Te. Te gőgös, pökhendi, gyarló ember! Te, aki már kölyökkora óta megkapott mindent. Akinek a gazdag papa-mama a segged alá rakott mindent, mit megkívántál. Aki a legjobb iskolákba jártál, de inkább mellé, és élvezted a felhőtlen életet, hajhásztad kisded örömeidet. Tanulmányaiddal sem akkor, sem most nem foglalkoztál, hiszen a papa úgyis elsikált mindent.
Hiszen te vagy a szemük fénye, igaz? Az egész eddigi életed ilyen felelőtlen, csillogó pompa, amit oly fontosnak tartasz, de valójában üres és jelentéktelen.
Halmozod az élvezeteket, lubickolsz semmi kis sikereid fényében, felelőtlenül habzsolod az életed, és azt gondolod magadról, hogy te vagy a legfontosabb, legkülönb, legjobb ember a világon. Hiszen mindened megvan, mindent elértél amit csak akarsz, amit meg mégsem, úgyisa megveszed.
A felső tízezerrel lógsz. Gúnyolódsz, kineveted és lenézed az egyszerű, együgyű embereket, akik a két kezükből élnek, hulló vakolatú házakban, huszonéves autóval, sok gyerekkel, és annyi fizetéssel havonta,amit te egy éjszaka könnyedén elversz a klubban.
De ők is érző lelkű emberek. Jusson ez eszedbe akkor, amikor kiszállsz a nemrég vásárolt autódból, aminek kilenc számjegyű árát még te is megérezted. Puha bőr cipőd, ami valószínűleg egy olyan állatból készült, ami fajának utolsója volt, halkan surrog az aszfalton.
Személyre szabott öltönyödbe belekap a szél, a drága parfüm illata összekeveredik az éppen virágzó repcével. Közel s távol egy teremtett lélek sincs. Gondterhelt arccal nézed a lemenő nap fényében megcsillanó áramvonalas karosszéria alatt szomorkodó defektes kereket. Mivel fogalmad sincs, hogy is kéne kicserélni, a belső zsebből előveszed a legújabb okostelefont, kinyitod, de nincs térerő. Mint valami őrült Mózes, nyújtogatod az ég felé a készüléket, persze hiába.
Annyi eszed persze nincs, hogy átállítsd 4g-re, így marad a tanácstalanság, és azt teszed, amihez a legjobban értesz: a másikat hibáztatod. Jelen pillanatban a telefont.
Most mit csinálsz a mérhetetlen vagyonoddal? A doktori címeddel, a diplomáiddal?
Szar ember nem sokáig marad szarban.
Mert még a szar is undorodik tőle. Lassít, majd megáll mögötted egy fazékkék szuszka. Az, ami a szemedben csak egy guruló szemeteskuka, és sosem értetted, miért használnak ilyet emberek. Tudod már jól, hogy ki fog kiszállni belőle. Az, akit mindig is lenéztél, akit rühes kutyaként kerültél, és akit annyiszor kigúnyoltál.
Melósember, klasszikus zöld melósnadrágban, átizzadt pólóban, amit a turkálóban vett.
Tájszólása, egyszerű, faragatlan jelleme, egész lénye taszít.
Utálod még a gondolatot is, de kénytelen vagy elfogadni a segítségét. Mégis, csodálkozva nézed, hogy puccos iskola, diploma nélkül, pusztán jószándékból, nem egészen öt perc alatt felpattintja a mankókereket, majd gondosan visszarakja az emelőt, amiről sem tudtad hová való.
Most megragadja a kezedet, barátságosan hátbavereget, és már ott sincs. Ha újból gúnyolódni támadna kedved, csak jusson eszedbe ez a kedves gesztus. Gondolj rájuk, akárhányszor csak belépsz a fényűző palotádba, vagy beülsz a luxuskocsidba. Ők csinálták neked.
Az egyszerű emberek.