Ismét verseimmel jelentkezem, ne kíméljetek!

Sötétség...

Homokos parton lépdelek,
félek, hogy felébredek.
Hiszem, hogy nem álmodom,
nincs ablak a rácsokon.

Szellő ringatja lenge ruhám,
melyet felkaptam ma délután.
Mélykék a tenger, háborog,
lehet én is csak hullám vagyok?

Gyorsan a vízbe csobbanok,
sietve úsznék, de nem tudok.
Zeneszó kúszik fülembe el,
tenger hulláma, ne múljon el.

Életem álma valóra válik,
félek a tenger már vízzé válik.
Ott vagyok benne, lenn a mélyben,
álmokkal átszőtt sötét éjben.

Úszok kifelé, nehéz a lábam,
félek a tenger lesz örök ágyam.
Mindenütt víz van, hiába várom,
hogy véget érjen a szörnyű álom.

Lázálom gyötör, vízben vagyok,
felettem a hold, fényesen ragyog.
Süllyedek lefelé, fakul a hold,
nem vagyok immár élő, se holt.

Szenvedek...

Szenvedek, mint Krisztus a kereszten!
Hogy merem ezt mondani én?
Csak cipelem a saját kis keresztem,
a semmi és minden közepén.

Belsőmben lángok közt perzselődik,
e fájdalmas nagy viadal.
Félek, a sok emlék felejtődik,
s elmarad a nagy diadal.

Tudom, érzem, többre teremtődtem,
csak valahol elvesztem.
Azért bízom még a Teremtőben,
hisz én sem ezt terveztem.

Küzdve-küzdök, hogy el ne vesszek,
itt a semmi és minden közepén.
Félelmeim állandóan legyőzve,
élem mindennapjaim én.