Még ugyancsak szunyókált a környék, amikor céges autónk keserves nyekergéssel, erőlködött felfelé a dombon, a kísértetkastélyként magasodó kifosztott toronyház mellett. Hajdanán szebb napokat megélt szállodaként uralta a völgyet, de régóta itt áll üresen, a letűnt proletárdiktatúra emlékeként. Az egykori strandból is csupán az emeletes öltözősor betonváza maradt. Lehangoló látvány mindkettő, de utóbbit már elkezdték bontani. Nagy összeg áll a város rendelkezésére, hogy ismét vonzóvá tegye Tapolca központját.
Ehhez képest a mi munkánk jelentéktelen. Na, de sok apró részletből áll össze az egész. Mi is hozzátesszük részünket a szebb környezet kialakításához. Autónk díszkővel van túlterhelve, nem kicsit. Azon izgulunk, nehogy összeszakadjon, mielőtt megérkezünk a munkaterületre.

A vaskapu nyikorgására kijön a házból Roze-Mari. Megáll a terasz lépcsőjén, hogy a korláttól jól láthassuk. Szőke lobonca úgy áll, mint a szénakazal. Egyértelmű, hogy most ugrott ki az ágyból, s még nem volt érkezése megfésülködni. Csupasz lábbal áll a kövön, nem időzött a papucs keresésével. Hosszú, világoskék pongyoláján épp most húzza szorosra az övet. Kihangsúlyozva ezzel széles csípőjét. Nem gondolnám, hogy ebben a pillanatban éppen arra lenne gondja, hogy imponáljon nekünk, mégis rajta felejtjük tekintetünket. Legalábbis én kétszer mellényúlok a kapurögzítő vasnak. Harmadszor már kénytelen vagyok odanézni.
– Jó reggelt mesterek! – kiált oda nekünk – Akartam mondani, hogyan jönnek be. Látom, megoldották. Rögtön hozok kávét. Kér mindenki?
– Jó reggelt, kezét csókolom – köszön Gergő.
Részemről a kezét csókolom, elmarad. Valahogy nem szeretem mondani, pedig szívesen megcsókolnám, nem csak a kezét.
– Ráér a kávé. Jó lesz később is.
– Rendben. Szóljanak majd!
Ebben maradtunk. Persze tudjuk, hogy nem fogunk szólni. Ha adnak, szívesen elfogadjuk, de nem jár, nem kérhetjük. Vagyis kérhetjük, de nem szokásunk. Csak reméljük, hogy később még eszébe fog jutni.
Gyorsan elkezdjük a követ lerakni a kocsiról, hogy Gergő mihamarabb indulhasson a következő fordulóért. Én addig majd elegyengetem a tegnap kiszedett tükröt, és várom a teherautót, amelyik hozza az anyagot a sóderágyhoz.
Fantáziálni kezdek arról, hogy ha a Zigmund nem lenne itthon, kettesben maradnék a nővel. Aztán rá is szólok gondolatban magamra, hogy ne fantáziáljak! Mi van akkor, ha kettesben maradunk? Az még nem jelent semmit, ha tetszik nekem egy nő. Valójában nagyon sok olyan van, aki tetszik, de mind nem számít. Miből gondolom, hogy éppen egy ilyen fehér szakállas vénemberre vágyik? Na, de miért is ne? Nem vagyok éppen 20 éves, de a koromhoz képest jól tartom magam. Az elbűvölő stílusomról nem is beszélve! Számomra külön élmény maga az a tény, hogy idegen nációbeli, s ennek ellenére jól beszéli a magyart. Ez jó kiindulás a beszélgetéshez. Ha kedvesen társalog, az már önmagában is nagy élmény.

Aztán kezd alakulni a helyzet. Zigmund kiül a teraszra. Odaböki nekünk, hogy „morgen”, de ezzel be is fejezte a kommunikálást. Állítólag tud magyarul, de ha valamit akar nekünk mondani, vagy kérdezni tőlünk, azt tolmácsoltatja majd a későbbiekben is. Roze-Mari tálcán hozza elé a reggelit. Mire lerakjuk a követ, végeznek a früstüch-el. Na? Elvégre németeknél vagyunk. J Mielőtt Gergő elmenne, mi is nekikészülünk a früstöknek. A kocsiban, ahogy szoktuk. Roze-Mari észreveszi, és odainvitál bennünket.
– Jöjjenek ide! Asztalnál kényelmesebb.
Elfogadjuk. Amíg eszünk, Zigmund utcai ruhába öltözik, majd kiáll a szomszéd udvaráról a kisbusszal.
– Mennek valahová?– kérdezem két falat szalonna közt, mialatt a teát keresem a táskámban.
– Csak ő. Dolga van a városban. Én maradok. Hozhatom a kávét? Vagy kérnek teát? Sört?

Maradunk a kávénál, amit azonnal reggeli után meg is iszunk. Lenyomatjuk egy tejcsokoládé szelettel a most is kirakott kosárkából. Aztán, miután Zigmund elment, mi is indulunk a dolgunkra, de míg el nem hagyjuk a teraszt, megkérdezem, hol tudunk elektromos áramra csatlakozni.
– Mutatom – indul előttem az oldalsó falon lévő elektromos szekrény felé. Kitárja az ajtót, de nem áll félre, fogja a karjával.
– Hol a konnektor? – kukucskálok a résen, áthajolva a válla fölött. Érzékeny orrom szimatot fog. Nagyot szippantok a nő illatából. Nem parfüm, hanem természetes illat. Teleszívom vele a tüdőmet. Közelre ugyan nem látok már nagyon élesen, de azért nem tudom nem észrevenni, ahogy szája sarka mosolyra görbül. Azt hiszem, érzékelte a rezdülést. Gondolom hízelgő számára, hogy kívánatosnak tartom. Na, de a lényeg, hogy innét tudunk áramot venni.
Aztán éppen úgy, mint álmodtam róla, kettesben maradunk. Az üdülőtulajdonos külföldi nő, meg én az öreg melós. Na, ebből mi sülhet ki? Nagy valószínűséggel semmi. Gereblyézem a földet, ő meg …azt csinál, amit akar benn a házban. Fantáziálni azért szabad. Nem?
Valamivel lomol a teraszon, de a korláttól nem látom, miket rak ki az asztalra.

Megérkezik a teherautó a sóderral. A szűk utcában nehezen tud befordulni, de ragaszkodom hozzá, hogy az udvarra borítsa le. Nagyon nem mindegy, hogy egy része már a helyén van, vagy az egészet be kell talicskázni. Amikor elmegy, Roze-Mari kijön a kapu elé.
– Mondta a párom, hogy kérdezzem meg, le tudnák-e betonozni itt a kapu előtt, mert ha esik, itt sár szokott lenni. Meg ha nem akarunk beállni az udvarra, a kocsinak is jó helye lenne. Szoktak ilyet csinálni?
– Majd a főnökkel kell megbeszélni, de nem hiszem, hogy bármi akadálya lenne. Hogy szoktunk-e? Mi mindent szoktunk, éppen csak harangot nem öntünk.
– Harangot? – kerekedik el a szép világoskék szeme. – Nem értem.

Nahát! Roze-Mari nem értette, mire mondtam a harangöntést. Még ilyen „magyar” asszonyt! Azt hiszi szó szerint kell érteni? Úgy látom, kevés a 26 év is a magyar gondolkodáshoz. Bár nem vonnám a magyarságát kétségbe, ha állítaná, hogy az. Született magyarokkal se tudjuk néha követni egymás észjárását. Vagy, nagyon emlékezetes számomra, amikor Pesten székelyekkel dolgoztam együtt, s olyan kifejezéseket használtak, amiket mi nem szoktunk. Ádám s Évának mondták a Karácsonyt, tamburnak a kábeldobot, méternek a colostokot…Vagy Kárpátalján csíkos táska a reklámszatyor, szúrósdrót a szögesdrót. Na, de nem is kell túlmenni a határon! Csonka-Magyarország tájain is vannak eltérő kifejezések. Én meg ezen a német asszonyon vagyok meglepődve, hogy szó szerint gondolja a harangöntést, holott annyit jelent, hogy szinte mindent megcsinálunk.
Ezt most próbálom neki el is magyarázni, s így eljutok a meséléssel odáig, hogy én már kőfaragóként is dolgoztam.
– Maga farag követ? Szobrokat is?
– Ez így túlzás, hiszen a szobrász már művész, én pedig csak egy szaki vagyok. Nem tanultam követ faragni, csak a magam szórakoztatására….na várjon csak! – mondom, s már indulok is a ház falához lerakott hátizsákomhoz, hogy a benne hordott képeket, rajzokat előkotorjam az irattartó rekeszből. A nő nem igazán érti, mire kell várnia, tétován ballag utánam, amikor ráérez, hogy valamit mutatni akarok.
– Ilyeneket gyártottam – mutatom a műkőkorlátok képeit, a carrarai márványba faragott virágokat, majd az oromdísznek is megfelelő dácittufa kővázát, ami odahaza áll az előkertemben.

Ezt azonnal kiveszi a kezemből, és mosolyra húzza a száját, ahogy nézegeti.
– Ez tetszik. Tud ilyeneket többet?
– Ez az egy van belőle, de ha kell, bármikor készítek másikat. Eddig nem kellett..
– Oda! – mutat a ház előtti beton fedlapra.
– Lehet róla szó. Bár elég sok idő. Megfelelő követ kell találnom, aztán maga a munka legalább egy hét. Ehhez – veszem ki a lapot a kezéből – eszterga is jó lenne. Nekem már nincs, valahol fel kell kutatnom. Egyik régi munkahelyemen van rá esély, hogy…hát hogyne! Ott van. A követ is onnét venném. Ott helyben meg is tudnám esztergálni. Sőt a további faragásokat…akár készre is…ez az! Oké, megoldható. Igaz, onnét nem önként jöttem el, de mondta a főnök, hogy nincs harag, csak a többi dolgozó előtt nem nézheti el nekem…na, de ez már nem tartozik ide.
Roze-Mari már nem mosolyog, hanem szinte vigyorog rajtam, ahogy belelkesedve mérlegelem a lehetőségeket.
– Kirúgták arról a munkahelyről? Valamit elrontott?
– Nem akartam ezzel untatni, de akkor röviden elmondom. Nem tudom, mennyire van tisztában a magyarországi viszonyokkal, de sajnos nem ritka eset, hogy nincs időben fizetés. Ez itt nekem különösen rosszul esett, mivel nem úgy kerültem be a céghez, hogy bekönyörögtem magam, hanem hívtak. Éppen az, aki később kirúgott. Dolgoztam már ott korábban is, de akkor csak alkalmilag, kiskönyvvel.
– Mi az a kiskönyv?
– Nincs jelentősége. Egyébként arra volt, hogy az alkalmi munkákat beleírták, a járulékot a munkaadó a beleragasztott bélyeggel tudta le. Így nem feketén dolgozott az se, aki nem volt bejelentve. Legalábbis nem mindig. Ha nem érti, nem számít. Ez talán csak valami speciális magyar találmány, de a mi esetünkben ez most nem oszt, nem szoroz.
– Mit nem csinál?
– Nem számít, lényegtelen. Mellékes a történet szempontjából.
– Ja! Értem. Oszt, szoroz, ezek matematikai műveletek, ezért számol, számít. Maguk magyarok kiforgatják a saját nyelvüket, semmit nem úgy kell érteni, ahogy mondják. Tényleg kevés a 26 év. Soha nem leszek teljesen magyar.
– Nem baj az. Van ebben valami izgalmas, hogy maga külföldi. Ha tökéletesen tudná a nyelvet, elveszne az egésznek a bája. Emlékszem, milyen nagyon tetszett nekem, amikor a lengyelek emelték a poharat, és mondták, hogy „eegesseggedre”. Persze ők törekedtek arra, hogy megfelelően ejtsék ki, de az már nem volt érdekes, amikor helyesen mondták.
– Miért rúgták ki a munkahelyről?
– Bocsánat, elkalandoztam. Mondják rám, hogy egyszerre három témát is tudok beszélni, csak tudják követni a hallgatók, hogy éppen melyiket mondom! A lényeg, hogy a korábbi munkahelyemre telefonált a főnök, hogy holnap már kezdhetek is, de adjak választ néhány órán belül, mert hív mást. Csábító volt az ajánlat, mivel éppen Pesten dolgoztam, ez pedig közel volt a lakóhelyemhez. Mivel nem én ajánlkoztam, még a fizetésre is mertem rákérdezni. Megalkudtunk. Másnap már ott is dolgoztam. Aztán eltelt egy hónap, eltelt a következőnek a fele, de még nem volt fizetés. Nekem persze nem volt pénzem, és 3 napra elmentem oda, ahol azonnal fizettek. Na, ez volt az, amit nem engedhetett meg a főnök, mert ha elnézi, akkor a többiek is vérszemet kapnak.
– Mit kapnak?
– Bocsi. Ha nekem meg van bocsátva, hogy önkényesen kimaradtam a munkából, akkor feljogosítva érzik magukat a munkatársak, hogy ezt ők is megtegyék. Ha nekem szabad, azt gondolják, nekik is. Nem tudom mi köze ennek a vérhez, meg a szemhez. Én sem értek minden kifejezést, de így szoktuk mondani. Vérszemet kap, felbátorodik. Hol is tartottam? A lényeg, hogy nem a munkával volt a gond. És mint már említettem, nem haraggal váltunk el. Még ígéretet is kaptam, hogy küld nekem munkát, ha olyan megkeresés lesz, hogy nekem szakmába vág. Igaz, nem küldött.
– Itt, a mostani munkahelyén nem lehet?
– Itt nem. Ez a műhely nem alkalmas kőmunkára. Majd ha nyugdíjas leszek, otthon dolgozgatok, hogy le ne nyomorodjak.
– Ezt itt nekünk – mutatja a kőkerítést – nyugdíjasok rakták. Nem értem én, hogy maguk miért dolgoznak, ha nyugdíjasok. Nálunk pihennek az öregek, meg utazgatnak.
– Oka van annak, higgye el! Nem elég a pénz a minimális életszínvonalra se. Valamiből pótolni kell. Aztán arra is rájöttem, hogy nem csak arra való a munka, mint ahogy fiatal koromban tévesen gondoltam. Nem csak szükséges rossz, mert ezzel szerzünk pénzt. Nem ám! Az egészségmegőrzésben is fontos szerepe van. Járhatnék ugyan edzőterembe futópadon szaladgálni, meg súlyokat emelgetni, de haszontalan dolognak tartom. Ugyanazt az eredményt érem el a munkával, viszont nagy különbség, hogy pénzt keresek, vagy pénzt költök. Főleg ha nincs is. Na, ha befejeztem a szociológiai kiselőadásomat, térjünk vissza az üzletre!
– Térjünk! Tud olyat is, ahol lehet sütni szalonnát? Tudom, van mindenfelé olyan, de szépen faragott, díszes legyen. Lehetne olyan köveket, ami van ajtó fölött, meg amibe bele van írva, ki lakik ott. Oszlop a kertbe, nem beton, ha kézi munka. Tudna? Lehetne belőle biznisz. Németországban csinálhatna nagy üzletet ebből. Nekem van aki eladná, csak kell megfaragni!

Most már nekem is fülig ér a szám a szavai hallatán. Még a fejem is lúdbőrös lesz hallván ezt a lehetőséget. Mintha álmodnám az egészet. Talán bele is szédülök kissé. Nem hiszem, hogy ez valóság. Eddig is szépnek találtam ezt a kedves mosolyú asszonyt, de most már gyönyörű. Aki ilyen lehetőséget tár elém, az álmaim asszonya. Kődíszek faragásából élhetnék, ráadásul nem is rosszul. Nem is kellene foglalkoznom az értékesítéssel, csak faragni, és dől a lé. Alig tudom visszatartani magam, hogy meg ne csókolgassam azt a gyönyörű száját, amivel ilyeneket beszél.
– Jöjjön – invitál a teraszra – megmutatom én mit csinálok. Hozzak egy sört? – kérdi, mert érzi, hogy az izgalomtól kiszáradt a szám.
– Köszönöm, elfogadom.
– Látom nem maga a sofőr. Van kocsija? El is jöhetne hozzánk, amikor gondolja, hogy megnézzük, mire lenne igény otthon nálunk.
– Ezt mikor csinálja? – mutat a betonlap felé.– Este megbeszélem a párommal amiket most mondtam, de vegye úgy, hogy ziher.
– Hótt ziher? – kérdezek vissza vigyorogva
– Ja. Hótt ziher. Hozok sört magamnak is. Kér poharat? Az árát nem kérdeztem a kőnek, de csinálja! Ha megbeszélnénk többet is, arról majd megállapodunk.
– Majd kikalkulálom. Nem szeretném, ha jobban megérné inkább betont keverni, de nem akarok nagyon elmenni az emberség mellett.
– Na, ez megint harangöntés – nevet nagyot az asszony.
Hogy ideillő hasonlatot mondjak, csilingelő hangon nevet. Teljesen elbűvöl a nevetése.
– Ha szép munkát végez, meg lesz elégedve a pénzzel – nyugtat meg, majd nyomatékul egy pillanatra megfogja az asztalra tett karomat.
Beleborzongok. Ez így együtt már túl sok a jóból.
– Na látja? Én ilyen figurákat festek. Mennek vásárba, meg játékboltokba – mutatja az asztalra kirakott babákat. Nem ebből élek, ez csak hobbi.
– Aha. Szépek. Jó szem kell hozzá! – nézek fel rá, egyenesen a két „jó” szemébe. – Ebben a fiam nagyon jó. Fantázia lényeket fest, meg újabban készít is.
– Nem követ farag?
– Nem. Nálunk nincs túl nagy kereslet a kézi faragásokra. Nincs rá az embereknek pénzük. Aki épít, inkább az egyszerűbb, olcsóbb megoldást keresi. Ezért kell nekem is inkább betonoznom, pedig nem szeretem, de ebből élek. Most jut eszembe, hogy tudnék még mutatni, miket faragtam, de nincs nálam róla kép. Ha lenne számítógép, elő lehetne keresni. Na, de mindegy – legyintek rá.
– Hozok laptopot. Jó lesz? – indult befelé, mielőtt még válaszoltam volna a kérdésére.
Na, de mit válaszoltam volna? Nem lesz jó? Persze, hogy jó lesz.
Hozta a gépet, felnyitva letette elém, de nem kapcsolta be.
– Gyorsabb lenne, ha nem én kínlódnék egy idegen géppel. Majd inkább mondom, mit írjon be –fordultam hátra, s emeltem magasra a tekintetemet. Meglepően, sőt zavarba ejtően közel állt a nő.
Arra számítottam, hogy elveszi előlem a gépet, s az asztal sarkán bepötyögi, amit majd mondok. Nem ezt tette. Egyszerűen csak átnyúlt a vállam fölött, és úgy kapcsolta be, majd várt kicsit, amíg felépült a rendszer. Közben maradt úgy, fölém hajolva, mellei nekinyomódtak a vállamnak, ismét teleszívhattam a tüdőmet az illatával, hátamon éreztem a teste melegét, amíg várta, hogy a monitoron megjelenjen a nyitólap. Hirtelen izgalom járta át az egész testem. A fülem eldugult, a fejem mintha bura alatt lenne, ágyékomban kellemes bizsergést éreztem. Uramatyám! Tisztában van ez a csaj azzal, mit művel?
Aztán hátrébb lépett. Sajnáltam, de másfelől megkönnyebbültem. Megnyitottam a keresett lapomat, majd félrefordítottam a laptopot, hogy láthassa a képet.
– Ez fantasztikus! Maga egy igazi művész. És azt mondja, nem tanulta?
– Azt mondom. Csak hozzáfogtam, ahogy gondoltam. Nagy könnyebbség lenne, ha ismerném a szakmai fogásokat, de ha egyet kifaragtam, már rutinból megy a következő. Ha van 3 dimenziós modell, nem okoz nehézséget lemásolni. Már csak szerszám kérdése. A többi benne van a kezemben.
– Mondja nekem a telefonszámot! – vesz elő papírt, ceruzát, s közben egy lapra felírja az övét és elém tolja.

Mire megisszuk a sört, megérkezik Gergő a következő raklap díszkővel, jön vele Béla is erősítésnek. Hárman kezdjük szétteríteni a sódert, de én lélekben már a követ faragom.