2024. március 28., csütörtök

Gyorskeresés

Útvonal

Cikkek » Az élet rovat

Fagyhalál...

  • (f)
  • (p)
Írta: |

Sűrű pelyhekben hullt a hó, szakadatlanul esett. Azt hittem sohasem lesz vége ennek az irdatlan fehér...

[ ÚJ TESZT ]

Sűrű pelyhekben hullt a hó, szakadatlanul esett. Azt hittem sohasem lesz vége ennek az irdatlan fehér függönynek, ami csak hullt és hullt alá.

Nem jó ilyenkor a hegyekben egyedül, de még én sem gondoltam, hogy ilyen sokáig fogok elmaradni, hogy a hazautamat megnehezíti az időjárás.
Gondoltam majd csak vetődik erre valaki és esetleg segít, hogy lejussak ebből a magasra épült hideg pokolból.
A kocsit nem akartam már járatni, mert nem sok értelme lett volna, hogy kifogyjon az üzemanyag, az még jól jöhet, ha egy kis segítséggel el tudnék indulni, ezért úgy gondoltam, hogy a vihar elől, ami már egyre jobban erősödött, keresek valami védett helyet.
Arra is gondoltam, hogy gyalogosan próbálok lejutni a hegyről, igaz már sötétedett jócskán, de a vakítóan fehér hó, szinte nappali világosságot varázsolt körém.
Egy jó meleg szobában ülve, talán még tetszett volna a látvány, de most kicsit kétségbe voltam esve.
Minden eszembe jutott, a fagyhaláltól kezdve az éhen- illetve szomjanhalásig. A telefonom a dög nem működött, majdnem olyan volt minden, mint egy amerikai filmben, márcsak a zenei aláfestés hiányzott, hogy még jobban megemelkedjen az adrenalin szint a nézőkben...

Mintha farkasok üvöltenének, olyan hangja volt a viharos szélnek, ahogy a fák ágait cibálta, a havat hordta. Kicsit fáztam, mert az országúton az arcomat verte a fagyos hó, de nem mertem letérni az útról, nehogy eltévedjek.
Azt kívántam, hogy jöhetne erre valami hókotró, és megmenthetne, mert végem lesz, nem fogom megérni a holnapot.
A családom jutott eszembe, a jó meleg szobában ülnek, tévéznek, gépeznek, lassan talán már aggódnak is, hogy hol lehetek.
Amikor elindultam hazafelé, akkor még beszéltünk, talán ha csillapodna a vihar kicsit, akkor lenne térerő és erőt adna, ha hallhatnám a hangjukat, tudnám, hogy lesz segítség, de most azt sem sejtik, hogy merre járhatok.

Ezen gondolkozva, félig agyonfagyva, hirtelen megláttam egy autót, és öröm fogott el, hogy nem leszek egyedül. Úgy láttam, hogy ülnek benne, ezért síetősre fogtam a lépéseimet, hogy minél előtt odaérjek.
Egyszercsak kigyulladtak a lámpái és elindult. Csak a piros lámpák fényét láttam a nagy hóesésben, elkezdtem futni, integetni, de nem sok esélyem volt, hisz a kabátom szürke, a hangom meg elhalt a szélvihar erős süvítő hangjában.

Kétségbeestem, sírva fakadtam. A férjem hangja jutott eszembe, hogy hólánc...hólánc...
Gondoltam nálunk nincs olyan tél, ha meg igen, nem megyek a hegyekbe.
Most csak magamat szidhattam, amit meg is tettem.
Nem tudtam, hogy mit tegyek, elinduljak vissza a kocsihoz? Dudáljak? Vagy folytassam az utam, mert mindjárt elérem a hegytetőt és onnan már lefelé megy az út.
Talán le tudok jutni.
Amint ezen gondolkodtam, észrevettem egy hatalmas sziklát, megütötte a szemem az oldalán tátongó sötétség.
Odavergődtem a falához, hát egy elég mély beszögellés volt ott, végülis arra jó, hogy a vihar elől elbújjak, talán nem fagyok meg. Cigizni nem cigizek, gyufám nincs, pedig jó lenne egy kis tűz a felmelegedéshez.
Kicsit beljebb mentem, nagyon sötét volt, de kis idő múlva már szokta a szemem a sötétet. Hozzáteszem, a kocsiban volt zseblámpa, meg egyéb túlélő eszköz.
Viaskodtam a gondolattal, hogy visszamegyek, de olyan jó volt kicsit, hogy nem vág arcomba a szél és nem süketít meg a hangja.
Próbáltam még beljebb menni, de megbotlottam és elestem. Valami lazára estem rá, amit megpróbáltam kitapintani, de fagyos volt a kezem nagyon a kesztyűben, így nagy sokára tudtam csak mi is az, amire ráestem. Megborzongtam, az adrenalinszintem az égig szökött, velem együtt, mert úgy futottam ki a sziklafalból, mint akit puskából lőttek ki.
Nem tudom aludt-e, vagy már nem élt, de emberi test volt alattam és borzasztó érzések kavarogtak bennem.
Futni kezdtem, de olyan nehéz volt a lábam, alig bírtam emelni. Nem volt erőm, vissza-visszanéztem, nagy félelem vett erőt rajtam, soha nem reszkettem még így a félelemtől.
A remegés nem akart alábbhagyni, arra riadtam, hogy rázogatnak.

Drágám! Ébredj! Hoztam lázcsillapítót, mert megint nagyon forró vagy!

Hát jó hogy csak influenzás vagyok, gondoltam. Bevettem a gyógyszert és nem mertem egy darabig elaludni...

Hirdetés

Copyright © 2000-2024 PROHARDVER Informatikai Kft.