... Roze-Mari is megfürdött, hallgattam a víz csobogását, füleltem minden neszre, így tudtam, mikor végez.
Megint eluralkodott rajtam az a feszültség, amit tegnap este éreztem, mert arra gondoltam, hogy a mai estét már nem szabad elszalasztanom.
– Jó éjszakát Gyula! – köszönt be a résnyire nyitott ajtón, de nem hallottam a távolodó lépteket.
– Roze-Mari!
– Tessék?
– Bejönnél?
Attól féltem, majd megkérdezi, hogy miért. Nem kérdezte. Bejött, leült az ágy szélére.
– Betakarjalak? Vagy adjak jó éjszakát puszit?
– Inkább a puszit választanám – ültem fel, félrehajtva a takarót.
A puszihoz valahogy nem jó szögben ült, így inkább egy ölelést kezdeményeztem. Már a vállán is kellemes fogás esett, de aztán inkább a derekát öleltem át. Meglepett kissé, hogy alig érem át. Erősen magamhoz szorítottam, s egy rövid ideig úgy éreztem, nem vagyok képes lazítani a szorításon. Amikor mégis sikerült, puszilgatni kezdtük egymást, míg el nem kapott mindkettőnket a hév. Bebirkóztam magam mellé. Egyik karom a háta alá szorult, másikkal a mellét fogtam óvatosan marokra. Éppen jó a mérete. Éreztem a forróságot a tenyeremen, a hálóingen keresztül is, de aztán közös erővel megszabadultunk ettől a felesleges ruhadarabtól. Kezével a mellemet simította, majd lassan, de határozottan haladt lefelé, egészen az ágyékomig. Aztán ott megnyugodott, miután megtapasztalta, hogy nincs vele a kezének semmi dolga. Ha súlyra nem is, de terjedelemre ő az erősebb, így felül kerekedett rajtam. Térdeit felhúzta, combját a csípőmhöz szorította. Karomat kinyújtva markoltam a fölém terpeszkedő széles fenekét, amely lassan ereszkedett lefelé. Meredten vártam, míg a legforróbb ponttal eltalálta kéjrudamat. Hangos sóhajjal nyugtázta, hogy célba ért. Lassú, ritmikus mozgását hangos nyögésekkel kísérte, mint aki már hosszú idő óta nem érzett hasonlót. Egyre fokozta a ritmust, majd hirtelen megállt.
A tetőablakon beszűrődő gyér fénynél láttam, ahogy összeszorította erősen a fogait, majd lassan elernyedt. Újból kezdte a hintázást, amely ismét felgyorsult. Minden mozdulatot nyögésekkel kísért. Ismét felgyorsult, ismét megállt, fogait erősen szorítva. Amikor kissé lenyugodott, egyik lábát kinyújtva eldőlt, de ügyelt arra, nehogy kicsússzak belőle. Hátára feküdt, lábait magasra emelte, majd a vállaimra rakta. Várt. Na, akkor most én játszadozom kedvemre, gondoltam. Ő is így gondolta. Úgy tűnt, mintha pihenne. Egy darabig nem szólt egy hangot se. Úgy tett, mint aki alszik. Aztán éreztem, hogy az eddiginél is forróbb lesz, s akaratlanul lüktet és szorít. Apró sikolyok törtek fel ajkairól, majd az egyre erősödő szorítást hangos kiáltás kísérte. Valamit németül kiáltott, de csak annyit értettem, hogy „Got”. Aztán lábaival erősen szorítva arra kényszerített, hogy mozdulatlan maradjak. Amikor engedett a szorításon, kiszabadítottam magam. Lejjebb csúsztam, lábait kinyújtva hasra fordítottam. Kissé megemelte a fenekét, s ekkor láthattam teljes valójában, hogy mekkora. Kissé terpesztett, hogy hozzáférjek. Nem is késlekedtem. Ezután lábait összezárva tettem még néhány párzó mozdulatot, s csupán másodpercekbe telt, hogy behozzam a lemaradásomat. Majd az ágyat szinte betöltő, hason fekvő asszony mellé fordultam, s elégedetten bámultam a tetőablakon bekacsintó holdra.

Hajnalban ébredtem. Az vágódott ébredező tudatomba, hogy meg volt a német asszony. Majd kétségem támadt. Nem lehet, hogy az egészet csak álmodtam? Ki kellett mennem a WC-re. Ekkor megéreztem az összetéveszthetetlen szagot.
Nem álmodtam. Megvolt a német asszony. Semmi kétség. Bár úgy rémlik, hogy az aktus az én ágyamon történt, de egyedül ébredtem. Biztosan visszament a szobájába, miután én elaludtam. Így logikus, hiszen nem vagyunk már húszévesek, akik képesek összeölelkezve végigaludni az éjszakát.

Elégedettség töltötte be a lelkemet. Miért nem gyakoroltam én ezt korábban? Mennyi lehetőséget mulasztottam el életem során? Egyszer ifjúkori képeket raktam fel az Internetre, és egyik barátom úgy reagált, hogy mennyivel több nője lett volna, ha ő is olyan jóképű lett volna, mint hajdanán én.
Lehet, hogy majd a túlvilágon az elmulasztott lehetőségeket mind a fejemre olvassák? Pedig vannak olyan emlékeim, amikor egyértelműen csak rajtam múlott, hogy nem gyűjtöttem trófeát. Elvégre népszerű srác voltam. Együttesben énekeltem. Kutyaütő zenekar volt, az igaz, de ez semmit sem számít. Az egyik lányhoz olyan dumával közelítettem a munkahelyén, hogy csak mutassa meg a punciját, mert én még olyat nem láttam. Csupán annyit tudott ellenérvként felhozni, hogy valaki be talál jönni az irodába. Én meg annyiban hagytam. Viccesnek találtam a helyzetet, pedig a végkifejlet szempontjából egy fiatal férfira nézve inkább tragikus. Sőt, szégyenletes.

E gondolatoktól valami megmozdult bennem ott lenn. Kétségtelen, hogy a gondolatoktól lesz egyre emelkedettebb. Na, nem a hangulatom.
Ezt a helyzetet nem hagyhatom kihasználatlanul!
Benyitottam a másik hálószobába. Ugyanolyan, mint az enyém. Odakünn már világosodott. A beszűrődő fénynél láttam, ahogy ez a szemrevaló telt idomú nő, takaró nélkül, vastag combjait alig elfedő hálóingben hanyatt fekszik. Hatalmas szőke bozontja szétterül a párnán. Egyre erősebben feszült ágyékomban az elhatározás. Odaültem az ágya szélére. Halkan, egyenletesen szuszog, tehát alszik. A hálóing alá nyúlva óvatosan megmarkolom a combját. (Nahát! Félig sem érem át.) Óvatosan terpesztem, hogy közé férjek. Kézzel megsimogatom a célterületet. Nem ébred rá. Tudata ugyan nem reagál, de a teste jelzi a hajlandóságot. Aztán mégis mintha feleszmélne, mert egy határozott hirtelen mozdulattal hasra fordul. Egyik térdét felhúzva hortyog tovább csendesen. Na, ez nekem így is pont jó.
Jójó, de ilyen gyorsan? Roze-Mari éppen csak ébredezett, mire én már végeztem is.
– Guten morgen! – köszön rám mosolyogva, majd magyarra váltva közli, hogy régen ébredt már ilyen jó érzéssel.
Lába közt érzi a kibugyogó nedvességet, amitől megbizonyosodik, hogy valóság volt, amiről azt gondolta, álmodja.
– Felébreszthettél volna!
Igaz, megtehettem volna, de mi a garancia, hogy lett volna kedve? Meg aztán nem volt kedvem nagyon elhúzni az időt. Annyira nem ismerem, hogy egy gyors menetet bevállalt volna, vagy sem.
Nem mertem kockáztatni. Hogy ez így majdnem olyan, mintha magamhoz nyúltam volna? Hát azért nem egészen. Van különbség, ha csak egy árnyalatnyi is.

Kinéztem a lakószoba ablakán az ébredő városra. Mindent vastagon belepett a hó. Talán ezért volt éjjel is világos, nem csak a holdfénytől, hanem a rengeteg friss hótól. Ahány utcát beláttam innét, mindenhol hó-eltakarító gépek dolgoznak. Menni kell az embereknek dolgozni, nem lehet akadály az éjjel leesett égi áldás. Ez Németország, itt rendnek kell lenni! Bár hallottam én már mindenfélét. Itt is van néha káosz, csak mi hisszük odahaza, hogy nálunk van kizárólag fennakadás. Valahogy belénk nevelték, hogy nálunk mindenki különb. Pedig ez butaság. Minden normális nemzet különbnek tartja magát másoknál. Ha nem hiszi, keres rá igazolást.
– Készítsek reggelit? – jön oda hozzám Roze-Mari, és hátulról magához ölel.
Óriási megnyugvás ez számomra, hogy kimutatja háláját az éjszakáért. Nem mond ugyan róla semmit, de érezteti. Pedig mondanám neki, hogy „szívesen, máskor is” Azért volt bennem egy kis szorongás. Állítólag nem törvényszerű, hogy mindkét fél megelégedésével végződik egy együttlét. Igazi párkapcsolat megszokást igényel. Azt, hogy kiismerjék egymást. Egy alkalmi kapcsolatnál erre nincs idő. Vagy bejön, vagy nem. Az én koromban úgy is ferdíthetnénk a dolgot, hogy „vagy bemegy, vagy nem” . Na, meg a 12 év korkülönbséget is figyelembe kell venni. Azt hiszem, ez a nő türelemmel lett volna, de erre nem volt szükség, hiszen inkább én voltam türelmetlen. Gondolom, az is sokat segített, hogy Zigmund elhanyagolta. Most, hogy eszembe jutott, ennek a krapeknak is hálával tartozom. Mert bármennyire is kihűlt a viszonyuk, ha itthon van, talán még a szállásom is máshol lett volna. Elhelyeztek volna a tanyán a cselédházban. Ha beindul az üzlet, akkor úgyis oda kell költöznöm. Barátkozhattam volna a környezettel…meg Helgával. Na, ne essünk túlzásba öreg!
– Ja, hogy reggelit? – kérdeztem vissza jó sokára.
– Mit szeretnél? Tojást sülve, főve, vajas kenyér sonkával, teával…vagy amit akarsz.
– Sült tojás jó lenne, hagymával, szalonnával.
– A szalonna….bacon is jó?
– Hogyne. Amíg elkészül, eltúrom odalenn a havat, mert ki se tudsz állni a garázsból. Hol a hólapát?

Túl sokat vállaltam. Rengeteg hó esett az éjjel. Alaposan leizzadtam, mire egy autónyi sávot felszabadítottam az utcáig. Már Roze-Mari is lejött megnézni, mi tart ilyen sokáig. Amikor az előszobában levetettem a kabátomat, láthatta az átázott ingemet, vagy megcsaphatta az izzadságszag, mert javasolta, hogy zuhanyozzak le.
– Jössz te is velem? – kérdeztem huncut mosollyal.
– Lenne kedvem, de időm már nincs annyi. Gondolom, nem elégednél meg annyival, hogy megmosom a hátad.
– Abban biztos lehetsz, hogy nem.
Fürdés után urasan megreggeliztem. Nagyon meg voltam elégedve a sorsommal. Úgy gondolom, meg is érdemlem. Nem telhet el azzal az élet, hogy állandóan a pénz hiánya miatt kell aggódnom. Itt eltartanak. Kicsit most törlesztettem érte, de nem volt kedvem ellen. Na, nem a hó eltúrására gondoltam, hanem az éjszakai tevékenységemre. Még most is fülig ér a szám, ha visszagondolok. Főleg, ha megadatik, hogy a következő napok is hasonlóan telnek. Na, de majd ha a kalapács elrángatja a vállamat, a görnyedés megfájdítja a derekamat, akkor jobban fogom igényelni a pihenést. Ezzel egyelőre nincs gondom.

Nyolc óra is elmúlik, mire elindulunk. Roze-Mari most nem öltözik üzletasszonynak. Nem kérdezek rá, de bizonyára a mai munkája nem igényli.
Vádli középig érő fekete csizmát húz, a harisnyaszerű vékony nadrágszárra, én meg eltűnődöm azon, hogy ilyen vastag láb, hogy bír ennyire formás lenni. Világosszürke pamutruhába bújik, de valami nagyon fura cucc, mert még kapucni is van rajta. Erre vett fel egy vastag dzsekit. Már csak egy kötött sapka kellene, de nem fér alá a szőke hajzuhatag. Egy bogáncszáras homlokpánt is megteszi sapka helyett.
– Jól nézel ki – csúszik ki a számon az elismerés, pedig biz'isten nem akartam dicsérni.
.

..(köv.: Hoppá!)