Tavaly nyáron történt, hogy édsanyám kitalálta, utazzunk el valahova nyaralni. Az utazás csak repülővel jöhetett szóba, és fanatikusként örömmel mondtam hogy mennyünk, holott semmi kedvem nem volt az egészhez. A választás Máltára esett, egy mediterrán szigetre Szicíliától délre. 2007. augusztus 18-án irány Ferihegy. Ki a teraszra, fotózgatás, és a „pár óra és repülni fogok” gondolat feldolgozása. Hamarosan becsekkoltunk és irány a kapu. Felszállunk, csodálatos érzés… REPÜLÖK!!! Végre. Útközben sikerült elintézni, hogy bemehessek a pilótafülkébe, boldog voltam, minden, amit eddig csak szimulátorban láttam, csináltam, most élőben történt, mégsem ez volt a nyaralásom legszebb történése…
Leszállás után még egy kicsit bámultam a monstrumot a trópusi melegben, aztán irány a cuccokért. Az utazási iroda pultjánál megkaptuk a kulcsokat, térképet, majd busszal elvittek minket az apartmanhoz. Akkor voltam először mediterrán országban, kicsit zsúfolt volt, de nagyon szép. A nyaralás úgy telt, mint bármely másik: utazgatás a szigeten belül tengerben úszkálás, nem történt semmi érdekes, egészen az ötödik napig…
Aznap, miközben a hotel medencéjében úszkáltam, történt valami csodálatos…
Láttam valakit, és éreztem valamit, amit még soha… A hotel medence melletti részénél volt egy bárszerűség, asztalokkal… ott ült… hosszan rámnézett én rá… megálltam… ő volt a legcsodálatosabb dolog, amit el tudtam képzelni…csak néztem, és nem tudtam elhinni… hogy valaki kiről eddig csak álmodtam ott volt előttem… szerelembe estem volna?… létezik? Eddig kételkedtem benne, de tévedtem. ott állt hús és vér valójában, és én csak néztem….
Ő halvány mosollyal nézett vissza rám, én lefagytam. Nem volt egy playmate alkat, de a tekintete... megfogott… Nem tettem semmit… lassan továbbmentem… megtörölköztem, fogtam a cuccaim, és felmentem a szobámba, és a teraszról még láttam elmenni… soha nem voltam még szerelmes, holott a barátnő szerepére sok jelentkező lenne, de nem… mármár kételkedtem a létében, és akkor szerelmes lettem valakibe, és hagytam elmenni… rengeteg érzés kavargott bennem, akkor ott. Egyrészt a miért nem csináltam semmit kérdés fojtogatott, másrészt ott volt a másik oldal. A szüleivel volt, ami nem előnyös ismerkedés céljából, nameg mivan, ha nem tud angolul, vagy magyarul?! És ha megismerkedünk, szörnyű legy elválni. Ezek az érvek mind szertefoszlottak, amikor utoljára rámnézett és elment. Nincs mese, hibáztam, egy esélyem volt és elszúrtam. Másnap ugyanakkor visszamentem azzal a reménnyel, hogy még láthatom, természetesen nem jött, sem, akkor sem máskor. Pedig mindent megtettem volna, hogy találkozhassak vele, de nem. A medence mellet ülve a rádióból felszólalt az egyik kedvenc számom: Coldplay-Clocks. Megértettem: nincs több esély…
Az utolsó nap, mielőtt jött volna a busz, hogy kivigyen miket a reptérre. Vettem egy mély lélegzetet, végignéztem a bár asztalain, ahol nemrég még ő ült, de most üresek voltak, kihalt volt... Az egész hely... Hamarosan már a repülőn voltunk és, az ablakból, néztem a távolodó szigetet... Egész más nyaralás volt, mint amilyennek képzeltem, de mégis egy csodálatos dologban volt részem, és ezek után egészen máshogy értelmezem a szerelem szót.
Akármikor meghallom a Clocks számot, szinte vérzik a szívem, számomra új jelentést nyert ez a zene. Immár több, mint fél éve, hogy történt mégsem tudom elfelejteni… Ez a zene az egyetlen kapcsolatom (emlékem) azzal az érzéssel. Néha amikor úgy érzem kezdem elfelejteni, csak meghallgatom, és máris mintha újra látnám magam előtt, őt… ahogy rámnéz… érzem újra AZT az érzést. Amit a köznyelv szerelemnek hív, ám ez tényleg nem csak egy üres szó.
Máig is hiába várok, hiába keresem mindenkiben az ő tekintetét. Hiába várok, hogy újra azt érezhessem, amit akkor, ott.
