2019. március 23., szombat

Gyorskeresés

Akárhogy számolom is...

Írta: |

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]

Feleségem egykor volt kedvenc főnöke hívott telefonon. Szakmai kérdésben kérte a véleményemet, de szerintem ez csak az egyik oka volt, hogy beszélni akart velem. Két nappal korábban találkoztunk, azt megelőzően pedig nagyjából 14 éve. Negyven évig dolgozott vezető beosztásban, ezért érthető, hogy vele kapcsolatban megosztott a közvélemény. Nem a volt munkájával kapcsolatban, mert az elhivatottságát, a hozzáértését senki nem vonja kétségbe. Emberekkel bánni a legnehezebb munka, s bizony becsúsznak hibák, de egyébként se lehet mindenkinek kedvébe járni, hiszen ahány ember, annyiféle. Mi mindig rokonszenveztünk egymással. Nekem ugyan nem volt a főnököm egy pillanatig sem, de politizáltunk néhány évig, többnyire egymással szemben. Egymás jószándékában mégsem kételkedtünk. Másképp láttunk helyesnek dolgokat. Magányosan él – mint mondta – telefonon él társadalmi életet. A legutóbbi esetet leszámítva nagyon rég találkoztunk, de telefonon beszéltünk, amikor a feleségem elérhetőségét kérdezte egy évvel ezelőtt. Ők is kedvelték egymást, a munkatársi viszony ellenére. Ez a duplán érvényes rokonszenv sarkallt arra, hogy meglátogassuk. Nagyon örült nekünk. Már ezért megérte.
A mostani beszélgetésben is érintettük ezt a találkozást.
- Szegény Ibolyát nem hagytuk szóhoz jutni – mondta.
Ezt követően megvitattuk Ibolya természetét. Egyetértettünk abban, hogy nem az a „locsi-fecsi”. Általában keveset beszél. Talán nehezen hihető, de örülök annak a ritkán előforduló helyzetnek, amikor mégis „szájmenése” van.
Beszámoltam neki a beszélgetésről, és ezt a megjegyzést is megosztottam vele természetesen. Azt válaszolta, hogy az én napom volt. Ezt azzal hárítottam, hogy csak a szombat, de ez már vasárnap történt. Erre ő: ez még hozzátartozott. Az emlékezés hétvégéje volt.

S itt térnék rá miért kezdtem ezeket a sorokat írni. Anna fényképeket mutogatott. Legtöbbjüket ismertem gyerekkoromból. Ők voltak a nagy gyerekek, amikor én iskolába kerültem (www.hundisan.wordpress.com/papsajt5.) Ibolya nem a mi falunk szülötte, ő felnőttként került ide, az iskolával kapcsolatos emlékeinkhez nem sok hozzáfűznivalója lehetett. A fényképeken lévő egykori gyerekek közül is csak néhányat ismert. Amikor egy helytörténeti témájú könyvet böngésztünk, ahhoz már végképp nem tudott mit szólni. Nem volt benne semmi szándékosság, de valóban kirekesztettük a társalgásból. Holott eredetileg ő lett volna a vendég, én pedig a kísérője. Egészségügyi témára váltva valamelyest javult a helyzet.

De mindez még mindig csak az utóélete a találkozónak, amit le akarok írni.

1968-ban ballagtunk el az általános iskolából. Akkor persze azt hittük, 5 évenként majd összejövünk. Amire emlékeztem, az a 30 éves volt. Mottója: „30 év, akárhogy számolom is 30 év” A mostaninak már a „Mondj egy dalt azokért akik nincsenek itt” S itt nem azokra gondoltunk, akik valamilyen okból visszamondták a részvételt, vagy nem reagáltak a meghívásra. Azokért a fiúkért égett egy-egy gyertya, akik szívesen koccintottak volna velünk, ha meg nem tértek volna időközben őseikhez.
Ötven év iszonyatosan nagy idő. Volt olyan esemény, amire a résztvevők közül egyedül én emlékeztem. Az első osztálytalálkozót viszont én is rendesen elfelejtettem. Mások határozottan állították, hogy volt ilyen, lassan én is előbányásztam emlékezetem legmélyebb bugyraiból.

Néhány adat: osztálylétszám 34 fő ( a mai iskolában nem ritka a 8 fős osztály) 18 lány, 16 fiú. A lányok még mind élnek. Mi fiúk 65 évesek vagyunk, közülünk hatan hiányoznak. Osztályfőnökünk(86) egyedül él az egykori tantestületből. A tablót nézegetve a képek sorrendjében fedezünk fel különös rendszert. Érzelmi kötődés alapján lettek csoportosítva lányok, fiúk felváltva. Úgy értem, hogy az akkori kötődések szerint. Ami többnyire addig tartott, amíg naponta együtt voltunk.

A ballagást követő néhány évben öten...néha hatan együtt maradtunk. Ezt az együtt maradást persze nem lehet szó szerint venni, hiszen akkor mind elkerültünk a faluból, s a kollégiumból havonta volt hazautazás. Azóta sem értem minek kellett hét végeken ott maradni, mindenesetre ez volt az általános rend. Vagyis mi öten is ritkán találkoztunk, mégis éreztük az összetartozást. Mi voltunk az ötökörkör. Talán nem véletlen, hogy a néhány találkozó szervezése is innét indult ki.

Most, hogy mindezeket írom, egy hét telt el. Még nem vagyok túl az élmény feldolgozásán. Nagyon örültünk egymásnak. Egyetlen negatívum, az osztályfőnöki órára eltöltött másfél óra. Nagyon kevés adat maradt meg az ott hallottakból. Gyanítom, hogy mások is így vannak ezzel. Vacsora után folyamatosan változó összetételű csoportokba verődve dicsekedtünk a gyerekeinkkel. Szaporán lapozgattuk az okos telefonok galériáit. Egyetlen papírképet láttam az este folyamán, de az engem ábrázolt egy negyvenöt éves felvételen.
Az általános gyakorlattól eltérően nem egy étteremben gyűltünk össze, hanem egyik „ökörköri tag” házában. Nem sürgetem, nem mondom, hogy alig várom, hisz akkor már 70 évesek leszünk, de remélem lesz következő találkozó.

Hozzászólások

(#1) potyautas


potyautas
(lelkes újonc)
LOGOUT blog

Azt írtam, hogy a gyerekeinkkel dicsekedtünk. Én igen, de legtöbben az unokáikkal. Első hallásra megdöbbentünk, hogy Jánosnak 14 éves az unokája. Aztán számoltam, és teljesen rendben van. 50 évesen lett nagyapa. Ismerek olyat, akinek ez 38 évesen összejött. Ilona dédnagymama, de ezt már nem számolgatom. Végtére is 65 évesek vagyunk, belefér.

További hozzászólások megtekintése...
Copyright © 2000-2019 PROHARDVER Informatikai Kft.