Nem sokat merenghetett, mert cselekednie kellett. Kettőjüket beterelte a házba. Majd kirohant az utcára, közben felkapott egy lepedőt. Óvatosan, de gyorsan kellett dolgoznia. A látvány elborzasztotta. Ez a vörös nem téveszthető össze semmivel. Torkában hatalmas gombóc követelte az enyhítő könnyeket, de sietnie kellett a katona biztos nincs egyedül. Nagyon kedvelte az asszonyt, kedves és rendes volt vele, meg persze mert örült a lányával való kapcsolatuknak és most így látni szívszorító látvány volt. Végül sikerült óvatosan betekerni a lepedőbe, óvatosan felemelte és besietett vele a garázsba. Nem akarta a házba vinni, mert csak még jobban kiborult volna Tamana. Óvatosan letette egy kiselejtezett kanapéra. Majd elindult a katona testéért. Őt egyszerűen behúzta a garázsba, bár nem volt könnyű. Ezt követően elkezdte átvizsgálni. Komoly páncél védte áldozata testének nagy részét. Kevlár és kompozit, fontosságtól függően. A vállakat, fel és alkarokat is, a teljes mellkast és a hasát, az oldalát pedig egymást átfedő kompozik lapok fedték, még a lábat is védte a combnál. Elszedte a tartalék tárakat valamint két gránátot. Éppen a pisztolyt húzta ki a tokból, amikor szeme megakadt az élettelen barna szempáron. Szinte vádlón néztek rá, nem bírta tovább és felállt. Keze remegett és csak arra tudott gondolni, hogy ÖLT, Ő ÖLT. Letámaszkodott a bent parkoló kocsi motorházára, hirtelen ezerévnyi fáradtság érte utol. Így pihent egy percet majd leguggolt áldozatához, lehunyta annak szemeit és folytatta átvizsgálását. Nem talált felségjelzést, rangot, nevet, század jelvényt, semmit, ami a kilétéről elárult volna valamit. Összeszedte új eszközeit majd bement a házba. Tamana vele szemben a kanapén összekucorodva szipogott, apja a nappalival egy légteret alkotó konyhában a pultra leborulva ült egy széken. A megjelenésére mindketten felnéztek kérdőn vártak tőle valamit. Csendben lepakolt a kávézó asztalra.
- Mi folyik itt? – kérdezte az apa erőtlenül.
- Fogalmam sincs. – a válasz sem volt sokkal erőteljesebb.
- Miért tették ezt? – ez már a lány volt sokkal, több indulattal és bántóan élesen.
- Én sem tudok többet, mint ti – mondta ki, kicsit félt a lány reakciójától, ezért gyorsan hozzáfűzte még, hogy – a katona ázsiai, de semmi jelzés sincs rajta.
Nyomasztó csend lett úrrá, így még jobban hallani lehetett a városból érkező zajokat. Rövidebb, hosszabb sorozatok váltogatták egymást néha egy-egy tompa robbanás hangját is lehetett hallani. De a legrémisztőbb, hogy ezek a hangok körül vették őket. A város egész területén dúlt a féktelen pusztítás.
Kiszáradt a torka, mintha port ivott volna. A csaphoz sétált és megtöltött egy poharat. A hideg folyadék hűs zuhatagként zúdult alá a torkában elmosva szomját. Közben a nappali nagy ablakához sétált és a függöny takarásából leselkedett.
- Mi lesz most? – tette fel a levegőben lógó kérdést Ben, aki közben mellé sétált.
- Szerintem várjunk, amíg elcsendesedik kint. Keletről jöttek a part felől, de fogalmam sincs, hogy kik lehetnek. Helikoptereket is láttam, terroristák, ilyen gépekkel? A hadsereg biztos észlelte ezt a - megakadt, majd bizonytalanul folytatta - támadást.
- Rendben.
A következő egy óra eseménytelenül telt. Leült Tamana mellé és próbálta nyugtatni. Az pedig úgy bújt hozzá mintha utolsó perceiket töltenék együtt. Talán így is volt. Kedvese közelsége megnyugtatta, fáradtság kerítette hatalmába, az adrenalin hiánya éreztette a hatását. Lehunyta a szemét, agya tompa száguldásba kezdett gondolatainak sztrádáján. Ütemes morajlás ütötte meg a fülét. Ennyire játszana vele az elméje? Motorhang!
Felpattant és az ablakhoz rohant, térdelve lesett ki, keresve a hangforrást. Némán artikulálta a hasra szót Tamanáéknak, akik szó nélkül hasra vágták magukat. Nem kellett sokáig várnia, egy négytengelyes lövészpáncélost pillantott meg, amint poroszkálva vizslatja a környező házakat. Hideg veríték ült ki homlokán. A távirányítású torony a ház felé fordult közben, majd forgott tovább a másik irányba rendületlenül. A gép komótosan tovább haladt az utca vége felé. Az elkövetkező 10 perc fájdalmasan hosszúnak tűnt. Hallotta a hangját, de nem tudta mit csinál, azt pedig nem kockáztatta meg, hogy ki megy megnézni. Majd újra feltűnt, most már sokkal gyorsabban szinte száguldott. Már nem pásztázott a torony oly vészjóslóan. Még is rossz érzés fogta el.
Ben felállt és görnyedve oda ment hozzá.
- Elment? – kérdezte enyhe remegéssel a hangjában.
- Azt hiszem, igen. – nem leplezve megkönnyebbülését, lerogyott ott ahol volt az ablaknál.
Nem tudta volna, mit tegyen, ha megtalálják őket. Harcoljon, fussanak, vagy adják fel? Tamanára pillantott, aki a kanapé karfája mögül pislogott rá nem kevés félelemmel a szemében. Felkelt és a lányhoz sietett, meg kellett nyugtatni nehogy jobban összeroppanjon. A percek gyorsan teltek, Tamana is megnyugodott.
Negyed óra is eltelhetett, így amikor fura zajok ütötték meg a fülét. Először nem is foglalkozott vele, de egyre közelebbről hallotta. Időnként hallotta csak mintha egy nagy kéz az asztalra csapna. Újra jól megszokott „kémlelő ablakához sietett” és türelmeses várt.
A szíve majdnem megállt a látványtól. Tőle harminc méterre az úton két katona közeledett céltudatosan felé. Megpördült, arca mindent elárulhatott, mert a két szempár kikerekedett.
- Fel az emeletre! – „kiabálta suttogva” – Jönnek! – mutatóujját ajka előtt kinyújtva, figyelmeztette őket.
- Ez elég volt nekik, kettesével szedték a lépcsőket, ő pedig a fegyverek felkapkodása után követte őket.
A lépcsőn felérve a jobbra lévő szobába bújtak. Ez volt a vendégszoba. Nem szólt csak mutatta nekik a gardróbszekrényt. Szófogadóan bebújtak és magukra hajtották az ajtót. Felvette és kibiztosította a karabélyt. Valami zavarta, valamit elfelejtett. Az ajtó balra nyílt ő a másik oldalra állt közvetlenül a fel mellé, reménykedett, hogy jól választotta meg a helyét. Még topogott egy picit próbált jól a falhoz lapulni egy méternyire az ajtótól. Tompa csattanás hallatszott lentről. Berúgták az ajtót? Majd mintha beszédet is hallott volna. Lépések kopogása a parkettán, nehéz bakancsok.
A GARÁZS! Szíve fájdalmasat dobbant, felismerve hibáját. Ideges lett, homlokán egyre-másra jelentek meg az izzadságcseppek. A zajok nem szűntek, de még a földszintről jöttek. Majd hangos kiabálás és futás hangja. Tudta. Vánszorogtak a másodpercek, lassan csöndes percé olvadva össze.
Újabb lépések, nyikordulás, mintha…igen a lépcső! Súlyos, megfontolt lépések. Szinte erőlködött, hogy jobban hallja, a szíve olyan hevesen szinte zavarta a hallgatózásban. Esztelen erővel szorítja a karabélyt, ujjbegyei már kifehéredtek. Csörgés fém a fémen, igazított a fegyverén? Kopp…kopp…kopp….kopp….az ajtó előtt áll szinte érzi, pupillája tág, barna szeme feneketlen kúttá változott, nem mer nyelni, de még lélegezni sem. A világ megszűnik körülötte csak az irányzékon át látszó kis világ van. Mutatóujja felajzott íjként feszül a ravaszra. Ólomléptű másodperc olvad el. A kilincs elfordul, az ajtó mozdul….