Halihó!
Nem találtam fel az évszázad bizniszét, sajnos nem is nyertem promócióba, inkább én fizettem majdnem.
Délutános műszakba indultam, kicsivel korábban mint szoktam,
mert előtte még be akartam ugrani a boltba. Kaptam is mindent, amit szerettem volna, hamar is végeztem, a nap sütött, jó idő volt,
a kocsi is pöpec, szóval jókedvűen berámoltam mindent a verdába, és megjutalmaztam magam egy szelet Vadász csokival.
Kényelmesen furikáztam be a melóba, forgalom nincs, süt a nap ezerrel, jóízűen majszolgatok. Tiszta chill.
Jön a falu, vissza négy, ötven felett kicsivel gurulok.
Falu közepén integet a yard.
Hurrá. Üres, index, szolid fék, ablak le. Jónapot-jónapot közúti ellenőrzés, fogyasztott-e alkoholt. Naná hogy nem. Akkor fújjunk egy szondát. Fúj, síp. Hopp, 0,1 ezrelék.
Ne már, tényleg nem ittam! Na mégegyszer. Fúj, síp, akkor is. Akkor 30 ezer uram. Gondolkodok, bakker, lehet a csoki? Hát az. Kézzel lábbal magyarázkodok a rend őrének, itt van még a papírja, mutatom, likőrös, csak nem tudtam. Rámnéz, nézi a csomagolást, megint rámnéz. Végül azért csak elenged, megúszom egy ejnye -bejnyével. Megígérem neki, nemhogy csokit, de ezentúl semmit sem fogok a kocsiban fogyasztani. Még levegőt se, ha nem muszáj. 
Mindenesetre megvan a tanulság, ezentúl el kell olvasni, mi van a csomagoláson, mert nem mindegy, hogy rum vagy aroma. 
Jack Hunter oldala
