...
Az volt ezután a törekvésem, hogy a valóságban is faraghassam a követ. Még aznap telefonáltam kőfaragó-kori főnökömnek, és elvben megállapodtunk, hogy ad nekem anyagot, meg helyet a műhelyben. Alig vártam, hogy a tapolcai térburkolás kész legyen, pedig egyre inkább élveztem azt is. Nem annyira a munkát, mint inkább azt, hogy a befejező fázisnál Roze-Mari is beállt közénk sepregetni a homokot.

Eddig abban a hitben éltem, hogy nekem a karcsú fiatal, babaarcú nők tetszenek. Erre most itt tipeg előttem egy majd’ ötvenéves széles állú, széles csípőjű, göbölyű farú teremtmény, akiről alig tudom levenni a tekintetem. Erősen befolyásolja jelenlétével a gondolataimat. Alig tudok másra gondolni, mint, hogy jól megszorongassam, megpaskolhassam a fenekét. Szemeimmel számtalanszor végigsimítom deréktól lefelé a tomporát, s mi tagadás még ez a vizuális érintés is kellemes érzést okoz. Szerencsére kellemes társalgó. Sokat beszél, s így természetes, hogy őt figyelem. Nem gondolhatja, hogy egyszerűen csak bámulom. Bizonyára tisztában van vele, hogy vágyom rá, s ez jóleső érzéssel tölti el őt is. Igaz, hogy a kollégák is bámulják, de talán attól vagyok kivételezett, hogy nekem többet jár a pofám. Mert magasan én vagyok a legszimpatikusabb melós a számára, ehhez nem fér kétség.
Megígértem, hogy faragok neki az előkertbe egy kődíszt, de nem hiszem, hogy ettől van a kiemelt figyelem irányomba. Vagy de? Végül is mindegy mi az oka. Jól esik a közelében lenni.

Következő hétre szabadságot vettem ki, hogy a kővázát megfaraghassam. Beültem a feleségem Suzukijába, majd betelepültem az egykori munkahelyemre, ahol kétszer is dolgoztam. Első alkalommal azért hagytam ott, mert jött a tél, és nem tudtak munkát adni, a második esetben pedig pénz nem volt, de ezt már elmeséltem.
Itt álltam tehát ismét a már ismert csarnokban, előttem a vasasztal, rajta a kőtömb. Aztán előjöttek az emlékek. Hogy is kerültem én ide sok évvel ezelőtt?

*
– Józsikám! Tudnál nekem valami munkát adni a cégnél?
– Műkő munka nincs. Tudsz sprengelni?
– Még nem próbáltam.
– Gyere el holnap, megbeszéljük. Nem olyan nagy deákírás az, könnyen beletanulsz.
 
Másnap reggel ott voltam hét órakor.
 
– Nekem most gyorsan el kell mennem, – mondta Jóska már a kocsiból – de jövök nem soká. Majd Bandika betanít.
 
A kollégák egy részével ismertük egymást korábban. Tudták hogy maszek voltam évtizedek óta, de azt nem, hogy már munkanélküli státusban vagyok. Mondtam, de nem hitték el. Nem kezdtek pontos időben, már untam a tétlenséget. Rudi – akivel csak látásból ismertük egymást – meg Bandika elindultak a régi telepre, ahol nekik volt a bázisuk. Rudi vágta a sziklákból a nagy köveket a nagy gépen, az új telepen már csak azokat fűrészelték, ami itt maradt. Bandika volt a cégnél a kőfaragó, neki is itt volt a munkapadja. Én mentem utánuk, de nem tudtam mit kezdeni magammal.
– Jóskát várod? Vinni akarsz valamit?
– Mondom, hogy dolgozni jöttem. Mutasd meg, hogy kell sprengelni!
– Nem mondod komolyan. Egyébként odalent vannak a sprengelni való kövek az új műhelyben. Majd Gyuri segít odakészíteni.
– Na, de én nem tudom hogy kell.
– Most csak hülyítesz ugye?
– Honnét tudnám, amikor még soha nem próbáltam?
 
Még most se hittek nekem. Meg kellett várni amíg Jóska visszaért.
– Bandika, mutasd meg Gyulának a sprengelést! Itt fog dolgozni.
– Jól van.
 
Csakhogy eljutottunk idáig! Bandika összeszedte a munkához szükséges kézi szerszámokat, és Rudival együtt leballagott az új műhelybe. Az egész brigád azon tüsténkedett, hogy építsenek nekem egy asztalt, és odakészítsék a raklapokon száradó tégla méretű dácittufa tömböket.
Bandika felrakott egy „téglát” a vastag vaslapra, odaillesztette a spreng-vésőt, és ütött. A kőből egy vékony lemez felpattant. Odébb helyezte a vésőt, ütött, és így körbe tovább. Ugyanezt megcsinálta a kő másik lapján is. Egy pici darab még maradt középen, azt hegyes vésővel ütötte le, és máris olyan lett a kő, mintha nem is látott volna fűrészt. Mintha így szakadt volna ki a sziklából.
Ráfektette az asztalra a következő darabot, azt is körbeütögette, majd ledobta a vésőt és a bunkót az asztalra.
– Na, így!
– Látom. Akkor én most legelőbb felmegyek az irodába, megírjuk a kiskönyvet.
Nem mertem próbálkozni, amíg volt nézőközönség.
 
Az emeleti irodában egy szép fiatal szőke nő ült az asztal mögött. Tudtam, hogy kicsoda, de még nem találkoztunk. A szüleit ismertem. A nevetése hasonlított az apjáéra. Nem volt benne biztos, hogy mit kezdjen a könyvemmel. Átkiabált a munkavezetőnek a másik helységbe, de aztán abban maradtunk, hogy várjuk meg a főnököt. Visszamentem a műhelybe.
Feltettem az első követ. Odaillesztettem a vésőt, és ütöttem. A kő megindult az ütéstől, s az asztal túlsó szélén állt meg. Visszahúztam, megint ütöttem, megint elcsúszott. Hoppá! Nem is olyan egyszerű ez. Más taktikát kell választanom! Élére állítottam a követ, és fentről ütöttem lefelé. Most már csak azt kellett kitapasztalnom, hogy mennyit üthetek le a kőből, mekkorát üssek, hogyan tartsam a kissé ferde széles pofára köszörült vésőt, és persze a kő éle ne legyen cakkos. Aki még nem próbálta, el se hinné, hogy mennyi dologra kell figyelni. Az autóvezetéshez hasonlítanám, ami egy bonyolult művelet, de akinek rutinja van, annak már nem is kell rá figyelnie. A különbség, hogy autót már tudtam vezetni, de a kőfaragásban semmi rutinom nem volt még ekkor.
– Na, hogy megy? – jött oda a főnök.
– Sehogy.
– Majd belejössz. Arra ügyelj, hogy egyenes legyen a széle!
 
Nehezen jöttem bele. Az asztal kicsit magas volt, különösen amikor a követ a kis végére állítottam. A jobb vállam hamar elfáradt. A műhelyben dolgozó kollégák jöttek rágyújtáskor nézelődni. Annyi vigasz jutott, hogy ezt a munkát ők se tudták. Tanácsot adni persze tudtak. Közben kitapasztaltam, hogy a különböző árnyalatú kövek különböző módon szakadnak. A sötét vörös nagy erőt kíván, a világos szürke pedig nem szakad. Ha valaki fölém állt, akkor világos barnát tettem fel, mert azzal lehetett legszebben dolgozni. Közben persze kaptam az információkat. Elhangzott, hogy a kőfaragó kolléga hány négyzetmétert tud egy nap alatt ledolgozni. Ráérésemben számolgattam, hol tartok éppen. Nem voltam vele megelégedve. A Jani, a kőfejtő elvette tőlem a szerszámot, hogy mutassa, hogyan kell. Mint kiderült, ő sem ért hozzá, de azért megmutatni meg tudta. Közben már rázogattam a karomat, mert nagyon elfáradt. Tudom, nem kell olyan görcsösen fogni a szerszámot, de a nagy koncentrálásban nem lehet még laza is az ember.
Az agyam persze mindenfélén járt. A gondolkodást ebből a munkából szinte ki is lehet iktatni. Számolgattam, hogy mennyit tudok majd itt megkeresni, ha hosszú távon alkalmaznak. Elkeserítő eredményre jutottam. A család kötelező kifizetésének a harmadát. Két éve én alkalmaztam kőművest a vállalkozásomban napi kilenc ezerért, most ennek a felét tudom megkeresni. Közben a kiadásaim nem csökkentek. Nem jöttem volna ide, ha lett volna más lehetőségem, de nem volt.
 
Fél ötkor Bandikáék bezárták a régi műhelyt, és Rudival behozták a targoncát. Ők már végeztek, ráértek oda állni fölém, nézni, hogy dolgozom.
– Gyuszi bácsi! – szólított meg Bandika, miután már a harmadik kő sprengelését nézte végig. – Fordítva fogod a vésőt. Eddig így tartottad?
– Mit tudom én. Nem figyeltem rá.
– Nézd! – vette el tőlem – Nem véletlenül van ferdére köszörülve. Ha így tartod, akkor szakít, de ha fordítva, akkor a kő belseje felé hat az ütés ereje. Leszakad a karod, olyan erővel kell megütnöd.
– Ez igaz, érzem is.
Műszak végére megjött a főnök megint. Öntötte belém a lelket, garantálta, hogy holnap már jobban fog menni.
 
A cégnél töltött három hónap legkellemesebb emléke az a munkanap volt amikor hárman, két autóval mentünk a 100km-re lévő munkahelyre. Onnét én kaptam külön fuvart olyan településről, ahol még soha nem jártam. Természetesen GPS, sőt térkép nélkül. Imádom az ilyen feladatokat. A szállítandó termo-panelek jó nagy terjedelműek voltak, viszont súlyuk alig volt. Így az autóm terhelten is megőrizte a személykocsis menettulajdonságokat.

Ez a számomra oly’ kedves autó már csak emlék. Épp úgy, mint a fenti történet, de most itt állok ismét, de nem mint alkalmazott, a kollégákkal sincs semmi dolgom. Ez utóbbi azért jó, mert amikor második alkalommal itt dolgoztam, noha lényegében ugyanaz a brigád volt, az emberek megváltoztak. Sajnos nem előnyükre. Most viszont sem én nem dolgozok rájuk, sem pedig ők énrám, semmi közünk egymáshoz. Így nem nehéz kellemes légkört teremteni. Amikor megállnak a gépek, mind ott tolonganak körülöttem, kíváncsian nézegetik, mi alakul a kezem alatt. Béla még segít is az esztergát beállítani, hogy a váza talpát, és a tetejére kerülő gömböt kiesztergálhassam. Ő akár hálás is lehet nekem, hiszen amikor munkatársak voltunk, ajándékban kapott tőlem egy számítógépet. Noha csak annyira volt szoros a kapcsolatunk, hogy még a vezetéknevét se tudtam.
– Gyula! – szólított meg a főnök – tudod mit találtam ki?
– Ha megmondod, fogom tudni.
– Nem attól fogok meggazdagodni, ha kifizeted nekem a követ. Inkább faragj nekem is egyet!
– Értékegyeztetéssel? Na jól van, megegyeztünk.
– Miért? Mennyiért adnád, ha meg akarnám venni?
– Felejtsd el, amit beszóltam! Kettőt faragok.

A két vázával el is telt a hét mire végeztem. Pedig sokat segített az eszterga, meg az is, hogy kaptam kölcsön egy légkompresszort. Így legalább végre tudtam használni azt a kis légkalapácsot, amit húsz éve őrizgetek otthon a polcomon.

Munka közben ráértem gondolkodni, és rájöttem, hogy rontom ezzel az ajándék vázával az üzletemet. Bandika, a cég egyetlen kőfaragója is sokat forgolódott körülöttem. Bevallom, kicsit segített is, hiszen ő az iskolában tanult olyan mérési technikát, amit én nem tudtam. Viszont most már itt áll egy mintadarab, erről lemásolhatja ő is a többit. Már ha lesz rá kereslet, és az egyéb munkától megengedheti magának a szobrászkodást. Na, de ez már nem az én dolgom.
Ami az alkotás izgalmán túl még kellemesebbé tette a napjaimat, az a Dóra jelenléte. Az a Dóra, aki úgy köszön, hogy csókolom. Rendjén is van ez így, hiszen az anyjához is elég öreg vagyok. Emlékszem, milyen közvetlen, barátságos teremtés. Jól el lehet vele beszélgetni szinte bármiről. Persze mindenek előtt a nőt látom benne. Vékony testalkatához mérten, feltűnően méretesek voltak a keblei régebben. Azóta kissé megasszonyosodott, jobbak az arányai. Egyértelműen szebb, érettebb nő vált belőle. Ennek ellenére érdekes megfigyelést tettem saját magamon.
Igaz, hogy egy kívánatos fiatal nőről van szó, de talán a tudat, hogy kinek a kicsodája, hogy régről ismerem a szüleit, meg a kora is hasonló, mint az én gyerekeimé, érzelmileg úgy viszonyulok hozzá, mintha a gyerekem lenne. Ettől persze óhajtom a közelségét, örülök, ha ott van velem. Mint ahogy a saját gyerekeim közelségét is vágyom, de sajnos erre nem sok reményem van, hiszen egyik Berlinben, másik Londonban keresi a boldogulását.

Csörög a telefonom.
– Halló Gyula! Hogy áll a kő? Vasárnap elutazunk haza. Készen lesz?
– Igen, készen lesz. Szombaton viszem, de küldök róla képet most.
– Az nagyon jó lesz. Köszönöm, és várom az MMS-t.