A használata során kialakult vadhajtásaival együtt.

Az első mobilom egy Ericcson GH 198-as volt. Csabitól, egy fogorvos barátomtól vettem, a Pannonos előfizetésével együtt. Mobiltelefonra egyre inkább szükségem volt a munkám során, de olykor a magánéleti kapcsolattartásban is jól jött.

A GH 198 akkoriban közkedvelt telefon volt és a kor kívánalmainak megfelelő paraméterei miatt viszonylag korszerű. Manapság egyetlen előnyös tulajdonságát lehetne kiemelni: súlyánál és méreténél fogva közelharcban csak a rövidre vágott kétcsövű vadászpuska (lupara) bizonyult jobbnak, öregsöréttel töltve.

Csabival egy parkban bonyolítottuk le az üzletet. Ohne doboz, egy nylon reklámszatyorban hoztam el a téglát, papírjaival és a hozzátartozó töltővel együtt. Már nem emlékszem, hogyan tájékoztattam a fiamat és az egyik vívó barátomat róla, hogy innentől kezdve állandóan elérhető vagyok; a lényeg az, hogy éppen a későbbiek során feleségemmé avanzsált barátnőmmel bóklásztunk a Jé Diszkontban, amikor kicsit idegenkedő arccal rám szólt:
- Nem a te szatyrod csörög?!

A fiamnak volt sürgős kipróbálni, milyen is az, amikor állandóan elérhet. (Ő Pesten dolgozott, én Szegeden élek.) Akkoriban távolról sem volt elterjedve a „bunkófón”. Az utcán mobilozókat rosszallóan méregették telefonfülkékhez szokott embertársaik.

Nekem az volt az első kapásom, ráadásul nyilvános helyen. Kimentem a bolt elé és kicsit lányos zavarban próbáltam vállon alul érő hajam alá rejteni a telefont, kevés sikerrel. Vagy a hajam nem volt elég sűrű, vagy a fülem és a tenyerem volt kicsi. A fekete féltégla csak kilátszott.

Húsz perc múlva lett még rosszabb is. A percdíjak akkor még iszonyúan magasak voltak, ezért útban hazafelé bementem egy telefonfülkébe, hogy felhívjam a barátomat, megbeszélni, este megyünk-e edzésre. Éppen a kettest akartam betuszkolni, amikor ismét megcsörrent a szatyor. Telepátia lehetett, mert Zsolt hívott: ő is azt akarta megtudakolni, mikor találkozunk.

A járókelők kicsit hitetlenkedve nézték a jelenetet. A telefonfülkében állt egy középkorú hippi, és egy bazinagy mobillal telefonált. A hatást fokozta a kihajtott antenna látványa, ami a hajából állt ki.
Amiről a rekviem a Symbianért cikkemben írtam, akkor is igaz volt.

Néhány nap múlva egy használt műszaki cikkes kereskedő húszezret kínált a telefonomért, ha elcserélem egy korábbi évjáratú Ericcsonra. Két hét múlva már 15 rugóért szinte eladhatatlanul sorakozott nála négy GH 198-as.

A mobilok kisebbé válásával és elterjedésével arányosan lassan kezdett a járókelők unszimpátiája is alábbhagyni az utcán bunkófonozókkal szemben. Mert akkoriban gyakran még így hívták a mobilt.

Ennek az ellenszenvnek a legmarkánsabb megnyilvánulásával nem sokkal az Ericssonom Nokiára cserélése előtt szembesültem.
Éppen egy vacsorára siettem, amit én szerveztem a kollégáknak. Kicsit késésben voltam, ezért a cégvezetőnő „rámcsörgött”: - „Na, merre vagy, nem jössz?” Akkoriban már a derékszíjra akasztva viseltem a telefont. Jó érzés volt, mert hasonlított ahhoz, mintha egy 45-ös Colt verdesné az oldalam. Éppen a szíjra akasztottam vissza a készüléket, amikor megpillantottam velem szemben az atyafit. Körülbelül 60 éves volt; közelülő kis disznószemeivel izzó gyűlölettel meredt rám (a vietnámi háború óta) és gunyorosnak álcázott rosszindulattal szólt rám: - „Mi van?! Pisi, kaki megvan otthon?!” – Igen – szóltam vissza a vállam fölött – úgyhogy nyugodtan mehetsz vacsorázni!”

A Nokiássá válásom történetét a típusok felsorolásával nem akarom még egyszer felidézni; kínos helyzetbe csak eggyel kerültem: a 6233-assal. Persze ez sem a telefonnak, hanem a saját hülyeségemnek volt tulajdonítható.

A csengőhangot a webmesterem küldte át bluetooth-on: „Fogadjad csak! – Mi –ez? – Majd meghallgatod, aztán megtudod!” – vigyorgott Ferike.
A kapott csengő, illetve üzenetjelző hang szöveg volt.
„Cölög, jaj, de még hogy cölög! Ész viblál isz! – Jaj, vedd fel gyolszan, szosze lehet tudni, ki az!” – mondta el két, saját nemi identitásukra szakosodott egyének dialógusát tökéletesen interpretáló tréfás fiú.

A másik valami olyasmi volt, hogy „Üzike”! Megjött az üzike! Jaj, ki ílhatta?!”
Röhögtünk rajta, átmenetileg be is állítottam csengőhangnak. A baj ott kezdődött, hogy úgy is felejtettem.

Másnap délelőtt a városi televízió vezetőjéhez mentem műsorügyben tárgyalni. Kerékpárral közlekedtem és ilyenkor mindig headsettet használtam.
Hellyel kínált, beívta még Editet, a felelős szerkesztőt és elkezdtünk egyeztetni. A fülest kivettem a fülzsírból, mindkettő a vállamon lógott. Közben valamelyik professzor titkárnője felhívott, kapcsolhatja-e a professzor urat. A 6233 nem tudta, hogy ez komoly helyzet: headszettel úgy volt beállítva, hogy két csengetés után automatikusan kapcsolt.

- Elnézést, egy pillanat – mondtam és az egyik agybadugóst visszatoltam bal oldalon a hallójáratba.
A telefon pedig csak csörgött, helyesebben cölgött és nem akarta abbahagyni: „Cölög, jaj, de még hogy cölög! Ész még viblál isz!” – hazudta, pedig nem is volt bekapcsolva a vibráló jelzés
Én egyre jobban vörösödő fülekkel ültem a két nő előtt, bal fülemben a parányi hangszóróval és vártam, hogy a rohadás telefon bekapcsolja a hívást. Hosszú, kínos másodpercek teltek el mire rájöttem, nem is fog, mert az akkori szabvány soktüskés csatlakozó félig kicsúszott a mobil aljából. A röhögés akkor tört ki, amikor végre kapkodva a fülemhez emeltem a telefont, fogadtam a hívást és vadul elkezdtem hallózni. De akkor se hallottam semmit… Nem is hallhattam, mert a bal kezemmel úgy szorítottam a fülemhez a telefont, hogy a headsett bal fele a fülembe volt nyomva…

Azóta persze nem csak a telefonok fejhallgató kimenete változott, hanem a mobilozási szokások is. A piros rendőrlámpánál üdvözült félhülye mosollyal mobilozva áthajtó autós mellett új állatfaj jelent meg: a mobilozó kerékpáros.

Én meg csak csodálkozom. Tényleg igaz lehet az a mondás, „Isten szereti a hülyéket.” ? Mert egyébként a traumatológiai sebészeti osztályokat megtöltenék a rettenetesen fontos és halaszthatatlan ügyeiket kerékpározás közben intéző mobilosok.

Tudom, nem mindig van idő és egyébként se kényelmes, hogy a vezetékes headsettet összekössük a telefonnal. Már én is egyre ritkábban teszem. Viszont esküszöm, minden bejövő hívásnál – ha meg akarom hallgatni – félrehúzódok és megállok. Volt alkalom, amikor egy hétszáz méteres távolságon ötször hívtak. A végén már káromkodva, de akkor is megálltam. (Murphy eddig meg nem jelent törvénye: a mobil mindig akkor csörög, amikor budin vagy kerékpáron ülsz.)

Ugyanakkor manapság már egy bluetooth-szos headsett se nagy kaland anyagilag. Hosszú távon legalábbis kifizetődőbb, mint két hónapig táppénzen lenni.

A mobilozó kerékpárosok nagy többsége azonban magasról tesz a józan ész minden érvének. Tekernek és közben vadul mobiloznak. Tudom, fél kézzel is lehet vezetni biciklit is, de azért gondoljunk végig egy-két dolgot.

A fél kézzel vezetés fokozott odafigyelést követelne. Ha hirtelen meg kell állni, elég necces mutatvány. Ehelyett azt látom a szemükön, hogy automatikusan vezetnek, az egybites neuron a nagyagyuk helyén a csevegésre összpontosít. Nem akarok hímsoviniszta színben feltűnni, de a mobilozó kerékpározók 65-70 %-a nő. Általában jobb kézzel fogják a telefont, ami tovább rontja az esélyeket. Miért? Mert már nem a kontrás, hanem a szabadon futós, váltós kerékpárok a legelterjedtebbek. Köztudott, csak ilyenkor fel nem fogott: ezeken a hátsó fék karja a kormány jobb oldalán található.

Vagyis, ha ilyenkor hirtelen valami miatt fékezni kellene – vagy engednék az ilyenek láttán a rosszindulatú késztetésnek és ráordítanék: HÚ! – az illető reflexszerűen tökig húzná a bal oldali, azaz az első kereket fogó fékpofákat. A többi már csak a fékek kopottságán, beszabályozottságukon és a bowden állapotán múlna.

De látok időnként extrém hülye dolgokat is. Egy ifjú drótszamaras lédivel egy alkalommal vagy két km hosszban kerülgettük, értük egymást utol a József Attila sugárút rendőrlámpáinál. Az ifjú hölgy jobb kezében mobilt tartva beszélgetett. Komoly dialógus volt: Igen … neeem…. jóó…. cihihihihihihi … igen … oké … stb. Szegénykémnek a magasröptű beszélgetésben időnként elfáradt a kis kacsója: ilyenkor átnyúlt és bal vállgödrébe szorította az állával a telefont és két kézzel fogta meg a kormányt. Mondhatnánk, hurrá, végre… de próbáld csak ki: szorítsd az álladdal a bal válladhoz a mobilodat. Mit látsz ilyenkor magad előtt? Nem sokat. Amit a szemed jobb sarka irányába gúvadó szemgolyóid perifériás látása észlel.

De láttam olyan anyukát, aki egy sátoros tetejű kis utánfutóval szokta vinni két kisgyerekét; a tetején zászlócska leng, jópofa az egész dolog, respektálják is autósok, gyalogosok és kerékpárosok egyaránt. A szimpátiám akkor csappant meg, amikor egyszer megláttam, hogy a két lurkó hátul gubbasztott a kordéban, anyuka pedig mobilozott, nem törődve azzal, hogy a fékezés hatékonyságát ilyenkor a hátul szállított két kiskölöknyi tömeg azért csak rontja. De ő legalább a kerékpárúton volt.

Sokkal dühítőbb volt látni azt a gondos anyukát, akinek max. hatéves szemefénye szüléje kerékpárja előtt csalinkázott a saját kisbiciklijén, míg anyuka a két kistesót szállítva tekert utána. Egyet az előre, egyet a csomagtartóra felszerelt gyerekülésen. Közben a gyermekeire kotlóstyúk gondosságával ügyelt. Ez azt jelentette a gyakorlatban, hogy közben egy mobiltelefonba kotkodált. Lehet, hogy KRESZ vagy sürgős kerékpárszerelési tanácsokat kérdezett. Mindezt egy buszközlekedéssel is rendelkező főútvonalon.

Az ember azt hinné, ezzel már minden ilyen jellegű dolgot meglátott, megtapasztalt; de nem.
Ma délelőtt a gyalogos/kerékpárúton a Belvárosi híd lábánál a piros lámpánál egy húsz év körüli biciklis lányt értem utol. Bal kezében egy Nokia, valamelyik S 40-es Xpress Music fajtából és SMS-t gyártott rajta. Amikor zöldre váltott a lámpa, elindult, de tovább nyomkodta a billentyűket. A vele szemben jövők előtte (előle) csalingáztak, hogy ne koppanjanak; én meg a szembejövő, miatta csellengők miatt.

Mindennapi mobilunkat add meg nekünk ma;
és ne védj minket a közlekedésben
de szabadíts meg a hülyéktől, Ámen.