A Bükk túloldalán akadt munkánk, immár nem először. Légvonalban nem lenne messze Miskolctól se Borsodnádasd, se Bélapátfalva, sem pedig Eger. A hegy miatt viszont akkorát kell kerülni, hogy felmerül a kérdés, érdemes-e visszafordulni. Vagy inkább menjünk tovább, hiszen már arra sincs messzebb. Út van bőven, lehet válogatni. Húsvét előtt átvágtam a hegyen kelet-nyugati irányban. Legalábbis ami a fő haladási irányt illeti, mert közben minden elképzelhető irányba kell kanyarogni. (Van olyan szakasz, ahol 800 méter előrehaladásért 3 km-t kell autózni a terepviszonyok miatt) Kirándulásuk után néhány nappal jött egy megkésett hóvihar, ami eszméletlen károkat okozott az erdőben. Ennek nyoma még most is látható. Megdöbbentő látvány a rengeteg kidőlt fa. Nem szívesen jártam volna erre a vihar idején, de még az utána következő héten sem, amikor még egymást érték az útakadályok.

Történt ugyanis, hogy az Eger-Lillafüred utat visszafelé is megtettem. Most ugyan nem vittem kamerát, csak néhány telefonos képet készítettünk útközben. Az előző szédületes túra után meg is lepett a dolog, hogy a feleségem javasolta ezt az újabb túrát. Olvasta, hogy levendula ültetvény van Répáshután, ezt akarta megnézni. Mint kiderült, ő még nem is járt benn a faluban, pedig néhányszor átutaztunk már a környéken. Én dolgoztam is itt, de az az én élményem, nem az övé. Este hat körül érkeztünk szemerkélő esőben, nem is nagyon kerestük a levendulát. Csak végig gurultunk az öt utcából háromban, és visszaküzdöttük magunkat a főútra. Hollóstető környékén olyan felhőszakadásban volt részünk, hogy sokszor csak sejtettem, merre kanyarodik az út.

Még ezek után se lett elegem a hegyi autózásból. Főleg, hogy a Bélapátfalván dolgozó diósgyőri burkoló biztatott, hogy keljünk át a hegyen, ő is arra jár. A délutáni csúcsot kerüli el Miskolcon ezzel az útvonal választással. Szó szerint beküldött az erdőbe. Mi meg bementünk. Két autóval voltunk, mert a fiatal kolléga besegített a cégnek a saját kocsijával. Ő nem akart erre jönni, de mivel mi lekanyarodtunk Dédesnél a szokott útról, ő is jött utánunk. Előfordult már, hogy Tardona felé rövidítettünk, de most irány Mályinka. Több mint 20 éve jártam már ezen az úton ellenkező irányban. Akkor egy nyiladékon át készítettem egy gyönyörű képet erről a faluról. A lányom azóta is ehhez viszonyít minden szép tájat. Egy erős emelkedőn értük el a falut, ahol olyan hirtelen váltott át erős lejtőbe az út, hogy a sofőröm ráfékezett, mert semmit nem látott maga előtt. Aztán jól jött a „Lillafüred” tábla, mert nem volt egyértelmű, melyik a főutca. A busz végállomásnál kiálltunk vizet tölteni a hűtőbe, mivel a hiányzó kupak miatt nem tudhatjuk, mennyi van a rendszerben. Nem szerettük volna megfőzni a motort. Nem kis feladat elé állítottuk a gépet. 780 méteres tengerszint fölötti magasságot kell elérnünk, mielőtt lejtmenetre váltanánk. Eszméletlen kanyarokból állt szinte az egész táv. Az emelkedő résznél ráadásul nagyon keskeny, és a burkolat minősége is hagy maga után némi kívánnivalót. Jelentéktelen a szembejövő forgalom, de soha nem tudhatjuk, hol kell lehúzódni. Andris sajnálkozik, hogy nincs lehetősége a tájban gyönyörködni. Megnyugtatom, hogy én se látok semmit a fáktól. A szalagkorlát sok helyen van összegyűrődve. Néhány sérülést bizonyára autók okoztak, de legtöbbet a kidőlt fák. Erről a részről ugyan már eltakarították, de a kicsavart gyökerek, a rajtuk hagyott méternyi csonkokkal sejtetik, mi történt itt a közelmúltban.

Az elsőként észlelt kilométerkövön a 24-es számot olvastam. Nyilván Lillafüredről mérik, tehát odáig végig ilyen vonalvezetésre számíthatunk. Volt egy olyan érzésem, hogy következő reggel nem erre fogunk jönni. Nem sokszor kellett harmadiktól feljebb kapcsolni. Andrisnak bedugult a füle, amikor menet közben kinyitottam, majd becsaptam az ajtót. Ezután se zörgött kevésbé, tehát eddig is csukva volt, csak éppen a 25 éves karosszéria jelzi, hogy rossz az út. Nekem viszont a magasság miatti légnyomáscsökkenéstől dugult be a fülem. Nagyon érzékeny vagyok rá, hiszen sokszor a 200 méteres különbséget is érzékelem. Itt pedig a Bán völgytől számítva meg van legalább ötszáz.
Jártam már ettől magasabban is, de nem mindegy mennyi idő alatt küzdjük le a szintkülönbséget. Állítólag repülőgépen még durvább, de azt még nem próbáltam. Talán nem is fogom.

A bánkúti leágazástól megjavult az út, ki is szélesedett. Nem elhanyagolható változás, hogy innét inkább a féket dolgoztatjuk, mint a motort. Aztán hamarosan elértük Szentléleket, ahonnét sofőreinknek már ismerős az út, hiszen nemrég jártak itt fuvarban. Egy esküvő kellékeit kellett elszállítani. A jelek szerint itt is divatba jön a szabadtéri esküvő. Ráadásul nem is a saját kertben, hanem fenn a hegytetőn. A vicces az, hogy ha kimennek a Tatárdombra, az is éppen olyan erdő, viszont sokkal közelebbi. Na, de a tudat, hogy Szentléleken esküdtek! Aki teheti, megadja a módját. Nincs is ezzel semmi baj.
Az jutott eszembe, amit egyszer az unokaöcsémtől hallottam. Válasz arra, hogy miért van hasonló termékek között néha nagyságrendi árkülönbség. Azért, mert a gazdagoknak is el kell költeni a pénzüket. Ők se vesznek tízszer annyit semmiből.
A gazdagok se tartanak több esküvőt, mint a szerény körülmények közt élők, csak drágábbat.

A fák közt láttam néha a következő hegyet. Reméltem, hogy az már a Garadna völgyén túli hegy. Én is szerettem volna már valahova megérkezni, a sofőrt meg se mertem kérdezni, hogy unja-e már.
A kilométerköveken olvasható számok még mindig elég nagyok voltak. Amikor ismerős útra értünk, már nem számított. A kisvasút mellett csorogtunk lefelé a völgyön. Elértük a Hámori-tavat, ami csupán 1 km hosszú. Hosszabbra emlékeztem. Az útépítés csak néhány percre állított meg bennünket, elértük a gátat, ahol azonnal feltűnt a függőkert bejáratánál emelt, fatörzset imitáló három műkőoszlop, amit négy éve mi alkottunk.
Felső-Hámor, Alsó-Hámor, Majálispark...erre már sokat jártunk. Indulástól eltelt 1 óra, amikor beértünk Miskolcra. Az egyik kocsibeállót levendula bokrok szegélyezik. Na, elég lenne Répáshuta helyett idáig elhozni a feleségemet. Igaz, ide kijöhet busszal is