Vakon botladozva

Vakon botladozva

Félelmeink egyik legfőbb oka az, hogy nincsenek meghatározott céljaink. Nincsenek jól körülhatárolt, saját magunk által felállított céljai az életünknek. Kedvére sodor minket az ár. Ne csodálkozzunk azon, ha csak annyiból állnak napjaink, hogy néha a felszínre erőlködjük magunkat levegőt venni, vagy belekapaszkodni egy rönkbe, amivel azután együtt sodródunk tovább. Akinek nincsenek saját céljai, az arra van kárhoztatva, hogy azoknak dolgozzon, azokat szolgálja, akiknek van. Már megint ugyanoda jutottunk vissza, hogy nem a saját életünket éljük. Másokat szolgálunk, miközben attól rettegünk, hogy vajon még mennyi ideig vagyunk számukra hasznosak. Szándékosan nem nélkülözhetetlent írtam. Saját tapasztalataim szerint, aki munkavállalóként abba a tévhitbe ringatja magát, hogy nélkülözhetetlen szakmai tudása, tapasztalata és elért eredményei alapján, az hatalmasat zuhan. Lefelé, arccal a porba. Nem szabad, hogy másoknak legyünk teljes mértékben kiszolgáltatva. Nem szabad, hogy mások életének a mellékszereplői legyünk, akiket bármikor kiírhatnak a sorozatból. Fontos, hogy ebből ne azt lássuk meg, hogy ez már megint egy újabb területe az életünknek, ahol gyengék vagy tehetetlenek vagyunk.

Reményeim szerint, és ha kellően ügyesen forgatom a tollat, az eddig látott számtalan elágazás nem sokára találkozik majd mind egy nagy csomópontban, összeáll a sok kis részlet egy nagy egésszé. Most maradjunk a célok fontosságánál. Az emberek nagy többségének nincsenek konkrét céljai. Örülnek, ha tudják teljesíteni kötelességüket, és valamilyen szinten biztosítani a szükséges minimumot maguk és szeretteik túléléséhez. Ma már ez is kivételesen nagy teljesítmény. Akkor sem kerülhetjük meg a dolgot. Személyes felelősségünk nagy része központi problémánkban, abban hogy nem gondolkodunk, nagy részben a céltalanságból adódik. Az nem célkitűzés, hogy legyen kifizetve a konyhabútor és az asszony mellműtétének utolsó törlesztő részlete is.

Nincsenek igazi céljaink, amik életünk értelmét, hasznosságát adnák. Pedig mi emberek úgy vagyunk kitalálva, hogy szükségünk van tudni és érezni, hogy életünknek van értelme, célja, iránya és jelentősége. Más szóval fogalmazva, fontosak vagyunk. Ha ennek az érzésnek a szikrája sincs meg bennünk, élettelenek vagyunk, hullafáradt és fásult droidok. Én a magam részéről senkit sem ismerek személyesen, akinek konkrét célkitűzései lennének, amik irányában sorsának hajóját tudatosan kormányozná. Ezek nélkül pedig nem hajózunk máshová, csak ismeretlen vizekre. Zátonyokon akadunk fenn, vagy túl közel megyünk a parthoz a viharban, és egy nagyobb hullám akár darabokra is törheti vitorlásunkat, nekicsapva azt a sziklafalnak. Be kell tudnunk tájolni pontosan azt a helyet és az odavezető útvonalat, ahová el akarunk jutni életünk vizének hátán.

A következő fejezetben megtanuljuk, hogyan határozzunk meg okosan célokat, olyanokat, amik létezésünk értelmét adják, olyanokat, amik mindennapi szükségleteket vagy még inkább egy kényelmesebb életet biztosítanak, és olyanokat, amiknek segítségével saját képességeinket tudjuk odáig fejleszteni, hogy mindezt meg is valósítsuk. Meg kell majd határoznunk egy legfontosabb célt is, ami nem lesz más, mint az a részletesen megtervezett elérendő élethelyzet és a magunkból faragandó új ember, ami és aki felé haladva minden el kezd majd értelmet nyerni számunkra, egyre tudatosabban és magabiztosabban kerülünk közelebb hozzá, és az hozzánk. Ráadásul olyasmivel fogjuk az időnket tölteni, ami fontos nekünk. Ez önmagában is sokat javít majd a közérzetünkön. Ezt a képességünket konkrét példákon keresztül fogjuk elsajátítani. Ismét egy jó hír az olvasónak, még pedig az egyik lehető legjobb. Ha kellő tudatossággal haladunk céljaink felé, száműzni tudjuk a félelmet az életünkből. Erre is képesek vagyunk mindannyian.

Egy másik lehetséges ok, ami lelkünket őrölheti, a befejezetlen vagy félbehagyott cselekvés. Céljaink kitűzésekor kellőképpen körültekintőnek és átgondoltnak kell lennünk, nehogy olyan feladat elé állítsuk magunkat, aminek semmi haszna. Nehogy feleslegesen pazaroljuk rá időnket és energiánkat, és minderre csak akkor jöjjünk rá, amikor már elég sokat foglalkoztunk vele, kénytelenek vagyunk viszont abbahagyni. Lehet ilyen például egy új szakma megtanulása, amivel később nem tudunk mit kezdeni, mert egyszerűen nincs rá igény. Csak megtetszett valahol, és pont jól jött volna jövedelem-kiegészítésképpen, vagy megszabadulni jelenlegi utálatos munkahelyünktől, esetleg a munkanélküliség kényszerétől vezérelve látszott jó ötletnek. Egy másik tipikus példa olyan nyelvek megtanulása, aminek semmi hasznát nem vesszük, és erre csak akkor jövünk rá, amikor már valamilyen szinten beszéljük azt. Ennél is rosszabb az a helyzet, ha hasznos teendőkbe, értelmes célok elérésébe fogunk bele, majd bármilyen oknál fogva félbehagyjuk azt. Maradjunk a nyelvtanulás példájánál. Tegyük fel, hogy egészen jól formáljuk már az alapvető mondatokat angolul, de puszta lustaságból felhagyunk a tanulásával és hagyjuk feledésbe merülni az elért szintet. Egy másik gyakori példa, amikor végtelen lelkesedéssel belefogunk egy új hobbiba, mondjuk az akvarisztikába. Megtanuljuk csínját-bínját, egy vagyont költünk az akvárium kialakítására, benépesítésére és a szükséges gépészetre. Gyönyörű éke lesz nappalinknak. Egészen addig, amíg meg nem unjuk havonta cserélni benne a több száz liter vizet, tisztítani a forgatókat és szűrőket. Egy fél év múlva csak egy sáros pocsolya marad belőle az üvegfalak közé zárva. Mentjük a menthetőt, kitakarítjuk, veszünk bele pár elszáradt fadarabot meg egy egzotikus gyíkot, hiszen a gyereknek az úgy is régóta tetszett már a kisállat kereskedésben. Nem is tehetünk ennél rosszabbat magunkkal. Ott fog éktelenkedni a száraz kóró legtöbbet lakott életterünk közepén, a gyönyörű és életteli színkavalkád helyett. Ha akarunk, ha nem, arra kell gondolnunk, hogy kudarcot vallottunk. Bármi, amibe belekezdünk és nem fejezzük be, energiánkat és időnket feleslegesen pazarolja miközben önbecsülésünket is rombolja. Akaratlanul is azt érezzük, hogy valamire megint nem voltunk képesek, rengeteget ártva ezzel magunknak.

Tervezzük meg jól azt, hogy mibe fogunk bele. Legyen az akár a család életében egy több évre szóló projekt, vagy csak egy egyszerű napi teendő. Ha belekezdtünk egy jól átgondolt és szükséges feladatba, akkor azt fejezzük is be, örüljünk az eredményének, élvezzük a gyümölcsét. Magától értetődik az is, hogy ne fogjunk egyszerre túl sok mindenbe bele, még akkor sem, ha minden egyes idetartozó cselekvésünk külön-külön hasznos és jól átgondolt. Ez azért különösen káros, mert megint csak olyan dogot kell félbehagynunk majd, aminek haszna és értelme van. Állítsunk fel fontossági sorrendet, és haladjunk annak mentén, úgy hogy csak akkor kezdjünk neki egy újabb teendőnek, ha már az előzőt teljes egészében befejeztük. Ez egy olyan hatékonyságot jelent majd számunkra, ami már tudatos gondolkodásunk eredménye.

A befejezetlen ügyeknek vannak olyan esetei is, amik nem csak rajtunk múlnak. Ilyen például egy véget ért szerelem, ami számunkra még egyáltalán nem ért véget. Hasonlóan fájdalmas és idegileg még jobban megterhelő egy olyan munkahelyet elveszíteni, ahol jó volt dolgozni. Nem kell áltatni magunkat. Ezek a dolgok fájnak és nehezen gyógyulnak. Ilyenkor az a legfontosabb, hogy ne zárjuk be magunkat egy szűk börtöncellába, csak erre az egyetlen fájó pontra összpontosítva a nap huszonnégy órájában. Emberi tudatunk úgy működik, hogy minél többet gondolunk valamire, az annál inkább a valóságunkká válik. Ebben az esetben az egész létünk marad egy nagy önsajnáló fájdalom, ami megbénítja gondolkodásunkat. A tétel fordítva is igaz.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!