Van egy nagynéném, aki nem tanult meg semmilyen idegen nyelven, mert nem volt rá szüksége. Szépen elvan így is; Ausztriába úgysem egyedül megy bevásárolni, egyéb helyekre nyaralni pláne. Még a kilencvenes években az unokanővérem (az ő lánya) nyelvtanulás ürügyén kiment Angliába bébiszittyónak, ahol összehaverkodott egy indiai lánnyal. Gondolta, elhozza Magyarországra a kéthetes nyári kimenője alatt, megmutatja neki a Halászbástyát, a Parlamentet és a többi kihagyhatatlan dolgot, aludni meg úgyis tudnak a nagynénéméknél. Ez így rendben is volt, csakhogy az indiai lánynak mindig kellett valaki, aki tolmácsol. Egyébként is nagyon szerény volt, magától még inni sem kért, így rendszeresen kérdezgetni kellett, hogy éhes vagy szomjas. Egyszer az unokanővérem átfutott a boltba, a lány meg várta a családja hívását a nappaliban. A szomszéd szobában az unokabátyám és én épp valami gépet raktunk össze, amikor meghallottuk a nagynénémet:
- Nem vagy éhes?
Nincs válasz.
Kicsit hangosabban:
- Ennél valamit?
Továbbra is csend.
Még hangosabban:
- Kérsz egy szendvicset?
Itt néztünk össze és tápászkodtunk fel. Átmentünk. Szerencsétlen lány ült a sarokban összekuporodva a fotelban, a nagy szemeivel nézte a nagynénémet, aki egyre közelebb ment, miközben erősen tellegetett és még hangosabban kérdezte:
- Enni... nem akarsz?
Nem tudom, szegény mit gondolt, hogy mi történik ha nem ér haza az unokanővérem nagyon hamar, most őt fogják megenni vagy micsoda. A következő hangos kérdéstől és a hadonászástól úgy összereztent, hogy - meg mernék rá esküdni - még a pötty is leesett a homlokáról. Szerencsére idejében értünk oda, de akkor meg azt kellett elmagyarázni, hogy miért röhögünk annyira. Kívülről nyilván viccesebb volt a dolog.
Tegnap egyébként épp arról beszélgettünk egyik tanítványommal, hogy milyen nehéz lehet külföldiként Magyarországon szót érteni az emberekkel. Ebben több itt élő ismerősöm, barátom - akik ma már valamennyire beszélnek magyarul - is megerősített korábban. Erre ma is volt egy olyan élményem, hogy az egyik győri Intersparban az olasz, de amúgy németül és angolul is próbálkozó vevőhöz tüntetőlegesen magyarul beszélt az eladó, majd később a pénztáros. Ilyenkor persze a legtöbb vásárló hirtelen talál valami érdekeset a cipőfűzőjén, nehogy oda kelljen menni két mondatot lefordítani, mert milyen ciki már a segítséget kérő embernek segíteni. Most komolyan: mit várunk? Mindenki, aki Magyarországa jön két hétre, tanuljon meg magyarul? Nem hiszem, hogy annyira bonyolult lenne legalább alapvető dolgokat megtanítani az eladóknak. Nem azt mondom, hogy írassanak be mindenkit nyelvtanfolyamra, de legalább legyen egy-két ember minden műszakban, aki gagyog valamit angolul. A pénztárosoknak sem lenne túl bonyolult feladat, hogy legalább a számokat tudják, meg ne magyarul kérdezzék meg, hogy "Van huszonöt forint aprója?"
Namost ha ilyen siralmas a helyzet Győrben, bele sem merek gondolni, hogy mi a helyzet az elmaradottabb régiókban.
