11. Jolán néni válasza

- Már vártalak.
Hát sok egyébre számítottam, de erre éppenséggel nem. Riadtan pislogtam apámra – ez egy gyógyító, vagy nem? Jövőbe lát, tán még gondolatot is képes kiolvasni az ember fejéből? Vagy mi van, ha ő akarta, hogy idejöjjek, nem is én?
- Honnan tudtad, hogy jövünk? – kérdezte helyettem apám.
- Nem tudtam én sehonnét, csak reméltem. No, bújjatok be!
Ez volt életemben az első alkalom, hogy belülről láthattam egy kuruzsló kunyhóját. Most már én is pont ilyen kunyhóban lakom, de akkor még szokatlan, idegen, és kicsit félelmetes is volt. Na persze nem kell semmi olyan dologra gondolni, nem volt koponyákból rakott oltár, sem kitömött, kibelezett állatok, ahogy azt a babonás népek képzelik, sőt, igazából semmi, a szárított gyógynövények mindent belengő illatát leszámítva – akkor megéreztem még, ma már csak emlékszem rá –, meg azt a néhány könyvet a sarokban egy polcon, ami falun ritkább a fehér hollónál is.
Apám szedte össze előbb a bátorságát, én szorosan a nyomában óvatoskodtam be az ajtón. Jolán néni hellyel kínált minket az asztalnál, majd maga is leült velünk szemben. Épp olyan öltözéket viselt, mint mikor először találkoztunk vele, a köpenyét leszámítva, ez valahogy megnyugtató volt. De a kuruzsló rám szegeződő tekintete már kevésbé. Hosszasan bámult, már éppen mondott volna valamit, aztán inkább apámhoz fordult.
- De ti nem az én kedvemért jöttetek ide, igaz?
- Margit akarta – hárított apám.
Az öregasszony megint felém fordult.
- Gáspár apó meghalt! – kezdtem bele, de rögtön rájöttem, nem jó végén fogtam a dologhoz, hiszen Jolán néni nem ismerte Gáspár apót. – Lehúzta a láp…
- Vízbe fúlt ő is?
- Nem, akkor még sikerült kimenteni. De még aznap este meghalt. És azt mondta, a Mari néni jött el érte is, ahogy megígérte.
- Meglehet – morogta a vénasszony. – De miért hozzám jöttetek ezzel? Ha meghalt, úgy pap kell neki, én már nem tudok rajta segíteni.
- A rontás – szólt közbe apám. – Margit azt gondolja, meg lehetne próbálni még egyszer azt az elűzést, talán a plébános most már megértőbb lesz, hogy két embert is behúzott az ingovány ilyen rövid idő alatt.
- Ó, a plébános! Még mindig úgy véli, nincs semmi baj?
- Elbizonytalanodott. Engem küldött, hogy hozzak neki egy szent ereklyét, amivel ő maga próbálja meg levenni a rontást.
- Reméltem, hogy eszébe fog jutni – bólogatott Jolán néni. – Akkor hát ebben kell bíznotok, mert én már nem tehetek semmit. Ha valaki egyszer elrontotta a rontásűzést, mindegy, mi okból, annak az többet már sosem fog sikerülni.
Csalódottan néztünk össze. Erre a válaszra nem voltunk felkészülve.
- Nincs rá semmi mód? – próbálkoztam azért.
- Nincs. Megpróbáltam, belebuktam, nincs tovább. Talán majd a papotok, bár én… Na jó, nem akarom a falra festeni az ördögöt, próbálja meg, aztán meglátjuk, mi sül ki belőle.
- Akkor hát jobb, ha nem is vesztegetem tovább az időt – sóhajtott apám. – Néném tudna valakit mondani, aki visszakísérné Margitot Váraljára?
- Tudni éppen tudnék, de inkább kérdeznék valamit előbb. Figyeltem a lányodat a faluban, tudod, ez afféle… babonás dolog. Van benne valami, nem tudom neked elmagyarázni, de… nem gondoltál még arra, hogy a lányod gyógyítónak add?
Döbbent csend ereszkedett a kunyhóra.
- Váraljának most szüksége van egyre – szólalt meg végül újra Jolán néni, látva, hogy ha ő nem töri meg a csendet, estig is itt ülnénk szótlanul. – És a Margitból remek kuruzsló válnék, úgy vélem. Mellettem kitanulhatja a mesterséget, és hidd meg, ezt nem kínálom ám fel akárkinek.
- És akkor én is le tudnád szedni a rontást?
- Ahhoz azért még igen sokat kéne tanulni, hogy ilyesmivel próbálkozz. De ha itt maradsz, Luca napjára már tudni fogod, hogy láss el rendesen egy sebet, tavaszra hasznos segítője lehetsz egy bábának, aratásra pedig elég sok nyavaját ismerhetsz ahhoz, gyógymódjukkal együtt, hogy ne kelljen állandóan hozzám rohangálni, hogyha valaki betegségbe esik Váralján. Nem egyszerű mesterség ez, és magad tapasztalhattad, néha bizony veszélyes is, de egyáltalán nem ördögtől való tudomány, megbecsülésre és biztos életre számíthatsz vele. Meg aztán vétek volna a tehetséget veszni hagyni. Mit mondasz hát?
***
- Hát ennyi az én történetem, Árvai János. Igent mondtam az ajánlatra, és ott maradtam Jolán néni mellett.