Az idő minden sebet begyógyít – mondják. Ez így is van. Azonban az idők változnak és vele együtt az emberek többsége is s nem csak csoportok, közösségek, hanem egész társadalmak is. A változás nem feltétlenül rossz, sőt a változás szükséges, ugyanakkor rajtunk múlik miféle irányba visszük ezt a változást. Meggyőződésem, hogy bármiféle haladás még nem eredményez fejlődést. Szeretném megosztani a tapasztalataimat magammal és a megfigyelt társadalmi problematikákkal kapcsolatban, bár az általam leírt társadalmi viszontagságok csupán szubjektívek, így ennek tudatában tessék elolvasni.

A „harc” magammal

Húsz éves vagyok. Sok minden megváltozott e húsz év alatt. Gyűltek a tapasztalatok, az emlékek és az érzések. Akkoriban elég introvertált voltam, szótlan, eléggé zárt. Sokszor megtapasztalhattam a kiközösítés nyomorát. Voltak barátaim, de néha tudatomon kívül és tudatosan is fel kellett tennem a kérdést: minek nevezem a barátaimat barátnak? Érdekes, hogy egy közösség, egy osztály, hogy hat az azon belül elhelyezkedő emberekre. Nyilvánvalóan egy csoporton belül vannak akik kimagaslónak tartják magukat, többnek, mint amik igazából és ezáltal úgy gondolják, hogy megtehetik azt, amit a csoport többi tagja nem: felelősség nélkül cselekedni. Megváltoztatja egy másik csoportbeli viselkedését, hogy az másképp hasson egy másik csoportbeli tagra. Ezt sokszor megéltem, amikor a barátaimnak hitt emberek folyton kib*sztak velem és önkénytelenül is elkezdtem magamba keresni a hibát, azt gondoltam, hogy ha az ő irányukban hajlok, akkor befogadnak, és akkor én is a szervezet egyik mozgatórugója lehetek. Ez kezdetben működött is, de legbelül még mindig ugyanaz voltam és minden visszaállt a régi módjára. Utáltam az iskolát, a legtöbbször úgy mentem haza, hogy forrt bennem a düh és mások halálát kívántam, de aztán elkezdem írni. Az írás segített, hogy levezessem a feszültséget, mondhatni megmentett. Kevesebb lett a stressz, jobban éreztem magam egy fokkal, ezáltal kissé szabadabbnak is éreztem magam, mert kimondhattam azokat a szavakat, amit a valóságban nem mertem. Sosem voltam erős, ezért mindig a szerénység híve voltam, mintsem a vitáé. Nem szerettem a veszekedést, utáltam a verekedést és a legnehezebb pillanatokban megtudtam tartani a gondolkodásképességemet is, még ha olyanokat mondtak is ami legbelül igen csak bántott, sértett és olyanokat, amelyek másokra is kihatottak. Ahogy feljebb léptem az osztályokban, átmentem másik iskolákba, egyre több volt az „ellenség”, egyre nagyobb volt az elnyomás is s nem csak felém, hanem többek felé is. Mindenki „erős” akart lenni, megmutatni, hogy ő a falkavezér, a király. Valamely részt mindig alkalmazkodtam és elviseltem a fájdalmat. Középiskolában az ember nem cselekedhet csak úgy ahogy akar, verekedhettem volna, kiállhattam volna magamért, megmutathattam volna, hogy én vagyok a jani, de mit ért volna? Egyszerűen kirúgnak (erre volt példa). Miféle csalódást fogok én okozni emiatt a családomnak? Abban az elvben hittem, hogy mindent a családomért teszek, ez adott kitartást is. Magamért nem küzdöttem különösebben, jelentéktelennek éreztem magam. Később az eféle nézeteim gyökeresen megváltoztak. Az idő haladtával egyre több minden láttam a mocskos igazságoktól kezdve az aljas hazugságokig. Mindig úgy tettem, mintha tényleg élvezném bizonyos illetők társaságát és azt is észrevettem, hogy hosszú időn át próbáltak másféle utakra terelni, de ők előbb feladták így győzedelmeskedhettem. Rájöttem, hogy bár ezek az utak kemények voltak, de erősebbé tettek lelkileg, sokkal jobban eltudtam viselni a megmondó s kötekedő embereket s azok véleményét. Az évek alatt megtanultam jobban írni, ha fogalmazhatok így. Ahogy egyre jobban megacélosodtam legbelül, egyre inkább szókimondóvá váltam. Néha olyanokat mondom bizonyos embereknek, amiktől még ők is meglepődtek. Az fontos megjegyezni, hogy a legnagyobb tisztelettel viszonyulok mindenkihez és azzal is képes vagyok normálisan beszélgetni aki a múltban bántott. Ma már képes vagyok levetni magamról a múlt láncait és a jelenre illetve a jövőre koncentrálni. Az ember tapasztal és tanul. Képes vagyok mindent megtenni a barátaimért, amit a határaim engednek és megtanultam megbocsájtani is, de azt is megtanultam, hogy hol húzzam meg a határt és hogy miből ne engedjek. Ez egy igazán tanulságos kaland volt a maga nevében. Bárki aki hasonló dologban szenved, hidd el nekem, a végén te kerülsz ki győztesen. Céljaid lesznek és egyre eltökéltebb leszel, hogy bebizonyíts mindazoknak, akik kinevettek. Az élet úgy ad, ahogyan elvesz. Nincs olyan hogy csak győztes és csak vesztes. Mindkettőt átfogod élni és rajtad függ, hogy mit hozol ki a veszteségből... életed egyik legnagyobb győzelmét vagy a kétségbeesést és a depressziót.

Társadalmi problematikák

Jobb volt régen – mondják sokan. Kétségkívül van ebbe igazság. Szerintem a társadalmi problematikák (értem ezalatt a viselkedést, a kommunikációt stb...) két dologra vezethetők leginkább vissza: a szülőkre és az iskolára. Had magyarázzam meg. A mai szülőkkel eléggé nagy problémák vannak, természetesen tisztelet a kivételnek. A többség nem fordít elég figyelmet a gyermekére (vagy gyermekeire) vagy a munkahelye miatt vagy egyedülállósága miatt, vagy egyszerűen nem akar. Az utóbbi a legrosszabb eset. Mindannyian találkoztunk már példával, amikor a gyerek modortalan, bunkó és azt hiszi, hogy ő a világ közepe. A mai elsősök durvábban beszélnek, mint a középiskolás társaik és olyanokat tesznek, amiket otthon látnak a szüleiktől és amit az iskolában látnak másoktól, így úgy vélik az a helyes, miközben nincsenek tisztában a tetteik súlyával. Dohányoznak, káromkodnak, verekednek, sőt, nálunk olyan pletyka is felmerült, hogy az elsősök levetkőztették lány osztálytársukat és mondhatni, szexuálisan zaklatták. Itt merül fel a 2. probléma. Az iskola a másik hely, ahol nevelkedik a gyermek. A mai tanárok nem igen tudnak fegyelmet tartani, persze az oktatási rendszer se a legjobb. De erről lehetne vitatkozni. Ma már a legtöbb helyen a diákok parancsolnak a tanárnak... a mi iskolánkba volt, hogy leköpték a tanárt, de volt, akinek be is mostak. Volt, hogy egy héten háromszor jött a mentő (ekkor pont beteg voltam). Barátom mesélte, hogy egyik gyereket úgy meg verték, hogy belső vérzése lett. De hallottam olyanról is, akik 15 évesek voltak és valami ismeretlen anyagot szívtak el és egy mentőbe kötöttek ki (ez a 2014/2015-s tanév elején volt). De az iskola wc-kben történnek a legjobb dolog: komplett füstgyárak és olyan is megesett (nálunk), hogy két lány egymásnak esett... de nem utálatból, hanem tételezem szerelemből, szóval gondolhatjátok mi volt. Régen is voltak rossz diákok és lehet ennél nagyobb őrültségeket is csináltak de azoknak meg is lett a következménye. Ma meg ha kirúgnak egy diákot egy iskolából csak átmegy egy másikba és ott csinálja a balhét. Legalábbis a mi környékünkön volt erre már példa. Mondhatnám, hogy régen jobb volt, amikor a tanár felemelhette a kezét, de még ha nem is éltem akkor, biztos vagyok benne, hogy egy pár tanár bizonyosan vissza élt a „hatalmával”.
Szerintem többet nem írok ide, igazából mindenkinek meg van a véleménye, és van olyan hely, ahol igenis rend van. Szóval mint jövőbeli szülő (legalábbis remélem) igyekszem majd megadni az összes létező dolgot, hogy a gyermekem egy jobb helyre kerüljön és ne egy rossz társaságba keveredjen, legalábbis csökkenteni ennek az esélyét.
Jobb volt régen – valószínűleg mi is mondani fogjuk, sőt a gyermekeink is. Meglehet, hogy visszasírjuk még ezeket az éveket.
Végül le kell szögezni azt is, hogy több embernek is a 20-s éveinek közeledtével már benő a feje-lágya, de úgy vélem bármennyire is jó dolog ez, a tizenévesek helyzete mostanság a legnehezebb, hiszen belépnek a kamaszkorba stb... és csak most kezdenek igazán megismerkedni a világgal és a látottak, tapasztaltak, halottak stb... alapján fog eldőlni milyen ember is válik belőlük. Szóval szerintem ez egy nehéz időszak minden tinédzsernek, legalábbis nekem az volt. A szülő kötelessége pedig az, hogy ott legyen gyermeke mellett a legnehezebb pillanatokban is.

UI: Elég sokat használom a legalábbis szót. Jó hosszúra sikeredett a poszt, de néha kell ilyen is. Köszönöm mindenkinek aki végigolvasta