Egy gyerekkori barátnőm a szomszédban leledző bevásárlóközpontban dolgoz az infopultban. Biztos teli lehet az összes mamusza a sok néppel, főleg így karácsony környékén. Több ember, több hülye.
Tegnap kicsit behavazódtunk, mondom ne kalimpáljon már nekem nyári gumikkal, busszal pláne ne a mínusz negyvenkilenc fokban, beviszem, este meg hazadobom. A baj csak az, hogy mindig eszembe jut pár dolog, amit be lehetne mondani elköszönés előtt/helyett/után a kiabálósba. Sosem enged a mikrofon közelébe, pedig nem mondanék semmi csúnyát, csak olyanokat, hogy a válság miatt elmarad a karácsony, a sok összevásárolt szemetet nem áll módunkban visszavenni. Mindenki menjen békével haza, holnap pedig ne is jöjjön egyáltalán. Ámen. Elképzelem, milyen okosan néznének a emberek, főleg, hogy pont akkor zár az összes üzlet. Ezeket a gondolatokat általában sms-ben szoktam közölni, mert már le vagyok tiltva a zárásra odamenésről: állítólag olyankor mindig elcseszi a kötelező szöveget és beleröhög a közepébe. Legutóbb is a „Nyany b+, fordulj el, így nem tudom mondani!” után én elfordultam ugyan, de a vállam rázkódott a röhögéstől, ami látszott és nem volt rá túl jó hatással.
Kb. 3 hete az volt a baj, hogy egy ronda, szarkafészek hajú nő dedikált, amit be kellett mondani, én meg – mivel a lehetőség adott volt, mert mesefigurás díszlet van – megkérdeztem, hogy „Ugye a mézeskalács házikóban?” Nem volt ebben a kérdésben semmi gonoszság, csak gyermeki naivitás, én olyan ártatlan vagyok, mint a ma született bárány. 30 percenként kellett bemondani, átlag 5x sikerült belebakizni ezután.
Szóval tegnap jó kislány módjára a kocsiban vártam fent az irodáknál, nehogy az én lelkemen száradjon az ünnepi hangulat… Szerdán azért lehet, hogy beugrom zárásra…

Ezt meg elküldöm mailben, biztos, ami biztos.