Sötét reggel. Szemerkélő esőben, kezemben a kajás vödörrel a csúszós, felázott udvaron igyekszem hátrafelé, Csirkesztániába. Húsz kövér, hosszú lábú, nagymellű buta tyúk büszke tulajdonosa vagyok. Van köztük fekete és fehér, cirmos, vörös, bóbitás és bóbitátlan, öregebb és ifjabb vegyesen.
Kiöntöm a vályúba a darált szemestakarmánnyal elkevert konyhai maradékot, majd kiengedem a türelmetlenül toporgó szárnyasokat. Tótottó! Mutatkozik be udvariasan az egyikük, és ráveti magát az ennivalóra. Még megnézem, hogy van- e vizük, amúgy tök feleslegesen, mert az itató csurig telt esővízzel. Dolgom végeztével kijövök, becsukom a kaput, előrejövök, és leteszem a vödröt a műhely mellé. Buksi kíváncsian beleszagol, aztán utánam szalad. Mindenáron nagy, sáros tappancsnyomokkal akar feldíszíteni.
Elhessegetem a bolondul ugrabugráló kutyát. Nemsokára ő is megkapja a magáét, egy lavórnak is beillő lábos képében. Boldogan habzsol, észre sem veszi hogy elmegyünk mellette.
Csak az autó zajára kapja fel a fejét. A kerítéshez szalad, vakkant párat, majd visszarohan az ennivalóhoz.
Óvatosan vezetek, így is bőven beérünk. Kiteszem az asszonyt, puszi- puszi, szia, majd jövök, szia. Leteszem a verdát a szokott parkolóba, majd belevetem magam a hétfőbe. Van dolog elég, repül az idő, hamar el is jön a műszak vége.
Az eső kitartóan szemerkél, bánatos szürke az egész világ. Beülök a kocsiba, kényelmesen elfészkelődöm, elindítok valami zenét. Ez valamelyest javít a hangulatomon. Begyújtok, kellemes 22 fokot állítok. Hozzácsapom az ülésfűtést is, mire a drágámhoz érek, már illatos vaníliaszagú meleg várja.
Hazafelé pláne nincs miért rohanni, az autóban jobb, mint a hideg, nyálkás valóságban. Mégis muszáj kiszállni, farkaséhesek vagyunk. Hiányzik a Buksi, ilyenkor már mindig itt tombol a kapunál. Most hátul ugat valamit. Becuccolunk, azért a lakásban csak jobb idő van. Míg a szívem választottja az ebédet melegíti, én meglátogatom a csirkéket, némi tojás reményében.
Hátrafelé menet valami rossz érzés kezd motoszkálni bennem. A szőrtúltengéses négylábú veszettül ugatja a csibéket. Rászólok, észrevesz, nyüszögve szalad felém. Amennyire merek, már sietek hátra. A kerítés ép, de odabent kész mészárszék fogad.
Tollak mindenhol, és holttestek szanaszét. Egy, kettő, három, öt, hét...miaqrvaúristen?! A sáros latyak vörösen csordogálva folyik a járdára.
A maradék madarak rémülten egy kupacba húzódnak meg a sarokban. Jól van, legalább ti megvagytok. Nézem a tetemeket. Nincsenek szétcincálva, de a feje mindegyiknek hiányzik. Némelyik még langyos. És te jó ég, egyikben sincs egy csepp vér se... Mi a jó isten történt itt???
Kutya ide be nem jön, Buksi nem engedné. Buksi nem lehetett, olyan dagadt dög, hogy nem tud átugrani a kerítésen. Lyukat sem látok sehol, és a kutya inkább széttépi a zsákmányt. A róka meg elviszi. De ez? Vámpír? Fogalmam sincs. Elkeseredetten mentem a menthetőt. A frissebb jószágokat a vödörbe rakom, a mereveknek meg gödröt ások.
Mikor beállítok a vödörnyi hullával a konyhába, asszonyom hitetlenkedve néz rám. Nem én voltam! Elmondom azt a keveset, amit tudok. Hatalmas és bánatos tyúkkopasztás kezdődik. Legalább a Buksi örül, dugig lakik belsőséggel.
Hogy rohadjon meg a büdös férge ami ezt csinálta...