Emlékszem a napra, mikor regisztráltam a fórumra. 12 éves voltam. Már akkor is érdekelt az IT, de a szüleim érthető módon nem szerették volna, ha túlságosan "beszippant" a téma (a mai napig áldom őket ezért a hozzáállásért, mert ez adta azt a természetes kíváncsiságot, ami manapság egyre ritkább), így az első okosnak mondható telefonomhoz is viszonylag későn jutottam hozzá és nem épp egy atomgép volt. Egy Samsung Galaxy Mini 2-vel gazdagodtam, ami már akkor is elavultnak számított, mikor megkaptam. Én persze nagyon örültem neki, de az osztályban többen is drága telefonokkal rendelkeztek és sokszor megkaptam, hogy az én telefonomon miért nem megy az Angry Birds Go, ami akkoriban nagy szám volt és volt egy kis gépigénye. Bár a játékok sosem vonzottak igazán, zavart, hogy az én telefonom a legbutább. Mindig is arra lettem nevelve, hogy mindent addig használunk, amíg az el nem romlik. Meg sem fordult a fejemben, hogy lecseréljem. Viszont a külső kényszer meg naponta ért, hogy valamit kezdeni kellene a telefonnal. Pláne, hogy a gyártó is elengedte és Android frissítést sem kapott 2.3.6-ról.
Így történt, hogy belecsöppentem az open-source fejlesztésbe és elkezdtem portolni egy CyanogenMod 10.1 alapú Android 4.2.2-es romot a telefonomra. Kezdetekben csak az volt a cél, hogy minden stabilan működjön, ami rettentő nagy kihívás volt nulla hozzáértéssel nekiindulva, de ahogy teltek a hónapok, egész jól kiigazodtam a C-ben és nemhogy eljutottam egy stabil állapotig, sikerült olyan dolgokat is beépítenem, mint a tömörített swap, amivel az eszköznek hirtelen sokkal több használható memóriája lett, nagy nehezen visszafejtettem a kamera modult is, aminek köszönhetően jelentősen javult az eszköz kamerája. Illetve eljutottam odáig, hogy forkoltam az Androidot és ezt élveztem igazán, ugyanis azt raktam a rendszerbe, amit csak szerettem volna. Egy afrikai szerverhez kaptam hozzáférést, ott tudtam tárolni és fordítani a forráskódokat, mivel a családi laptop nem volt erre alkalmas, illetve egy Android build nem igazán fért bele a naponta engedett 30 perces használati limitembe. 
De bő egy év után eljutottam odáig, hogy a telefon reszponzívan futtatta az Android 4.2.2-t, és az Angry Birds Go is elindult rajta. Hirtelen lúzerből menő lettem, ugyanis a Samsung sem portolta még minden eszközére a 4.2.2-t, így a drága telefonokkal versenyezhetett az eszközöm. Utána persze ismét megkaptam, hogy miért ilyen kicsi a kijező, miért ilyen régi a telefonom, de nem igazán érdekelt. Közel öt évig volt hűséges társam és arra, amire nekem kellett, tökéletesen megfelelt. Az egyetlen upgrade egy 16 GiB-os SD kártya volt, amit nagy nehezen kikönyörögtem a születésnapomra és emlékszem a boldogságra, mikor elmentünk megvenni közel 10 000 forintért. Majd hazaérve rögtön le is lett formázva ext partíciókra és a Link2SD applikáció segítségével végre volt helyem a belső tárhely mellett. Kb 750 telepített alkalmazásom lehetett így azon a kis telefonon. 
Azonban sosem volt menő, ha valaki kocka az iskolában, otthon pedig ugyan elismerték az apró, ámde számomra jelentőségteljes mérföldköveket, nem igazán találtam olyan közösségre, akit ténylegesen érdekelt volna az, amit csinálok. Szóval vágytam egy közösségre, ahol találok embereket, akik számára hasznosak lehetnek a fejlesztéseim, illetve dolgozhatunk a jövőben közösen a projekteken és tanulhatunk egymástól. Ezzel az indíttatással léptem fel tele motivációval és ambícióval, hogy együtt alkossunk valamit és segítsük egymást. Azonban a fórumozók többsége természetes kíváncsiságból rákérdezett az életkoromra, s amint válaszoltam, úgy éreztem, hogy nem vesznek komolyan többé. Hiába volt rengeteg pozitív feedback publikusan, mégis elvesztettem a bizalmat sokakban a korom miatt és ez nagyon rosszul esett. Persze kicsi voltam, így éltem meg és mivel az accountot végleg lezárattam (ha jól emlékszem akkor még nem volt törlési lehetőség, így az emailt kellett átíratni, vagy valami hasonló), már vissza sem tudom olvasni "öregebb" fejjel, hogy mi az igazság. A lényeg, hogy teljesen elment a kedvem a dologtól. Azt a részét értettem, hogy szkeptikus valaki egy nem szakmabelivel szemben, de előbb-utóbb belefáradtam a harcokba, hogy újból és újból bizonyítanom kell, illetve, hogy sokan esélyt sem adtak.
Pár hónap elteltével viszont kinéztem magamnak egy NAS-t, hiszen mindig a tárhely volt a probléma, illetve az, hogy nem mehetett a családi laptop órákig. A NAS látszólag mindkét problémámat megoldotta volna, hiszen nagy tárhellyel, kis fogyasztással tud üzemelni. Ki is néztem egy ZyXEL NAS-t, majd meglepődve tapasztaltam, hogy ez egy teljesen más világ, mint a PC-k és egyedül kevés vagyok a kiismeréséhez. Így találtam vissza ismét a PH!-ra, mivel volt itt egy rendkívül virágzó topikja a ketyerének. 13 éves voltam... Ekkor regisztráltam a mostani nickemmel. Kezdetben itt is hatalmas elvárásaim voltak. Olyanokról kérdeztem, hogy hogyan tudnék Windows VM-et virtualizálni az egy magos ARMv5 procin és 256 MB RAM-on. Aztán a topikban rendbe tették az elvárásaim és elkezdtem szerverként tekinteni a vasra, illetve minél több érdekes projektbe belevonni az eszközt, amire gyárilag nem lenne képes.
Egyetlen önző célom volt a kezdeményezéssel. Minél több tudást felszedni. Szerettem volna egy olyan közösség része lenni, akik tanítják egymást, segítenek egymásnak, toleránsan bánnak a kezdőkkel (mint én voltam), illetve nem dobják ki a szerverüket, ha "elavul" (vagy látszólag elromlik, de könnyen javítható). Azonban ahhoz, hogy ez működhessen, összeraktam magamban egy szigorú elvi rendszert, ahogy ezt a fiókot használni szeretném. Tisztáztam magamban, hogy az életkoromról soha nem fogok beszélni, max terelem a szót. Igyekeztem mindig a témánál maradni, távolságot tartani a személyes kérdéseket illetően, illetve azért lett Mr Dini a nevem és egy idősebb úr az egyéni avatarom is, mert úgy éreztem, hogy a tiszteletteljes kommunikációt fogom képviselni. Nem szerettem volna senkit elítélni, előítéletesnek lenni, nomeg igyekeztem mindig türelemmel és részletesen válaszolni.
Hamar rá kellett jönnöm azonban, hogy ha az embernek van egy közössége, ahol napi szinten előjönnek ismerős arcok, akkor egész egyszerűen elkerülhetetlen a személyes kommunikáció. Hiába próbálkoztam számtalanszor kitérni az egyenes válaszadás elől, mindig furcsa szituációkat szült. Utáltam magam érte, és a mai napig bánom, hogy ilyen naív voltam, de az lett végül a "megoldás", hogy Mr Dini-t elszakítottam magamtól, egy projektként fogtam fel és kialakítottam egy konzisztens hazugságot, hogyha valaki megkérdezte, hogy mit dolgozom, elmondtam, hogy szakács vagyok, ha valaki kérdezte, hogy hány gyerekem van, akkor válaszoltam, hogy három, de közben "körmöket rágva" próbáltam túllépni ezeken a "kötelező körökön" és remélve, hogy ennyi infó kielégíti a másik felet, örökre elfelejteni, hogy a beszélgetés valaha megtörtént és visszaterelni a beszélgetést a számomra ténylegesen értékes, szakmai mederbe.
Őszintén szólva nagyon sajnálom, hogy ennyi értékes embernek hazudnom "kellett". Nem számítottam rá, hogy ennyi emberrel "találkozok" itt, akiktől ennyit tudok tanulni. Nagyon hálás vagyok mindenért és elnézést kérek az érintettektől!
Ezt a posztot pedig már a regisztrálásom pillanatában megfogadtam, hogy megírom. Soha semmi személyeset, csak ezt. Eredetileg 18 évesen szerettem volna, hiszen onnantól nem igen volt értelme tovább takarózni, csak aztán elkezdtem kevesebbet használni a fórumot. A titkomat egyedül Somatom fórumtárs őrizte, akit egy személyes találkozás előtt szembesítettem a helyzettel és bár nagyon meglepődött és nagyon helyesen nem helyeselte a viselkedésemet, legnagyobb meglepetésemre képes volt elvonatkoztatni a koromtól és fenntartani azt a szakmai kapcsolatot, ami kialakult közöttünk.
Mikor eltávozott közülünk fogadtam meg végképp, hogy amint lehet megírom ezt a posztot, mert így egyenes. Engem pedig erre neveltek. És nem akarok senkit sem úgy elveszíteni, hogy ne legyen tisztában az igazsággal. Illetve számomra is rengeteg kaput fog megnyitni a jövőben ez a poszt, hiszen nem fog senkit váratlanul érni, ha olyan dolgokról írok, ami nem feltétlenül passzolna egy középkorú, szakács-családapa szerepébe.
És nem, nem vagyok szakács, tudtommal gyerekem sincs, de azzal nem hazudtam, hogy nem vagyok szakmabeli. Valóban nem vagyok az. Sosem voltam az.
Őszintén remélem, hogy meg tudtok bocsátani és tartogat még számomra a PH! egy második esélyt.
Köszönöm, hogy időt szántál rám!
- Dini
