Tovább ment, megint befordult egy zsákutcába.
– A turkálót keresed?
– Dehogy! A munkahelyet.
– Azon már túljöttünk, de ne fordulj vissza, menj előre, ezen az úton is odajutunk.
Most már én navigáltam, de többször rákérdezett, hogy biztosan jó ötlet volt-e erre jönni. Naná! Én tudom. Mint ahogy a munkával kapcsolatban is vannak az általa, vagy mondhatom többes számban, hiszen a brigád régóta együtt van, szóval az általuk rosszul berögzült fogások megváltoztatására javaslataim, de hiába. Nem akarnak tanulni.

Nem is tudom, minek járnak ilyeneken a gondolataim, hiszen most nem dolgozom, hanem nyaralok. Pontosabban telelek. Bár munka okán jöttem ide, de akkor is. Bár az ember nem bújhat ki a bőréből! Ha egy akármilyen filmet nézek, akaratlanul is meglátom a háttérben a lépcsőt, korlátot, kőpárkányt, vagy bármit, ami a munkámmal lehet kapcsolatos. Olaszországban a benzinkúti járdasziget sárga mészkőszegélyének a megmunkálására tettem megjegyzést. Sanyi rám is szólt, hogy „ne dolgozz már mindig!”

A sráchoz, aki most a kutyával játszik, nem is szólok, hiszen nem ért magyarul. Megyek, felderítem a környéket. Családi nyaralásainkon is ezt tettem minden reggel hajdanán. A szomszédos házak járdáiról itt-ott túrják a latyakot. A nap bátortalanul előbújik. Talán estére el is tűnik az összes hó. Ha Roze-Marinak holnap is dolga lesz, bebarangolom az egész várost. Még este kérek egy laptopot, hogy a térképet áttanulmányozva felkészülhessek a barangolásra.

Mintha meghallotta volna a gondolataimat Roze-Mari, ebben a pillanatban rám telefonált. Sajnálta nagyon, hogy késni fog, de csak délre tud hazajönni. Nem tudta mivel foglalhatnám el magam addig. Nekem viszont alkalmam nyílt most arra, hogy megkérjem, hogy a lakásban lévő számítógépet használhassam. Egy ilyen kérésre csak egyféle elfogadható válasz létezik, így azonnal fel is mentem, és bekapcsoltam a gépet. Szerencsére nem kért kódot, így megnézhettem a levelezésemet, és megírhattam mindenkinek, aki fontos a számomra, hogy megérkeztem, jól vagyok, meg ilyeneket. Legelőször természetesen Sanyinak, aki ekkor ugyan nem volt elérhető, de majd megkapja az üzenetemet, ha alkalma lesz felmenni a világhálóra.

Ezután mi más lehetett a legfontosabb dolgom, mint a környéket feltérképezni. Nem csak a várost, hanem a környékét. Kőbányát kerestem, és kőkereskedést. Na, már megint a munka! Végtére is, ezért jöttem. Ezért is, de van egy hátsó szándékom. Soha nem hittem volna korábban, hogy egyszer majd pont egy vastagbőrű, széles állú, telt német nőre fogok áhítozni. Inkább a karcsú, fekete olasz volt az esetem, de csak elméletileg, hiszen nem ismertem soha ilyen nőt. És mint Sanyinak is meggyóntam, vétkeztem a férfiúi természet ellen immár 60 éven keresztül. Valamit enyhíthetek ezen a „bűnön” amíg még lehet. Elvégre csak egyszer élünk. (már korábbi életemben is ezt vallottam) Kapóra jött most nekem a Zigmund külföldi útja. Ekkora esélyt nem szabad elszalasztanom, hiszen azt soha nem bocsáthatom meg magamnak. Tegnap este már-már majdnem, de talán ma összejön.

Éppen az ablakon bámultam az udvarról lassan elfogyó havat, amikor beállt az A-Merci a garázs elé. Az én szállásadóm szállt ki belőle. Eddig azt se tudtam, hogy milyen kocsija van. Látni nem láttam, szóba pedig nem került. Máson járt az eszem. Nagy papírtáskát emelt ki a csomagtartóból.
– Elnézést, de nem tudtam az üzletből hamarabb elszabadulni, és sajnos holnap is kénytelen leszek bemenni. Csütörtöktől már elintéztem, hogy nélkülözni tudjanak. Talált magának reggelit? – váltott hirtelen témát. – Remélem, nem éhezett, de ha mégis, most segítünk ezen, mert hoztam ebédet. Szereti a kínait? Jaj! Hiszen megkérdezhettem volna telefonon, hogy mit szeretne ebédelni?
– Igen, reggeliztem, és szeretem. Mármint a kínait. –tettem gyorsan hozzá, mert megijedtem, hogy magára érti. – Azért pedig nem kell szabadkoznia, hogy nem tud a rendelkezésemre állni, hiszen váratlanul jöttem. Beszéltünk ugyan róla, de egy későbbi időpontban állapodtunk meg. Inkább én restellem, hogy kellemetlenséget okozok Önnek.
– Önnek. – ismételte a szót – Ez olyan, mint a magának. Tudja Gyula, én már nagyon régóta járok Magyarországra, de hiszen ezt tudja is. Vannak ott barátaim, s velük tegezzük egymást. Mondjuk mi is, hogy te! Majd iszunk erre pertut ebéd után. Van itthon nekem nagyon jó rajnai bor.
– Ezt a kezdeményezést örömmel elfogadom. Tegeződjünk! Ehhez viszont jár a baráti puszi.
Roze-Mari szélesen mosolygott, és várt a baráti puszira. Oké! Jobbról, balról, szájon hosszasan, öleléssel. Aztán úgy maradtunk néhány másodpercig. Amikor feleszmélt, eltolt magától.
– Együnk! Még meleg a mézes csirke.

– Zigmund mikor jön haza? – kérdeztem, miközben a csirkét tömtem magamba két pofára.
– Talán a hétvégén, de nem tudom pontosabban.
– Tudja, hogy itt vagyok?
– Nem érdekli.
– Ezt nem értem. Hiszen a férje, bocsi a férjed. Együtt éltek. Rá is tartozik. Vagy talán nem jól gondolom? Nem féltékeny? A helyében az lennék.
Az asszony csak elmosolyodott, de nem válaszolt, csak akkor szólt, amikor befejezte az evést, és a borért indult. Kitette az üveget az asztalra, kezembe nyomta a dugóhúzót, s hozott két talpas poharat. Gondoltam, majd borozgatás közben ad valami magyarázatot. Így is történt.
– Savanyú? – nevetett nagyot, amikor látta a bor megízlelése okán vágott fintort az arcomon. Próbáltam titkolni a hatást, de nagyon megrázott a „jóféle” rajnai bor.
Még egyet belekortyoltam, most már tudva, hogy mit várhatok tőle. Így már nem volt annyira szörnyű. A kínai kaja kellemes utóízét persze azonnal kiüldözte a számból.
– Valami hasonlóra számítottam, de túl karakteres. Bizonyára csak az édes étel miatt hatott így rám.
– Nem kell mentegetőzni! Van aki szereti, van aki nem. Legközelebb megkérdem majd, hogy milyet szeretnél, és olyat iszunk. Lehet valami édeset is.
– Hoppá! – nem kocsival megyünk délután?
– Juj, ezt el is felejtettem. Nem baj, én csak kicsit beleittam, ettől még mehetünk. Egy órát pihenünk.
– Rendben. Nem is muszáj, mehetünk máskor is.
– Megyünk. Így beszéltük meg. – döntötte el a kérdést, majd kicsit fészkelődött a széken, megköszörülte a torkát, jelezvén, hogy témát vált.
– Kérdezted a Zigmundot. Vele úgy állunk, hogy házasok vagyunk ugyan, de gyakorlatilag nem élünk együtt. Ennek talán ellentmondani látszik, hogy együtt láttál bennünket a tapolcai házban. Az a ház közös. Ez a ház is közös. Van közös üzleti vállalkozásunk. Nincs értelme elválnunk, noha régóta más asszonyokhoz jár. Volt belőle harag, de egy idő után megunja az ember a haragudást. Úgy élünk, mint barátok. Láttad a fiamat, aki itt lakik, nos hát ő nem a Zigmundé. Nincs közös gyerekünk.
– Ez megnyugtató számomra, mert megfordult a fejemben, hogy a fiad zokon veszi az ittlétemet így, hogy mi ketten vagyunk a lakásban.
– Ha a férjem itthon van, külön szobában alszunk. Most az ő szobájában lakol…laksz.
– Ezek szerint elfoglaltam a helyét? Mégiscsak nehezményezni fogja, ha hazatér, hogy elfoglaltam a szobáját. Talán nem is maradok csak addig.
– Ebből ne csinálj gondot, találok én megoldást. Mutatok neked néhány dolgot, majd utána eldöntöd, meddig maradsz. Jaj! Kávét nem is kérdeztem, hogy innál-e? Reggel nem főztél magadnak? Na, majd most én. Egy perc az egész.
– Nem akarsz ebéd utáni sziesztát? – kérdeztem.
Csodálkozva reagált a kérdésre. Nekem persze azonnal az jutott eszembe, hogy ezt vehette csábítási szándéknak, pedig nem annak szántam.
– Odahaza amikor megtehetjük, főleg ilyenkor télen, szoktunk napközben is aludni. Valamikor régen, amikor még vállalkozó voltam, megtettem néha munkanapokon is. Egyedül dolgoztam, nem kellett senkihez igazodnom. Néha 5 percnyi alvás is elég volt. Persze olyan is előfordult, hogy egy egész órát aludtam, egy másik pedig a felébredéssel telt el. Na, az a délutánom már nem ért egy rakás szamócát sem.
– Ezt a szamócát nem értem.
– Nem érdekes. Ez csak szleng. Arra utal, hogy semmi hasznosat nem voltam képes tenni már azon a napon. Ilyen eset kevés volt, inkább az 5 percig tartó pihentető alvás volt a jellemző.
– Itthon mi soha. Az más, amikor szabadságon vagyunk. Na, mindjárt kész a kávé. Aztán akár indulhatunk is. Majdnem oda, ahonnét hoztalak tegnap. Ott van egy nagyon nagy üzlet. Az öcsém dolgozik ott vezető beosztásban, sok köze van hozzá, hogy milyen árut szerezzenek be, és azt honnét. Majd elmondja, miket lehetne gyártani.

Tagadhatatlan, hogy most legfőbb gondom az, hogyan kellene megdönteni ezt az asszonyt, de azért ez a remélhetőleg jól fizető kőfaragási lehetőség is nagyon izgatott. Nem is kell halogatni a megbeszélést, legalább hamarabb visszaérünk.
– Mondtad, hogy még holnap is be kell menned az üzletbe. Szívesen bebarangolnám addig a várost.
– Egyedül? Nem fogsz eltévedni?
– Dehogy. Profi vagyok a városnézésben. Felmegyek a várhoz, és onnét idelátok. Ne aggódj! Ha mégis eltévednék – ami kizárt – kérek telefonos segítséget. Egy magányos barangolás kedvemre lenne.
– Jól van. Reggel elviszlek magammal, és amíg nekem dolgom lesz, te sétálhatsz a városban. Kár, hogy nem nyár van, mert akkor szoktak lenni programok. Kivinnélek a flughafen-re, ott akár léghajózni is lehet. Na, az a szép városnézés.

Megittuk a kávét, és indultunk. Betuszkoltam magam a kis Merdzsóba. Szokatlanul magas benne az ülés. Hasonló érzés, mint a H1-es Hyundaiban, csak nem olyan tágas, mint az, hiszen ez egy kiskategóriás személykocsi. Hasonlóan szűk, mint a Porsche, de ebből könnyebb lesz majd kiszállni. Nem lenne ellenemre, ha én vezethetném. Talán még az is sorra kerül. Délelőtti sétálgatásom során megfordult a fejemben, hogy felkeresném a kőbányát a Rajnánál, vagy sorra járnám a koblenz-i kőkereskedéseket, hogy megfelelő alapanyagot keressek. Csak éppen kocsi kell hozzá. Koblenz ide 30 km. Ha berendeznénk itt valahol nekem egy műhelyt, kellene is venni egy kocsit nekem. Nem gondolok valami nagy beruházásra. Egy néhány száz eurós Opel Omega megtenné, amibe a követ is berakhatnám.
Na, de előbb meg kell várnom, mit ajánlanak fel ezek a németek, mert nekem semmi pénzem nincs. Saját költségen el se tudtam volna jönni Montabaur-ba. Otthonról idáig 1200 km. Rengeteg benzin. Nem elég egy ötezresért tankolni. Oltári szerencsém van ezzel a nővel. Ha most rögtön elküldene, már akkor is nyertem, hiszen ritka élményben volt részem már eddig is.
És alakulnak a dolgok, azt hiszem. Még a nap is kisütött a déli órákban, hogy nekem jobb kedvem legyen. Bár elég bágyadtan, de január végén itt a Rajna-vidéken ennél többet ne nagyon várjon az ember! Ez nem dél-Itália.
Keresztül vágtunk a városon. A főutak már szárazak, a háztetőkön csak nyomokban maradt meg a tegnap esti hó. Napfényben nem ugyanazt a képet mutatja a város, mint esti világításnál, de van egy olyan érzésem, hogy nem ugyanazon az útvonalon megyünk. Kevesebb a körforgalom. Az autobahn fölé érve már ismerősnek találom a környéket. Az Industria strasse-n már szinte otthon érzem magam, hiszen jártam erre már…nem is tudom hány alkalommal. A Lidl előtt parkolunk le. Az út túloldalán van az a rövid szakasz, ahol három kamion is elfér, ha elég szorosan állnak. Mint ahogy most. Egyikük kék ponyváján ott ragyog a sárga napocska. Igaz, tegnap reggel még otthon voltam, mégis jó látni magyar kamiont itt a nagy idegenben. Ha látnám a sofőrt, szólnék is hozzá pár szót. Gondolom, hazafelé megy, mert különben nem jön be ide, megkockáztatva, hogy nem talál parkolót. Inkább begyalogolna a benzinkúttól, mint én tettem tegnap.
– Ebben az üzletben én már jártam – mondtam Roze-Marinak, amikor a Lidl-el szemközti portál felé indult.
Emlékszem, hogy a díszhalakat jöttünk ide megnézni. Ez egy igazi vegyeskereskedés. Itt tényleg van minden. Olyan, mint nálunk a százforintos boltok, csak éppen teljesen más. Ez egy igényes kinézetű áruház. Van benne Kandallótól a kisegérig, sőt még tücsökig, bogárig minden. Nem is tudom, hogy juthatott róla eszembe a trehány módon telezsúfolt 100 forintos hálózat.

A vendéglátóm testvére egy karakteres arcú, elegáns fiatalember, aki legalább egy fejjel magasabb nálam. A hajszíne nehezen meghatározható. Annyi biztos, hogy világos árnyalatú. Talán téglaporos sötétszőkének mondanám. Kedvesen mosolyog rám kézfogás közben, ahogy egy kaufman-hoz illik, s közben mondja a nevét, amit természetesen nem értek, de ez így szokott lenni. Talán Tomas, de mivel a családnevét is mondta, azzal megzavart. Na, de mindegy, úgyse fogom megszólítani.

Nem beszélt sokat a két testvér, hiszen korábban megtárgyalták, mit szándékoznak kezdeni velem. A kertépítő részlegen megmutogatták, miféle köveket szeretnének, de ne beton legyen, hanem eredeti kézi faragás. Tomas átadott nekem egy vaskos prospektust az általuk forgalmazott termékekről. Aztán még néhány műkődíszhez visszatértünk, mutogatott és beszélt. Roze-Mari is figyelmesen hallgatta, nekem pedig megígérte, hogy majd összefoglalva elmondja, miket beszélt.
Kaspók, oszlopok, oszlopfők, konzolok, boltívek zárókövei, párkányelemek, kerti padok voltak, amik fölött hosszasan beszélt, s közben a gesztusaiból kiolvastam, hogy nem sokra tartja ezeket a tömegárukat.
– Mint Roze-Mari tolmácsolásából megtudtam, tőlem egyes termékekből nagy mennyiséget szeretne. Nem úgy, hogy ebből is egy kicsit, meg abból is egy kicsit, hanem húsz-harminc kerti padot, legalább ennyi egyforma khorintoszi oszlopfő, néhány tucat kőváza. Amennyiben ráállok a közös üzletre, berendeznek nekem egy műhelyt a szüleik tanyáján. Jó lenne, ha hoznék magammal segédet is, bár van ott két török legény, a segédmunkában, a cipekedésben ők is segítenek. De ha nem akarok ideköltözni, dolgozhatok otthon Magyarországon, csak akkor a szállítást nekem kell megoldanom. Kérdésemre, hogy milyen anyagból kellene dolgoznom, nem tudtak egyértelmű választ adni. Lényeg, hogy ne legyenek fényes felületek.
– Szeretném felkutatni, hogy miféle kövek vannak a környéken – mondtam – és némelyikből készíthetnék mintadarabot.
– Moment – fordult sarkon Tomas, miután Roze-Mari lefordította neki amit mondtam.
Egy újabb prospektussal tért vissza, amely kőmintákkal volt tele. Felületesen végiglapoztam. Rámutattam egy, a kép alapján tömörnek látszó homokkőre, amiből gondoltam, gyorsan tudnék dolgozni, ha nem kíván a kődísz apró mintákat. A finom munkákhoz lehetne édesvízi mészkő, de ezeket a valóságban kellene látni.
– Ja, es wird gut sein. – bólogatott a választásomra.
Zakatolni kezdett az agyam. Kitört belőlem a magyar furfang. Ha ezeknek jó a homokkő, akkor tudok olyan anyagot, amiből sorozatban lehetne önteni ugyanolyan köveket. Elég hozzá egy darabot kifaragni, arra készítenék öntőformát, a többit csak át kellene pucolni. Meg nem mondja, aki nem szakmabeli, hogy az nem terméskő. Hoznám Londonból a fiamat, és megint úgy ismernének a piacon, mint egykor sírköves koromban.
„A keresztcsináló, aki a fiával dolgozik.”
Ettől többre nem is vágyom.

De ha már a vágyaknál tartok, az otthoni munkát szeretném inkább, mint itt faragni, ahol senkinek nem értem a szavát. Ahhoz már öreg vagyok, hogy megtanuljak egy idegen nyelvet. Aztán meg nehogy úgy járjak, mint a norvég bálnavadász, aki két év után tért haza a Ferenc József földről dalmát tengerészekkel. Nem értették otthon, hogy mit beszél.
...