Aki elolvassa, tudni fogja, hogy mit és kit kell felejtenem.
Azért írok címlapra, mert 6 nap alatt 13 vers született és ezen magam is meglepődtem.
Nem vagyok egy nagy költő, de az érzéseimet valamiért csak így tudom igazán kifejezni.
Hogy az érintett személynek megmutatom-e, meg nem tudom, de talán igen, mert ezt, prózai formában biztosan nem tudnám elmondani.
Tehát következzenek a Felejtés-versek.

Intro

Nem néhány nap kellett, nem ment olyan gyorsan,
De szükségem volt a magányra, hogy ezt átgondoljam.

Az első lépés

Behunyom szemem, s arcod kísért,
Nem tudom kitörölni, de miért?
Próbállak feledni, végleg, mindörökre,
De elmém sötétjéből törsz mindig előre.
Elvonultam messze, mert látnom fáj,
Nem nyomja el emléked e táj.

Keresem a szert, mely kigyógyít
Fertőzésedből, de nem lelem a gyógyírt.
Csak azt kértem, egy dolgot:
Segíts, hogy megoldjam e gondot.
Nem jött a segítség, hiába is vártam,
Feledni örökre, nincs már más vágyam.

Miden szód, s tetted forgatja a tőrt,
De nem vágja el azt, mi hozzád köt.
Vastag ez a lánc és cipelnem nehéz,
Ledobnám magamról, de az akarat kevés.
Kell legyen megoldás, ha csak egy is
Meglelem, s többé nem játszadozol velem.

Az egyik út – zsákutca?

Mondtam én, mondtam már jó párszor,
Kértelek is, nem egyszer, de százszor.
Ha barátnak gondolsz, nem baj, úgy legyen,
De ne játszadozz többé akkor énvelem.
Mondd el nekem nyíltan, őszintén s magadtól,
Hogy érzel s mit gondolsz rólam a barátról!

Valahol útközben

Vérvörös hold, sötét az éjjel,
Világít neked, hogy el ne tévedj.
Távolról indultál, messzire jutottál,
Utad még tart, túl a kapuknál.
Szívedben harag, gyűlölet, szeretet.
Nézz mélyen magadba, hunyd be a szemedet.
Látnod kell magadban, mi van ott valóban,
Bujkáló érzés, mint görög a falóban.
Becsapták ők is a trójai hadat,
Így csapod be is, te önmagadat.
Tehetsz-e másként, ha szeretni fáj?
Benne van minden: ész, humor és báj.
Örökre feledni kell, tudod ezt jól,
Nem jöhet más, csak fájdalom és nyomor.
Szétszaggat belülről már ez a métely.
Vérvörös hold, sötét az éjjel.

Pókasszony – hetéra

Tépd szét s szabadulj abból a béklyóból,
Mit magadra kötöttél szabad akaratból.
Vágd el a kötelet, válj meg a lánctól,
Menekülj gyorsan, messzire e lánytól.
Lelkedre vadászik, vár csöndben s lesben,
Szörnyeteg lakozik az angyali testben.
Álcázott Medúza, Héra és hetéra,
Ha közelítesz hozzá, rabul ejt majd újra.
Menekülj messzire, gyorsan és örökre,
Ne építs templomot romba dőlt kövekre!

Kiégett sivatag, puszta és sivár,
Közepén les rád csöndben és kivár.
Pókasszony hálóban, megfog azonnyomban,
Menekülj innen, messzire és gyorsan!

Utad vezessen hát virágos mezőkre,
Kopár sivatagát felejtsd el örökre!

Az út porában

Szabad vagy?
Nem tudod, nem látod.
Várod és kívánod
Ezt a szabadságot.
Elszakadni tőle,
Ledobni a kőre,
Taposni a földbe,
Nézni a jövőbe,
Törölni örökre
Könnyekkel övezve.
Kitépni mindet,
Ezt a hamis kincset.
Kitéped szíved.
Lelked mely szenved,
Taposd a földbe,
Töröld ki örökre.
Felejtsd a múltat,
Nem hozhat újat.
Fájdalom nincsen,
Egyetlen kincsem
Itt van a porban,
Eltiprom nyomban.
Fájdalmat hozott,
Kínt és bánatot.
Taposd a földbe,
Töröld ki örökre!

Tovább az úton

Rágondoltam, megkívántam,
Fájdalomtól görbül hátam.
Kínjaimmal magam gyötröm,
Rég talált már rám az öröm.
Gondot okoz csak a vágyam,
Messzi útra visz hát lábam.
Megyek tovább, nem vagyok ott,
Megoldom majd ezt a dolgot.
Utam során meg-megálltam,
Körülnéztem, s nem találtam
Semmit ami marasztalna.
Menj tovább te isten barma!

Nehéz az utam

Csak kapkodom a fejem,
Fáj már mindenem.
Szívem, lelkem, testem,
Ebbe belebetegszem.
Hosszú úton járok,
Életet nem látok.
Kihalt ez a környék,
Jövök ide önként,
Lélegzem a csöndet,
Nyelem a sok könnyet,
Nehéz szívvel járok,
Vigaszt nem találok.

Napom végén járok,
Utat nem találok.
Alszom egyet nyomban,
Fekszem majd a porban.
Az egyetlen vágyam,
Utam tovább járjam.
Elkerül az álom,
Nincs aki vigyázzon
Rám amíg álmodom,
Utam, hol folytatom.

Válaszút

Talán gyógyulok,
Talán nem
Talán utazok,
Talán nem
Talán túljutok,
Talán nem
Talán visszafordulok,
Talán nem
Talán óvatos vagyok,
Talán nem
Talán túl merész vagyok,
Talán nem
Talán megbolondulok,
Talán nem
Talán belehalok,
Talán nem
Talán tovább indulok,
Talán igen.

Nem út, háború

Szaladj, fuss, rohanj, vágtass!
Üldöző nyomodban, hogy meg ne állhass!
Érzésed kitépted, menekülsz is onnan,
De életre kelvén lohol a nyomodban.
Lehagyni nem tudod, küzdj meg vele nyíltan,
Lelked maradéka fetrengjen a porban!
Nem csak út, háború. Kegyetlen és véres.
Kitépted szívedet s lassan semmivé lesz.
Kitartóan harcol magáért és érted,
Nem adja fel addig, amíg meg nem érted,
Szerelmed mivé lesz, ha semmivé lesz!

Talán célhoz érsz

Csak a célt figyeled s nem nézed merre mész,
Úttalan utakon, hegyen-völgyön, szakadékon átlépsz.
Haladsz most már toronyiránt, mész mindig előre.
Ismeretlen ez a táj, vagy jártál-e már erre?
Hibát hibára halmozol, újra meg újra,
Nem is tudod, hányadszor lépsz ugyanezen útra.
Vétkeidtől meghalsz kicsit, nem ember csak állat,
Jobb is neked egymagadban, nem vagy való társnak!
Okold magad, egyszerűbb így, ne szerelmed bántsad!
Zárkózz el az emberektől, jobb így a világnak!

Vége

Szívem immár leforrasztva,
Kemény mint a márvány,
Szerelmed csak légbuborék,
Olyan, mint egy zárvány.
Bennem marad mindörökre,
Elzárva a mélyben
És ha mégis kiszabadul,
Szétoszlik egészen.
Emlék már csak, nem egy érzés,
Kitöröltem végleg,
Ez volt a cél, hát elértem,
Az utamnak vége!

A sebek számlálása – végszó

Utam során megsérültem, jó sok sebből vérzek,
Szétszaggattam szívem – lelkem, de fájdalmat nem érzek.
Apránként majd felgyógyulok, új szívet növesztek,
Számot vetek önmagammal, hogy ezzel mit vesztek.
Ember-e még, vagy elhagytam már az emberi létet?
Hogyha ezen gondolkodom, még több sebből vérzek.
Csak magammal foglalkoztam, de ez volt a dolgom,
Mások problémái nélkül is, volt éppen elég gondom.
Hogy folytatom? Még nem tudom. Új élet kezdődik,
De mielőtt hozzáfogok, lezárom a régit!