Ugyan még csak húszas éveim elején járok (2006-ban írtam ezt a jegyzetet) de egy valamit már sikerült megtanulnom: az emberek szeretnek közhelyekkel élni, de azokkal már azonosulni nem nagyon tudnak.

Erre szerintem a legjobb példa a halál megítélése.

Hányszor hallottam már:
„Egyszer mindennek úgy is vége lesz, a születéssel együtt jár a halál” stb...

Nagyon érdekes. Mindenki tisztában van azzal, hogy életünk véges és mégis, a népesség nagy százaléka fél a haláltól.

Nyugaton úgy alakult, hogy a halállal való szembenézéssel nem nagyon foglalkoztak, sőt megállapítható, hogy egy elég kiterjedt negatív burok vette körül a témát.

Talán boncolgassuk egy kicsit tovább, hogy ez a helytelen hozzáállás miért alakult így.

Nyugaton döntően, a halál filozófiai megközelítését a keresztény kultúra adta, amiben egy nagy kettősség figyelhető meg:

A menny és a pokol.

Nos ez a kettősség sok szorongás gyökerét adta és adja a mai napig is.

Például:
Adott egy ember aki egész életében a keresztény előírásoknak megfelelő életet élt. A halál közeledtével viszont felmerül benne kérdés:

Biztos a mennybe fogok kerülni?

A gondolat felmerülésével együtt megjelenik a bizonytalanság, aminek egyenes következménye lesz a félelem.

Azt már meg sem említem, hogy egy olyan emberben, aki folyamatosan megszegte a keresztény szabályokat milyen frusztrációk és szorongások lehetnek.

Természetesen ezt még lehetne részletezni, de bízok benne, hogy a kedves olvasó megérti a példa mögötti lényeget.

Az érdekes az, hogy a nyugati kultúrában nem csak a hívők esetén jelennek meg a fenti félelmek, hanem sokszor a hétköznapi embereknél is. Ennek oka az lehet, hogy a keresztény gondolkodás az évszázadok során komoly hatást gyakorolt a társadalomra.

Persze a történet ennyire azért nem egyszerű. Nem lehet mindenért a fentebb említett tényezőket okolni.

Sajnos az emberi természet hajlamos a dolgok iránt túlságosan ragaszkodni. Minél több dologhoz ragaszkodunk annál jobban fogunk félni attól, hogy majd azokat elveszítjük.

Hát igen, ez egy mókuskerék effektus. Ezt lehet csökkenteni vagy megszüntetni de ez már egy másik történet.

Nézzünk szembe a halállal.

Persze most joggal merül fel a kérdés:

Mi a fenéért foglalkozzak a halál gondolatával? Fiatal vagyok én még.

Lehet halogatni a témát, de egyszer úgy is szembesülni fogunk vele és nem mindegy, hogy a dolgot nyugodtan, belül mély megértéssel fogadjuk vagy megrettenünk tőle.

Először is meg kell értenünk azt, hogy az a test amiben élünk nem statikus állapotú hanem folyamatosan öregszik és végül majd elbomlik. Ez természetesen minden élőlényre vonatkozik. Ha természetesnek vesszük a születést, akkor a halál tényét is el kell hogy fogadjuk. Halogatni lehet, de elkerülni nem.

Második lépésként meg kell értenünk, hogy azok a fizikai dogok amikhez ragaszkodunk szintén nem tartanak örökké. Tehát úgy tekinteni rájuk mint örök dolgok hibás, mert csak növeli bennünk a ragaszkodást, tehát egyre jobban fogunk félni. Halálunkkal a megszerzett javaink nem követnek bennünket.

Ha ezt a két fontos dolgot önmagunkba rendbe tudjuk tenni, akkor a halálra nem félve fogunk tekinteni hanem természetes lesz a számunkra.

„Ha a halálra gondolsz már meg is haltál.” Szokták mondani a buddhisták. A tőle való félelmet a gondolkodás hozza létre.

Én csak annyit kívánnék mindenkinek, hogy az élethez ne ragaszkodjon hanem élje azt.

Ez az első lépés a boldogság felé.

Z.L.