(Ez is egy régebbi „művem” (2004) olvassátok szeretettel.)

A következő írásomban egy olyan témával kívánok foglalkozni, ami nagyon jellemző a magyar emberek többségére és ezzel együtt a magyar társadalomra is. Ez pedig az pesszimizmus, azaz a pozitív életszemlélet hiánya vagy korlátozott volta.

Mielőtt belekezdenék ennek a tárgykörnek a boncolgatásában szeretnék egy kiváló embertől idézni, akit Miyamoto Musashi-nak hívtak:
(bővebb info róla)

„Minden egyes ember lehet az én tanítóm.”

Ez a gondolat nagyon fontos szerepet fog kapni az alábbiakba.

Mi a pesszimizmus és az optimizmus?

Wikipédia

A pesszimizmus az a fajta vélekedés, hogy általánosságban a dolgok rosszak, és csak egyre rosszabbak lesznek.

Az optimizmus, a pesszimizmus ellentéte, olyan életszemlélet, amiből nézve a világ jó, vagy pozitív hely. Az optimisták általában azt tartják, hogy az emberek jók. Az életről „kedvező” képük van, és abban hisznek, hogy idővel és végül a dolgok rendeződnek.

A két életszemlélet megjelenése a mindennapi életben

Az hogy kiből lesz pesszimista vagy optimista alapvetően attól függ, hogy a megélt élethelyzetek legyenek akár negatívak vagy pozitívak, miként interpretálja önmagában az egyén.

A legnagyobb problémát véleményem szerint a kitűzött célok elérésének sikertelensége és annak feldolgozása okozza.

Ezt egy kicsit lássuk részletesebben:

Amikor valamilyen dolgot meg akarunk valósítani akkor két dolog lehetséges alapvetően.

1. Minden erőforrás a rendelkezésünkre áll, és megpróbáljuk kivitelezni a célkitűzésünket. Ennek eredménye lehet siker és sikertelenség.

2. Minden erőforrás a rendelkezésünkre áll, de nincs erőnk belevágni. Ennek eredménye egyértelműen sikertelenség.

A két opció között érezhetően nagy különbség van. Az első esetben munkát fektettünk be, és ebből tapasztalatot szereztünk, tanulunk, még ha végül nem is jár sikerrel.
A második esetben szimplán megfutamodtunk, nem tanultunk semmit, nem szerzünk tapasztalatot. Ez kudarc.

A mai világban nagyon sok ember lelkesedésből az első lehetőséget választja majd a kezdeti esetleges sikertelenség után, gátlásossá válik és az életében a második magatartás forma válik gyakorlattá. Persze akadnak olyanok, akik meg se próbálják. Ez sajnos kezd egyre gyakoribbá válni.

Nagyon fontos a pozitív gondolkodás fenntartása vagy kialakítása szempontjából, hogy megértsük a befektetett munka mindenképpen tanulsággal szolgálhat, függetlenül annak kimenetelétől.

Ez a fajta szemlélet nagyon fontos az emberi kapcsolatainkra nézve is.

Pozitív szemlélet megvalósítása az emberi kapcsolatainkba

Az egyén hajlamos arra, hogy az őt ért kritikákat vagy éppenséggel valamilyen irányában mutató tanácsot rossz néven vegyen. Ennek alapvető oka az önzőség hiszen magáról azt feltételezi, hogy tévedhetetlen. Ez frusztrációhoz és egyéb negatív mentális állapotokhoz vezethet.

Ilyenkor szerintem az a helyes gondolkozás, hogy ha ezeket az ember tanításként fogja fel. Hiszen akár alappal vagy alaptalanul egy lehetséges problémára, hibára hívják fel a figyelmünket. Ezt magunkba megvizsgálva vagy tanulságot vonhatunk le vagy pedig megbizonyosodhatunk arról, hogy ez alaptalan és jó úton járunk. Tehát semmiképpen nem jöhetünk ki rosszul a dologból.

A pesszimista, rosszindulatú embertársainktól is sokat tanulhatunk. Próbára tehetik a türelmünket, jókedvünket, optimizmusunkat, de ha pozitívak maradunk és helyes a szemléletünk akkor ezekből a próbákból megerősödve jöhetünk ki.

Emlékezzünk: „Minden egyes ember lehet az én tanítóm.”

Sokan hajlamosak arra, hogy a pesszimizmusukat a körülményekre fogják. Saját boldogságunkért, belső békénkért, mi vagyunk felelősek. Ezt mi teremthetjük meg. Ehhez azonban jó önismeret kell. Ha körülményeken nem tudunk változtatni, akkor nekünk kell megváltoznunk a körülményekhez, persze csak akkor ha a boldogságunk, belső békénk múlik rajta.

Végezetül annyit mondanék, hogy a negatív élmény is egy élmény amiből tanulni lehet. A tanulás pedig egy pozitív folyamat mert ennek köszönhetően jobb emberré válhatunk.

Bár erről a témáról sokat lehetne még írni, de véleményem szerint erre azért nincs szükség mert alapvetően az út kijelölése a lényeg, és az eszköz, aminek a segítségével azon végigmehetünk. Ha ez adott a többi már csak rajtunk múlik.

Z.L.

Szung Szán (1927-2004) zen mester emlékére