2019. május 22., szerda

Gyorskeresés

Útvonal

Cikkek » Az élet rovat

Epilógus

  • (f)
  • (p)
Írta: |

Nem is tudom, hogyan kezdjek hozzá a történet méltó befejezéséhez. Sok tanulság leszűrhető...

[ ÚJ TESZT ]

Nem is tudom, hogyan kezdjek hozzá a történet méltó befejezéséhez. Sok tanulság leszűrhető belőle, de ennek megfogalmazását a kedves olvasóra bízom. Bizony az élet produkál furcsa, érdekes, olykor megmagyarázhatatlan dolgokat. Mint ahogyan ez, ebben a történetben is megtörtént.

Ha így lett volna igaz!

De Gyula történetének nem ez lett a vége!

Most lehet felsóhajtani, lehet öklöt rázni. Egy kicsit eljátszadoztam a gondolattal, és továbbvittem a történetet, az egyik lehetséges variációban. Bár én hozzá vagyok szokva az ún. „sikerstorykhoz”, így nem volt annyira „szappanoperás” a vége. Az ötletet, hogy megírjam a történetnek ezt a variációját, Gyulával történt első beszélgetés kapcsán merült fel.
De nézzük a valóságot:

Az öngyilkosság gondolata Gyulától származott, azon az ominózus estén, amikor felkeresett, és tele volt a jövőt illető félelemmel, kétséggel.
- Bakker így nem lehet élni, egy nagy szarság az egész! -mondta Gyula, még a kávézóban.
- De Gyula! Nem olyan egyszerű ez, a halálért meg kell szenvedni, nem adják azt olyan olcsón! Az öngyilkosság, csak menekvés a problémák elől. Próbálj meg szembenézni, ismerd ki, csapd be, tartsd az uralmad alatt!
- Persze, ha ez ilyen egyszerű lenne. – mondta Gyula mérgesen. – Könnyű ám kibicként beszélni, de meg kell azt élni!
Ekkor egy hosszú mesébe kezdtem, nagyvonalakban elmeséltem az életem azt a részét, amit még nem ismert. Elmagyaráztam, hogy a pozitív gondolkodás mennyire a segítségemre volt, hogyan hozott ki a gödörből. Majd el kezdtem a szokásos szlogeneket puffogtatni: "Az vagy, aminek tartod magad!”, „Mindig hajnal előtt legsötétebb az ég!”, és hasonlókat.
- Persze, persze! – mondta Gyula. Egy szót sem hitt el az egészből.
- Nézd Gyula! Nekem elmagyarázták, megtanították, hogy a lelkünk kivetülése a környezetünk. Ha folyton rossz dolgokra gondolunk, akkor rossz dolgok történnek velünk. Valahogy úgy, mint egy rádióvevő. Ha az állomás gombját rátekered egy adóra, akkor azt az adót hallod, és nem másikat.
A hely rövidsége miatt, nem írom le, meg nem is ez a lényeg, hogy még miket mondtam Gyulának, de a végén már kezdte kapizsgálni a dolgot.
- Nem tanítanád meg ezt nekem?
- De igen! – /Na végre!/- gondoltam magamban. – De ehhez több időre van szükség, meg a hely sem alkalmas. Menjünk fel hozzám!
Ezután mentünk haza.
Otthon, vacsora után, komolyan belemélyedtünk a tanulásba. Gyula nagyon jó tanítványnak bizonyult. Gyorsan megértette, megtanulta, hogy hogyan lehet a gondolkodás módját megváltoztatni, hogy mit is takar a pozitív gondolkodás.
Mikor ránk virradt, azzal búcsúztunk el egymástól, hogy a tanultakat tovább fogja alkalmazni, esetenként találkozunk, és megbeszéljük a további lehetőségeket.

Amikor bevitték Margitkát a kórházba, megkeresett.
- Na ennyit a te nagy tudományodról. – vágta a képembe a felháborodását, még mielőtt szólhattam volna.
- Nézd Gyula! Csak a te oldaladról vettük át a dolgot. Másról még nem volt szó. De segíthetsz is Margitkának, de ahhoz még sokat kell tanulnod. Egyébként mi baja van?- kérdeztem.
- Azthiszem tüdőgyulladása, van, és nagyon felment a láza. – mondta. – Azért is kellett bemennie a kórházba.
- Meglátod nem lesz semmi baj! Margitka erős asszony, hamar legyűri a betegséget.
Végül azzal váltunk el, hogy továbbra is alkalmazza, a tőlem tanultakat.
Persze Margitka hamar meggyógyult.
Legközelebb akkor hívott fel Gyula, amikor felmondtak neki. Megkértem, hogy találkozzunk.
Elmagyaráztam neki, hogy mindennek oka van, ami velünk történik. Sajnos sokszor csak utólag értjük meg, de semmi sincs ok nélkül.
Megígértem neki, hogy segítek állást találni.
Rengeteget telefonáltam másnap, de mint írtam, semmi eredménye nem volt.
A következő találkozáskor, Gyula elmesélte, hogy már alig van abból, amit végkielégítésként adtak. Elmesélte, a munkaügyi központ tehetetlenségét.
Nagy nehezen bírtam csak lelket verni belé.
- Ha igazán hiszel magadban, megoldódnak a problémáid. – vigasztaltam.

Egy pár nap múlva, egy régi-régi ismerősömmel futottam össze. Persze beültünk valahova, egy kávéra. Mindketten elmeséltük az életünk történetét, és végül, csak úgy megjegyezte, hogy milyen jó a sógorának.
- Kinn él már öt éve Angliában, van egy „fekete” vállalkozása. Most is egy kisebb kastélyt kapott felújításra. A tulajok elmentek valahová nyaralni, és a téli házuk felújítását a sógorra bízták. Most erőt gyűjteni jött haza, és jövő héten visszamegy és belevág a felújításba. – mondta szinte egy szuszra. Bennem meg el kezdett motoszkálni egy gondolat, de még nem szóltam. Láttam, hogy a panaszáradatnak még nincs vége.
- Hívott magával, hogy segítsek neki. Dolgozni, meg ellenőrizni a többi melóst. De az asszony hallani sem akart róla. Azt mondta, nem érdekli a sok pénz, meg nem tud itthon maradni egyedül. Pedig a sógor fizette volna az útiköltséget, a „cselédházban” laktam volna vele. A cselédház kb. úgy néz ki, mint itthon egy középpolgári lakás, minden extrával. De az asszony…. – lemondóan legyintett.
Elérkezettnek láttam az időt, hogy Gyula szekerén lökjek egy nagyot.
- És talált már valakit a sógorod? Vagy csak neked ajánlotta fel ezt a lehetőséget? – kérdeztem flegmán, de közben egy tízgombócos fagyit éreztem a torkomban, ami a kalimpáló szívem miatt akadt el.
- Nem tudom. Miért? Volna valaki, aki megbízható? – kérdezte, egy kicsit unottan.
- Lehet, hogy tudnék valakit, akivel a sógorod nem jár rosszul.
- Várj, mindjárt felhívom. – szólt, és már nyúlt is mobiljáért. Egyre izgatottabb lettem, már jobban izgultam, mintha az én sorsom függött volna ettől a telefontól.
A mélázásomat a barátom szava szakította meg.
- Tessék! – nyújtotta felém a telefont.- Beszélj vele!
A kölcsönös bemutatkozások után, nagyvonalakban felvázoltam Gyula esetét. A „sógor” közölte, hogy ez elég jó ajánlólevél, és feltétlenül üljünk le az érintettekkel egy megbeszélésre. Időpont egyeztetés után elváltunk a barátomtól.
Naná, hogy nem bírtam haza menni, utam egyenesen Gyulához vezetett. Mikor elmeséltem neki az örömhírt, majdnem a nyakamba ugrott.
A találkozón ott voltunk mind a négyen. A „sógor”, a barátom, Gyula és persze én. A sógor egy fiatal srác volt. Elmesélte, hogy a felesége révén (a barátom húga, aki bébysitterként dolgozott egy családnál) került kapcsolatba egy ügyvéddel (a család ügyvédje). Ő szerzett nekik egy másik bérelt lakás. Miután az ügyvéd lakását kifestette, ajánlotta az ügyfelei között, akik nem voltak „olcsójánosok”. A „sógor” azt mondta, hogy ezzel sikerült bekerülni egy olyan körbe, hogy pár évig ellátják majd munkával. Ezért is akar bővíteni a jelenlegi létszámot. Majd Gyula is felvázolta a helyzetét, és hogy szinte semmi nem köti őt Magyarországra, így el tudna menni, ha az útiköltséget nem neki kell fizetni.
Már ott a kávézóban meg is állapodtak, kis idő után szétváltunk.
Következő héten Gyula elbúcsúzott, és megígérte, hogy tartja velem a kapcsolatot. Tartja magát ahhoz, amit hónapok óta „megtanult” tőlem. Biztosított az örök hálájáról.

Nemrég kaptam tőle egy mailt, amiben elmesélte, hogy milyen „királyul” él. Reggeltől-estig dolgozik ugyan de, van egy külön szobája a „cselédházban”, többszörösét keresi, mint itthon, rendszeresen támogatja a gyerekeit. Jó a társaság, és vele is nagyon meg vannak elégedve. Keményen tanulja a nyelvet, és már tud egyedül vásárolni. Talán még egy csaj is belezavar majd a képbe, de ez még nagyon távoli történet. A levelet egy Ady idézet zárta, mintegy bizonyságul, a tőlem tanultakra:

"Amikor elhagytak,
mikor a lelkem roskadozva vittem,
csöndesen, és váratlanul
átölelt az Isten."

(ADY: Az Úr érkezése.)

Hirdetés

Hirdetés

Copyright © 2000-2019 PROHARDVER Informatikai Kft.