Gabo SFF-nek volt egy pályázata, az év science fiction történetei címmel, melyre ezt a pályaművet adtam be. Sajnos nem nyerte el a tetszésüket, viszont nem szeretném az ,,asztalfiókomnak" megtartani, jobb, ha kapok visszajelzést. Remélem tetszik

Mi legyen?
,,Szeretne a csillagos ÉGBEN száguldani? A Föld kavargó légkörében a hullámokat meglovagolni? Akkor Önnek a Huntsman Űr-Ski kell!”
Persze, majd szkafanderben fogok egy mini űrhajón repülni, és majd jobb lesz nem?
,, Horgászat a Nyugalom tengerén! Méretes űrpontyok egész holdévben!”
Most is unatkozom, pont a horgászatnak kéne izgalmasnak lennie? Csak nem süllyedtem ilyen mélyre?
Roland felkelt a kiterjesztett valóságot lehetővé tevő AR-csatlakozó mellől, s a szürke pléddel letakart ágyába ledőlt arccal előre. Hosszú percekig csak feküdt ott, várva valami csodára, mely megmutatná neki, mi is lenne jó hobbinak.
,,Unalom ellen legjobb a Mars háború! Szimulálja le századunk legnagyobb háborújának legnagyobb csatáit IGAZI hadihajókkal! Csak a MarsBattle szolgáltatásában!”
Csak húsz év telt el, de már most pénzt akarnak belőle. Szánalmas…
Nem szereltetett fel reklámblokkolót még, mert nagyon drágállotta. Éves jövedelmének a fele? Sok nagyon. Inkább elviselte, hogy a BrainChip-en keresztül folyamatosan zaklatják, az adott hangulatának épp megfelelő reklámmal. Programozóként, abból is a jobbik fajtából, persze tudott volna rá tervezni egy algoritmust, de a csipeket fizikailag elérhetetlenné tették, a kommunikáció pedig kvantum csatornákon keresztül folyt, pontosan a harmadik fél elleni egyik legfőbb védelemként.
Sóhajtott egy hatalmasat, s látva az aktuális időzónáját, tudta, dolgoznia kell. Felkelt az ágyból, és a munkacsatlakozója elé ült. Pár kisebb céges feladata volt, jellemzően rendszerjavítások, ezekkel végzet hamar. Éppen készült volna a napi rendszeres sétájára, mikor a látóterének jobb felső részén egy kis hívóikon jelent meg, beleírva pedig ,,Anya” volt.
Pillanatig gondolkodott, hogy fogadja a hívást, vagy sem, végül kiadta az utasítást a chipnek.
Az anyja hangja mindig kicsit elszomorította. Húszas évei elején nem voltak jóban, s most, majd tíz évvel később igyekeztek javítani a kapcsolaton, de nehezen ment.
- Szia fiam, csak érdeklődöm, hogy vagy?
- Szia Anya, megvagyok, köszi. Ti?
- Jól vagyunk, éppen Zsoltival voltunk egy holozimen. Nagyon jó volt, a háborúról szólt…
Nagyon sokat beszélt. Jellemzően lényegtelen dolgokról, de azt legalább percre pontosan. Roland ilyenkor be szokott zárni. Elméjében elképzelte sokszor, hogy valaki bajba kerül, és megmenti, akár az élete árán is. Ott majd akkor köszönetet mond neki az illető. Mit illető, egy szép hölgy! Akkor majd érzi is, milyen az igazi köszönet.
Robotok megirigyelték volna a gépies mozgását, miközben elhagyta a társasházat, ahol lakott Győrben. Közben édesanyja mondókájára reagált egy-egy hangulatszóval vagy közhellyel, mint a jól bevált ,,OHh” vagy a ,,Nem mondod? Hihetetlen!”-el.
Sétálni viszont szeretett. Megvolt a szokásos útvonala, egy park körül tett egy kört, majd elment a kedvenc kávézójába. Ott ivott egy kávét vagy tejes kakaót, amihez éppen kedve volt, aztán bandukolt is haza. Szerette, hogy egyedül lehet a fejében, nem kell lényegtelen dolgokról beszélgetnie.
- … de persze nem lesz jó neki, ezért mondtam, hogy lassítsunk, hát, mi mást mondhattam volna? Szerinted?
- Tessék?
Pár pillanatnyi csönd a csatorna másik végén. Majd jött az édesanyja számonkérő kérdése:
- Nem figyeltél?
- Kicsit elbambultam Anya. Eléggé fáradt vagyok mostanában, bocsi.
- Te mindig fáradt vagy! Lehet nem kellene annyit az AR csatlakozón lógnod! Vagy egy hobbi? Miért nem futsz össze a haverokkal?
- Dolgozom Anya.
- Algoritmusokat építesz, nem pedig űrhajót kezelsz! Azért abban könnyebb elfáradni. Na de épp a Zsoltit meséltem, hogy…
Persze, nem lehet. Akkor mégis, mibe fáradok el?
Beért a kedvenc kávézójához. Több is volt a környéken, de ez volt az egyetlen, ahol nem volt emberi felszolgáló. Pár robotpincér, meg egy raktári egység alkotta a teljes személyzetet, ha pedig gond adódott, az ügyfélszolgálatnak jeleztek, s már intézkedtek is.
- Jó napot uram! Kérem engedje meg, hogy megdicsérjem a pulóverét, igazán jól áll Önnek ez a szürke szín! Mit adhatok? - köszöntötte az egyik robot, ahogy leült.
- Kérem a csendes kiszolgálást, valamint egy capuccinót szeretnék inni. Cukorral.
- Értettem. Csendes kiszolgálás aktiválva. - válaszolta a robot, majd elnémult.
Jó dolog ez a néma funkció. Minek kérdezzen, mikor a válasz úgysem érdekli? Lényegtelen.
- …és körülbelül ennyi történt a héten. Eddig! Na jól van, megjöttek a hugodék, fogadnom kell őket, tudod milyen érzékenyek a kosztra! Jó legyél, szióka!
- Szia Anya, ti is.
Persze, hogy érzékenyek, de én nekem bonyolult az ízlésem a lasagne-val…
,,Fáradt? Ideges? Akkor Önnek egy nyaralásra van szüksége a vénuszi La Fieta lebegő hotelben! Gyönyörű vulkánkitörések, villámlások, tökéletes hely a kikapcsolódásra s dühöngésre! Ha magányos pihenésre vágyik, irány a Vénusz!”
A cappuccino finom volt. Óvatosan itta, mert közben keresgélt ismét. Kell valami, amivel el tudja ütni az időt, ami jó kifogás lesz majd…

Mi legyen? Egyszerűen idegesítő, hogy nem tudom mitől vagyok ilyen! Elegem van! Bárcsak el tudnék menni egy ismeretlen helyre, ahol nincs senki!
,,Szeret utazni? Bátor, vakmerő? Ért a reklám alá csomagolt listából bármely szakmához? Akkor várjuk egy izgalmas küldetésre, melyben fajunk először a Naprendszeren kívülre küld felderítőhajót emberi személyzettel! Jelentkezni a csomagban lévő kóddal lehet!”
Roland meglepetten adta ki az utasítást a BC-nek, hogy nyissa meg a fájlt. Pár pillanattal később fel is fedezte, hogy pont kellene nekik egy algoritmus programozó, rendszerkarbantartásra. Mivel legalább tíz évvel számolnak, ezért olyan emberek kellenek, akik ezt tudják vállalni, mert ahogy fogalmaztak, visszaút nincsen.
Ez lenne az? Lehet nem is hobbi kellene, hanem egy új munka…Egy küldetés…
Pontosan illettek a képességei a feladathoz. Ismerte még a rendszert is, kicsit régebbi, mint amiken most dolgozik, de pontosan ezért is használják, hiszen az űrutazáshoz nagyon kiismert programok kellenek, melyeknek nincsenek hibáik. Ennek ellenére előfordulhat egy-egy új, melyet az extrém körülmények előhívhatnak, ezért is kell egy szakértő.
Új érzés kezdte hatalmába keríteni, hasonló, mint amikor az első valós feladatát kapta meg egy kis cégnél, vagy, amikor Bellát hívta randizni.
Izgatott lettem? De hisz ez veszélyes! Meg tíz évre elmenni…Mondjuk…
Megitta kávéja maradékát, fizetett, aztán kiment a kávézóból. Alapvetően hazament volna a délutáni alvása miatt, de ma nem volt kedve. Túlságosan felpezsdült a lehetőségtől. Sétált még egy kört, csak hogy kicsit megnyugodjon.
Mikor hazaért, rengeteg értesítés várta a munkahelyéről. Szerencsére beállította, hogy csak otthon kaphassa meg őket, kellett egy kis elkülönülés. Egy új projekt indult s Brian valamiért őt állította be projektvezetőnek.
Ugye csak szivatsz? Pont engem? Se kedvem, se érzékem nincs ehhez…
Az új állás láttán ébredt izgatottsága máris alábbhagyott, félelem és bizonytalanság különös elegye öntötte el helyette. Projektvezető? De akkor neki kell megmondania, ki mit csináljon! Persze rengeteg program s robotasszisztens van erre, de a kreatív elosztáshoz még mindig emberi vezetők kellettek.
Leült az ágyra. Kábán a kezére nézett, ami remegett, mintha külön életet élne. A levegőt is nehezen vette, akárha pánikrohama lett volna. Ettől, ha lehet, még jobban megijedt, és a tudatával igyekezett megnyugtatni magát.
Nyugodj meg, vissza lehet utasítani, nem kell neked kínlódni a többiekkel…
Pár pillanattal később sikerült kicsit csillapítania háborgó érzésein, amelyek ilyen hirtelen letaglózták. Igen, ezt fogja csinálni. Visszautasítja, s akkor nem lesz gond belőle. Csak valami hihető indokot kell kitalálnia, ami nem jelent szinte azonnali kirúgást.
Találna másik munkát, de megszokni az ottani ismeretleneket, újra elkezdeni a kibújás köreit a csapatépítő játékok alól, és még a holomegjelenés alóli felmentést is kiharcolni, ettől írtózott.
Ekkor egy meglepő ötlet szökött szárba a fejében. Mi lenne, ha nem ők rúgnák ki, hanem ő maga mondana fel? Persze, nem akármilyen munkát vállalna. Gondolatban már utasította a chipet, hogy nyissa meg újra az űrkutatási pozíció dokumentumait. Újra átnézte a követelményeket, s végig gondolta a lehetőségeket.
Egyrészről kiszakadna életének eddig megszokott medréből. Véget érne az évek óta tartó körforgás a munka-fekvés-séta-kávé-munka-alvás között. A szakmai önéletrajzában sem mutatna rosszul. Ellenben tíz év az nagyon sok idő. Addigra már elmúlna negyven éves. Mi lenne az ismerőseivel, a családjával?
Nincsen is olyan ismerősöm, akinek hiányoznék…A családom meg…
Végülis, igen. Nem köti szinte semmi ide. De attól függetlenül az űrutazás kemény dolog, főleg a Naprendszeren túlra. Igaz, hogy most már a Holdra, Marsra s a Vénuszra is lehet utazni, de azok is sokáig tartanak, s különleges hűtőtartályokban szükséges megtenni az utat, ahol védve vannak a káros sugárzásoktól, gravitáció hiányától. Sokat fejlődtek ezek a technikák a holdraszállás óta eltelt kétszáz évben, de a mélyűr utazások nem véletlenül nem voltak még piacosítva.
Meg kell tennem. Ha most nem teszem meg, sohasem fogom.
Egy új ismeretlen hang jelentette ezt ki határozottan. Meglepődötten nyitotta ki a szemét, hátha valaki bejött a szobájába. De csak maga volt. Persze, ki más lett volna?
Viszont a határozott, belső énje hihetetlen éleslátásról tett tanúbizonyságot. Ha most nem fogja meg az életét, akkor egy olyan lejtőn indul meg, amin nincs megállás, egészen az aljáig. Érezte ezt már régebben is, de most ott állt a szakadék szélén. Nem volt hova menekülni, döntenie kellett, repül, vagy a mélybe zuhan.
Vett egy nagy levegőt, és beadta a jelentkezését. Csatolta a hálózati azonosítóját, így szinte az összes eddigi tapasztalatával, sikereivel tisztában lesznek. Egy kis csippanás s egy értesítő ikon jelezte, hogy sikeres volt a küldés.
És most mi lesz?
Vár. Mást egyelőre nem tud tenni, úgy is gyorsan szoktak válaszolni. Megtekintette az időzónáját. Épp ideje lefeküdni, eléggé elhúzódott a nap.
Másnap a reggeli rutinja után, ellenőrizte az értesítéseit. Briantől még több üzenet, feladat, meeting időpont jött. Viszont a magánprofilján is volt értesítés. Az ENSZ űrkutatási részlegétől jött, akikhez beadta a jelentkezését! Izgatottan nyitotta meg, s falta a szavakat. A végére elmosolyodott: személyes interjúra hívták! Ez persze szokatlan lett volna más esetben, de jelen pozíciónál érthető volt.
Mégis csak a mélyűrbe akarnak küldeni…
Az interjú időpontja ellenben nagyon közelre esett. Másnap tíz óra. Ráadásul nem is itt Európában, hanem Észak Amerikában lesz, New Yorkban. Atmoszférikus járattal biztos oda tud érni, de akkor fel kell mennie Pestre.

Egész nap izgatott volt. A munkáját igyekezett kerülni, ezért ön-napokat vett ki. Brian-nek nem tetszett a dolog, de a joggal szemben nem tehetett semmit, törvényi előírás volt ugyanis az évenkénti ön-napok kivételének lehetősége.
Azt hitte, hogy az unalomnál s az egyedüllétnél nagyon rosszabb dolog nincsen. Kiderült azonban számára, hogy igenis van: a várakozás. Az idő csigalassúsággal fogyott. Mindig, mikor ránézett az időzónájára, úgy gondolta legalább egy óra telt el, ellenben mindannyiszor csalódnia kellett, ugyanis sok esetben csak öt perc volt. Hogy csökkentse a feszültséget, elment sétálni ismét. Sietős léptei miatt, kicsit előbb ért a kedvenc kávézójához, emiatt tele volt emberekkel. Eszébe is jutott, hogy a napokban hirdettek valami tavasz köszöntő fesztivált, rengeteg kirakodóval, holoval és zenével. Bár alapesetben be sem ment volna, most kivételesen jól esett neki a zaj. Emberek beszélgettek, robotok száguldoztak a rendelésekkel végtelenül ügyesen kerülgetve a sokaságot. Furcsa volt, de egyben megnyugtató is.
Szerencséjére a szokásos asztala még üres volt. Gyorsan leült, s várta a robotpincért. Kicsit később meg is jelent és elmondta a szokásos szövegét:
- Szép napot uram! Igazán remek szürke színű pulóvere van! Mit hozhatok Önnek?
- Csendes kiszolgálást kérek, és egy capuccinót. Cukorral.
- Rendben, csendes kiszolgálás aktiválva. - válaszolt, majd elrobogott.
Körülnézve feltűnt neki, hogy csak ő ül egyedül. Nehéz volt elsőre megállapítani, mert kisebb nagyobb csoportok folyamatosan jöttek ki-be. Pezsgett minden. Nem is csak győriek, magyarok, hanem külföldiek is tömegével. A kis kávézó tele lett, s így teljesen más arcát mutatta, de a holnapi interjú okozta izgalom és feszültség miatt áldásnak érződött a sok vendég.
- Szia, bocsi a zavarásért, de esetleg leülhetek? Nincs máshol hely.
Egy fiatal hölgy állt meg mellette. Zavarodott mosollyal nézett Rolandra, aki épp a saját gondolataiból való kizökkentés utóhatásai miatt nem tudott válaszolni, csak ösztönösen bólintott egyet. A hölgy a füle mögé tűrte kissé zilált, félhosszú barna haját, s mosolyogva megköszönte, majd leült. Kicsit igazgatta még a világoskék szoknyáját, melyhez ízlésesen egy zöldes felsőt választott.
Miért pont ide kellett ülnie? Olyan jól el voltam…
A robot épp megérkezett a rendelésével. Látva, hogy lett egy új vendég, azonnal hozzá fordult:
- Szép napot hölgyem! Nagyon csinos a kék szoknyája! Mit hozhatok Önnek?
- Köszönöm szépen, szeretnék egy capuccinót kérni, cukorral. És egy kis kekszet is, ha lehet.
- Természetesen, pillanat és hozom!
A hölgy aztán a vállán lévő kis retikült az ölébe vette, s elkezdett benne kutakodni. Látszólag fontos dolog lehetett, mert egyre kétségbeesettebben kereste. Azonban pár pillanattal később felcsillantak a szemei, és diadalittasan emelt ki egy fésűt a táskából. Miközben fésülködött, Rolandra emelte tekintetét.
- Mond csak, te is a tavaszi fesztiválra jöttél?
Milyen szép barna szemei vannak…
- Nem, én itt lakom. - válaszolta.
Miért érdekli? Biztosan csak csevegni akar. Lényegtelen…
- Én igen. Aztán mennem is kell tovább. De basszus, az egész város tele van, csak itt láttam egy szabad helyet, sehol máshol semmi! Borzasztó!
- Hát…Az.
- Amúgy engem Krisztinek hívnak. Téged?
- Rolandnak.
- Örülök, hogy találkoztunk. Mindig ide jársz?
- Igen.
- Nem rossz hely, de azért furcsa, hogy csak robot kiszolgálók vannak. Tudom, hogy költséghatékonyabb, de olyan hideggé, sivárrá teszi a helyet, ha nincsenek benne emberek.
- Nekem pont emiatt tetszik. - bukott ki belőle. Maga sem tudta miért, de úgy érezte, mintha a nő kérdezte volna, hogy miért is jár ide. Szokatlan egy érzés volt.
A robot ismételten megjelent, ezúttal Kriszti rendelését hozva. A csészét s a kis kekszes tányért finoman elé rakta.
- Esetleg hozhatok még valamit hölgyem? - kérdezte.
- Nem köszönöm. További jó munkát.
- Köszönöm. - válaszolta érzelemmentesen a robot s elgurult.
- Látod? Hideg. Értelmes, de semmi érzelmi reakció. Semmi empátia, majdnem, mint egy pszichopatánál. Brrrr! - rázta meg magát, majd elkezdte lassan kortyolgatni a kávéját.
Miért érdekli? Semmi értelme egy robotnak jó munkát kívánni. Másnak se nagyon…
Csendesen iszogatták tovább a kávéjukat. A lassú szürcsölgetés közepette Roland nem állta meg, hogy néha ne nézzen rá Krisztire. Fura volt, izgő, mozgó, szinte egy pillanatig nem ült nyugton. Néha reklámszüneten volt, ez a blokkoló nélküli emberek sajátja, ugyanis amikor reklámot játszanak a BrainChipen keresztül, minden egyéb érzékszerv kikapcsol. Ez persze csak megfelelő környezetben lehetett, ezért a cégek ritkán nyúltak hozzá, de már mindenki hozzászokott.
- Most nézem, csak nem te is cappuccinót iszol? - kérdezte váratlanul izgatottan Kriszti.
- De.
- Az a kedvenced?
- Igen.
- Cukorral vagy anélkül? Kekszet nem szoktál kérni hozzá?
- Cukorral, s nem szoktam kérni.
Mit akar? Miért kérdez annyit? Miért válaszolok?
Így beszélgettek még pár percig. Kriszti kérdezett, Roland válaszolt. Bő kérdésre tömör válasz. De nem csak kérdezett, mesélt is. Nagy utazásra készül, nem tudja még a családja hogyan reagál rá. Pszichológiát tanult, szereti is az emberi interakciókat. Rolandból is kiszedte, mit csinál, miért csinálja, mi is a kedvenc étele.

Elfogyott a kávéja. Megigazította magát, majd felállt.
- Hát, további jó kávézgatást. Sajnos rohannom kell, pár dolgot meg akarok mindenképpen nézni, mielőtt tovább megyek. Jót beszélgettünk, szia!
- Igen, jót beszélgettünk. Szia! - köszönt el Roland.
Ahogy Kriszti elhagyta a kávézót, hirtelen a világ egy kicsit szürkébb lett. A többi ember is lassanként elment, így a jól ismert ritkás légkör lett újra, melyet szeretett. Már kétségessé vált számára, hogy jó-e a csend, mely apránként visszatért köré, s amelyben eddig mindig vigaszt lelt. Kellemes volt a zaj, a beszélgetés, érezte, hogy az önmagában létező feszültség oldódik. Amint azonban egyedül lett, az aggódás, a félelem újra kezdte sötét árnykezeivel a szívét először megölelni, majd szorongatni.
Befejezte ő is a kávéját, és mielőtt hazament volna, sétált egy nagyot. A mozgás segített kicsit lehiggadnia, de a lakásának ajtajához érve, ugyanúgy elkapták a rossz érzések.
Jó lenne ismét beszélni, vagy csak hallgatni…
,,Bánat, gyász vagy stressz gyötri? Mi meghallgatjuk magát és segítünk! Szakképzett pszichológusaink minden nap, minden időzónájában a szolgálatára állnak! Keressen minket bizalommal!”
Ajtónyitás közben megállt egy pillanatra.
Talán jó lenne tényleg beszélni egy szakemberrel…
Megrázta fejét, majd bement a lakásba. Levetkőzött, fürdött, borotválkozott. A tükörben egy teljesen átlagos külsejű, kora harmincas éveiben járó férfi nézett vissza rá. Nem túl jóképű, semmi erős, jellegzetes vonás. Mégis megijedt egy kicsit magától. A szemei eddig nem csillogtak így, mint most. Szokatlan volt a látványa, s emiatt a kis változás miatt az arca is teljesen másnak tűnt. Mintha fiatalodott volna. Befejezte a készülődést, majd ágyba ment, s biztos, ami biztos, bevett egy gyenge altatót. Fontos volt, hogy kipihent legyen.
Másnap korán kelt. Mivel még volt ideje, ezért sétált egyet, megitta a szokásos italát, aztán hazament összekészülni. Mikor végzett, hívott egy taxit. Elrepült Pestre, és mivel már foglalt jegyet, úgy gondolta probléma nélkül fel tud szállni a gépre.
- Sajnos uram, a rendszerünk rosszul adta ki Önnek az ülőhelyet, ezért máshova kell ültetnünk. - mondta az adminisztrációs hölgy.
Hogy tud ilyen hamisan mosolyogni?
- Rendben, hol lesz az új helyem? - kérdezte nyugodtan Roland.
- A 14.sorban a jobb oldali ablak melletti hely. Nagyon sajnálom a történteket!
- Semmi gond, előfordul.
Persze, sajnálod, gondolom mennyire…
Felkapta a táskáját, s megindult a felszálló kapu felé. Rengeteg ember volt, mindenki tolongott, nyüzsgött, mintha hangyabolyba került volna. Senki nem figyelt senkire, rohantak, ütköztek. Gyereksírás, máshonnan veszekedés, kiabálás hangjai álltak össze egy hatalmas szimfóniává, melynek az itt lévő emberek voltak a szerzői.
Sikeresen eljutott a felszálló kapuhoz, ahol ismételten ellenőrizték, majd tovább mehetett immár a géphez. Hatalmas volt a repülő, több száz embert tudott rendkívül gyorsan egyik helyről a másikra reptetni. Olcsó is volt, cserébe páros ülőhelyek voltak, és nem is lehetett eldönteni, hogy ki kerül a mellettünk lévő székbe.
Könnyedén megtalálta a helyét, örömmel vette tudomásul, hogy nem ült a másik székben még senki. Ellenőrizte újfent az indulást, s látva, hogy pár pillanat múlva indulnak, elkezdett reménykedni, hátha ez így is marad. Kényelmesen elhelyezkedett, kis hátizsákját felrakta a feje felett található polcra, majd leült. Bekapcsolt egy holozimet, az egyéb értesítéseket pedig kikapcsolta a BC-jén, s szinte már örömmel tekintett az előtte álló utazás elé.
- Roland, hát találkozunk ismét! Úgy örülök! - hallotta távolról a kiáltást.
Kikapcsolta a holozimet, párat pislogott, majd a jövevény felé fordult. Kriszti volt az, a már jól ismert kék szoknyájával, még ziláltabb hajával, s egy egyszerű barna pólóval.
- Olyan jó! Legalább nem kell egy ismeretlennel utaznom! Utálok így utazni, mármint egyedül, társaságban sokkal gyorsabban telik az idő! - hadarta, miközben a táskáját próbálta betömni a polcra.
- Hát, igen, jobb ismerőssel. - válaszolta meglepetten Roland.
Most ez komoly? Pont ide? Pont most?!
Kriszti végül sikeresen begyömöszölte a táskát, s lihegve leült. Becsatolta magát, közben pedig folyamatosan beszélt:
- Basszus, azt hittem lekésem! Tegnap későn feküdtem le, pedig ma fontos nap lesz, interjúra megyek New Yorkba! De eszméletlen volt a fesztivál, és annyi ember volt ott! Voltál kint?
Megint a kérdések, s a rengeteg szó egymás után. Először megijedt, hogy mi lesz így a csendes utazásával. De ez csak pár pillanatig tartott, utána a meglepetés vette át a helyét.
New Yorkba interjúra? Csak nem ő is…
Furdalta a kíváncsiság. De hogyan kérdezzen rá? Szerencséjére nem volt szükség ilyen drasztikus lépésekre.
- Nem, nem voltam.
- Kár volt kihagyni. Na de, te miért mész New Yorkba? Én képzeld el, az űrbe készülök! Valami mélyűrös dolog lesz, s mivel emberek összezárva lesznek hosszú időn keresztül, szükségük van egy pszichológusra!
Elhűlve nézett rá. Máris nem tűnt túlságosan jó ajánlatnak az a pozíció.
- Na, te miért mész? Rokonlátogatás?
- Nem, éppenséggel én is interjúra megyek, ugyanoda, mint te. Csak én programozónak.
Kriszti arca felragyogott.
- Hát ez ESZMÉLETLEN! Mi erre az esély?
Ezek szerint több, mint kéne…
- Csodálatos lenne, ha mindkettőnket felvennék!
- Igen, jó lenne.
- Te hogyan készültél fel? Én jártam edzésre, s pluszban még rengeteg tanulmányt átolvastam a bezártság okozta tünetekről…
Kezdeti ijedelme, meglepődése átváltott idegességre. Hosszúnak tűnt így már a két óra út. Azonban ahogy hallgatta a lányt, egyre jobban nyugodott meg. Néha még reagált is az elhangzottakra, s Kriszti őszinte örömmel vette ezeket a mondatait. Jól esett neki ez a fajta figyelem. A végén már viccet is mesélt, mely hatalmas sikert aratott a lánynál.

A beszélgetés olyan jól alakult, hogy észre sem vették, de már New Yorkba értek. Mivel egy helyre mentek, közösen fogtak egy robottaxit. A címre érkezve, bementek a hatalmas ajtókon, a mágnes liftekkel a megfelelő emeletre szálltak fel. Kilépve az egyszerű hivatali folyosóra, pár várakozó emberen kívül nem volt semmi, ami arra utalt volna, hogy itt egy fontos küldetésre keresik az embereket. Beálltak a sorba, majd jött egy robotasszisztens, aki tájékoztatta őket az interjú menetéről, s megkérte mindkettejüket, várjanak türelemmel.
Nem foglalkoztak vele, beszélgetésük irányvonala már elhagyta a munka témáját, s egyre inkább mentek a személyesebb témák felé. Barátok, hobbik, iskolai élmények, végül a párkapcsolatok is szóba kerültek.
- Volt barátnőd suliban? Vagy egyetemen? Tuti volt! - kérdezte ravasz mosollyal Kriszti.
- Volt egypár, de rövidek voltak. Neked? - kérdezett vissza hamiskásan.
- Áh, egy-kettő. De nem voltak izgalmasak. És milyenek voltak a hölgyek? - kacsintott rá.
- Hát, már annyira nem emlékszem, régen volt. Az egyik egyszer…
Ekkor hozzájuk gördült a robotasszisztens s megkérte Krisztit, hogy fáradjon be a terembe, már várják.
- Kívánj szerencsét! - kérte meg Rolandot, majd felállt, és elment a robot után.
Ismét a kínos csend vette körül. A beszélgetés során szinte nem is izgult az interjú miatt, eszébe sem jutott. Azonban most, egyedül, idegenekkel körülvéve elveszettnek érezte magát.
Igyekezett elütni az időt valamivel, de nehezen ment. A percek óráknak tűntek számára, s ez, ha lehet, még jobban feszélyezte. Eddig bele sem gondolt, mi lesz, ha nem veszik fel? Krisztit biztosan felfogják. Ügyes, okos, lelkes. Na de ő? Mit adhatna a szakmai tudása mellett? Már ha az egyáltalán elég jó.
Miközben őrlődött, újabb embereket hívtak be. Több bizottság is volt, mindegyik más pozícióra választott a jelöltekből. Emberek jöttek, mentek a folyosón is, néha egy-egy biztató szót mondtak a jelölteknek, de ezenkívül nem foglalkozott velük senki. Páran mormogtak valamit, valószínűleg az előre betanult szövegeiket, mások járkáltak összevissza, valaki pedig még meditált is.
- Kedves Roland, velem tudna jönni? - kérdezte a robotasszisztens.
Meglepődötten pillantott fel, hiszen annyira el volt merülve az aggódás mocsarában, hogy észre sem vette, mikor került mellé a robot. Bólintott, majd követte az egyik ajtóhoz.
- Kérem fáradjon be a terembe. - mondta, majd odébb gurult s készenléti üzemmódba kapcsolt.
Nagy levegőt vett, és benyitott. Egy teremnek nem is hívható helyiség volt, melyben már a középen található asztal, a két hosszanti oldalán három, illetve egy székkel, zsúfolttá tette a helyet. A székek már foglaltak voltak, egy kivételével.
- Kedves Roland, jöjjön nyugodtan. - mutatott az üresen álló székre a középen ülő középkorú hölgy.
Elegáns, világosbarna zakót viselt, melyhez testre simuló, kicsit sötétebb árnyalatú öltönynadrág tartozott. Szőke haja copfba volt fogva. Szép arcát szigorú tekintete tette kissé hideggé, hivatalossá. Balra tőle egy idősebb férfi volt, világoskék kockás ingben, jobb minőségű farmernadrágban. Barátságosan mosolygott Rolandra, szemei érdeklődést sugároztak felé. Jobb oldalon egy katonai egyenruhát viselő fiatal katonatiszt volt, aki szakmájának megfelelően kimért, semleges arckifejezéssel vizslatta őt.
Bizonytalanul a székhez ment, aztán leült.
- Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Nathalia Spencer vagyok, én felelek a jelöltek kiválasztásáért, jobbra tőlem az úr dr. Elliot Robinson szakpszichológus, akinek az űrutazások a területe. Bal oldalamon John Smith, az ENSZ űrhadosztályának egyik hadnagya, aki a küldetés vezetője s katonai felügyelője is lesz. Köszönjük szépen, hogy eljött, a mai interjú során több kérdést is fel fogunk tenni, és mivel majd egy évtizedig össze lesz zárva utastársaival, bele kell mennünk a magánéletének oly részeibe is, amelyekben nem lehetne más esetben kutakodni. Kezdhetjük?
- Igen. - felelte Roland, és ezzel kezdetét vette élete egyik legnehezebb másfél órája.
Sok mindent kérdeztek. Először a könnyebb kérdések voltak, melyek a munkáját, szakmai karrierjét érintették elsősorban. Ezekkel szemmel láthatóan elégedettek lehettek, többször is elismerően bólintottak. Nathalia egyszer még el is mosolyodott, mikor elmesélte, hogy egy viccesebb rendszerhibát, hogy tudott megoldani, amit mások nem vettek észre.
Ezután tértek át a magánélet - munka egyensúlyra. Mennyire bírja a stresszt? Hogyan kezeli a szakmai nehézségeket? Milyen hatással van ez a kapcsolataira, az életére? Igyekezett legjobb tudása szerint válaszolni, de sokszor maga sem tudta, mit mondhatna. Soha nem ,,kezelte” ezeket a dolgokat, csak tovább lépett. De mivel kockázatkerülő volt, nem vállalt olyat, amellyel ne birkózott volna meg, így nem is voltak nehéz helyzetek.
Eddig főleg Nathalia kérdezett, a másik két férfi csak néha közbeszúrt egy-egy kérdést. Azonban most Elliot vette át a kezdeményezést, s egyből a közepébe is vágott:
- Nos, Roland, hogy áll a szociális élete? Hogy jellemezné?
- Hát… Végülis, nem rossz. - válaszolta bizonytalanul.
Elliot hümmögött, majd jegyzetelt valamit az előtte lévő írójelzőre.
- Fel tudna sorolni három közeli ismerőst? Rokonokon kívül persze.
- Talán Briant tudnám mondani, esetleg még… - itt elakadt. Ki mást tudna mondani?
- Krisztina. Ő még közeli ismerősöm. Ő is most jött interjúra.
Újabb kis jegyzetelés, aztán a kérdés:
- Esetleg Horváth Krisztináról lenne szó?
- Igen.
- Értem. Láttam, hogy édesapja sajnálatos módon már nem él, édesanyjával és testvéreivel milyen a kapcsolata?
- Hát… Jónak mondanám. Sokat beszélgetünk.
- Mikről?
- Hogy milyenek a napjai, melyik testvérem épp mit csinált, ilyesmik. Évente egyszer-kétszer találkozunk, főleg ünnepekor. Testvéreimmel ritkábban beszélek, főleg, hogy mik történtek velük, merre voltak, ilyesmik.
Elliot írt valamit a kijelzőre, majd felpillantva folytatta a kérdezést:
- Mivel telnek a napjai? Mik a hobbijai, mivel szeret a munkán kívül foglalkozni, mi köti le?
Hirtelen nem is tudta, mit válaszoljon. Mivel telnének a napjai? Munkával, mint mindenki másnak. Nagy levegőt vett, és elkezdte felsorolni. Kelés, munka, séta, munka aztán fekvés. Néha elutazott egyet kirándulni, vagy étterembe, de alapvetően a lakásának a vonzáskörzetében maradt. Így elmondva az átlagos napját, megdöbbentően szegényesnek, kiürültnek tűnt. Elliot egyre több mindent írt fel, lassan már kezdte idegesíteni, hogy mit tud ennyi mindent felírni róla? Hát alig történik vele valami, nem is hiányozna senkinek, kell ettől tökéletesebb jelölt?

- Miért tartja magát alkalmasnak a meghirdetett pozícióra? Mi a motivációja? - kérdezte kíváncsian Elliot.
Meglepően semlegesnek mutatkozott. Sokat jegyzetelt, de egyszer sem vett rajta észre ítélkezést, vagy bármiféle reakciót az elhangzottakkal kapcsolatban. John-ról s Nathalia-ról ez már nem volt elmondható, de igen jól titkolták, mit is gondolnak valójában.
- Gondoltam, jó lenne egy kis változás. És miért lennék alkalmas? Igazából könnyen el tudnék tölteni tíz évet távol az otthontól. Szakmailag is elég jónak számítok, persze vannak jobbak, de én egyedülálló vagyok, ez, véleményem szerint, fontos lehet ennél a küldetésnél.
Pár mondatot ismételten írt Elliot, majd a többiekre nézett:
- Szerintem én végeztem. Nektek még van kérdésetek?
Nathalia-nak már nem volt, John azonban kérdezett még, főleg a hierarchikus vállalat felépítéssel kapcsolatban, illetve utasítás követéssel kapcsolatos véleményére volt kíváncsi. De aztán ő is befejezettnek tekintette a beszélgetést.
- Köszönjük szépen, hogy eljött, s kérem, kifelé menet a mögöttünk található ajtón menjen majd ki, nem szeretnénk, ha a jelöltek tudnák, miket kérdezünk. Mivel tudjuk, hogy messziről jött, ezért a kint várakozó robottól majd kap egy pénztárolót, melyen kellő mennyiségű pénz van az utazási költségeinek fedezésére. Az eredménnyel kapcsolatban pedig pár napon belül keressük. - mondta Nathalia, majd felálltak mind a hárman s kezet fogtak Rolanddal.
Kiment az említett ajtón, ahol tényleg várta egy robot. Átnyújtott neki egy kis borítékot, melyben a pénztároló volt, majd megmutatta neki a kijárat felé vezető utat. Amint kiértek az épületből, visszafordult, s elgurult.
Rolandnak jól esett a friss levegő. A napsugarak kellemesen melegítették az arcát.
Megcsináltam! Túléltem!
Merre van Kriszti? Gyorsan körülnézett, de nem látta sehol. Még nem jött volna ki?
De hiszen jóval előttem ment be…
Talált egy padot, melyről jó rálátása nyílt a kijáratra. Leült és várt.
Lassan hozzászokhatnék a várakozáshoz…
Nem nézte, mennyi idő telt el. Emberek jöttek, mentek sietősen, legtöbben hivatali ruhában, mások uniformban. Mikor már kezdte feladni, hogy még látja a lányt, egyszer csak megjelent vidáman sugárzó arccal. Ő is átvette a robottól a pénztárolót, majd kutatóan nézett körbe. Mikor észrevette, integetett neki és rohanni kezdett felé. Ő is felkelt, s megindult a lány irányába. Mikor összeértek, Kriszti a nyakába ugrott, s ezt sikongatta:
- Felvettek, felvettek! Annyira tetszettem nekik, hogy ott helyben felajánlották! Veled mizu? - kérdezte a végére kissé nyugodtabban.
- Nem tudom, pár nap múlva szólnak majd.
- Jaj, úgy drukkolok, nagyon jó lenne együtt menni! De nem tudom te, hogy vagy vele, én farkaséhes vagyok, elmegyünk enni?
- Örömmel. - gondolta tényleg örömmel Roland.
Találtak nem messze egy kisebb gyorséttermet. Kedélyesen elbeszélgettek, elmesélték, mi is történt az interjún. Krisztié is hasonló volt, mint az övé, de őt még tovább irányították egy másik bizottsághoz is, ahol, ha lehet, még jobban megizzasztották különböző kérdésekkel. Még egy tovább fejlesztett agyi aktivitásmérőt is raktak rá, amely hasonló elven működött, mint a fejükben található BrainChip, csak sokkal pontosabb s részletesebb információkat közölt. Ezután mondták, hogy felveszik, és be is rendelték kiképzésre egy héten belül.
Befejezték az étkezést, s haza indultak. Mivel mindketten fáradtak voltak az izgalmaktól, ezért nem nagyon beszélgettek az úton. Kriszti még egyszer be is aludt, s a vállának dőlt.
Milyen jó így…
Pesten, a repülőtéren aztán elváltak útjaik, de Kriszti még a lelkére kötötte, hogy szóljon neki, amint kapott hírt. Pesttől Győrig lassan telt az idő, s kissé szomorkásan is, pedig ettől szebb tavaszi időt elképzelni sem lehetett volna. Jó lett volna, ha a lány is vele tart. Hazafele már vonattal kellett jönnie, nem tudott repülőt fogni.
Az otthonában minden ugyanúgy fogadta, ahogy hagyta. Az érzés, ami elfogta a lakásában most mégis más volt, mint reggel, amikor elindult. Akkor a sajátjának érezte, szemben a jelenlegi érzéseivel. Mintha egy idegen otthonába tört volna be. Fáradt volt, de szerencséjére már holnap, holnapután hétvége lesz, így egy kicsit tud pihenni.

Eseménytelenül telt el a két nap. Nehéz volt, hiszen folyton folyvást csak várta a visszajelzést, reménykedett, elképzelte milyen jó is lenne a legénységgel az űr rejtelmeit kutatni. És persze Krisztivel. Azonban lassan véget ért a hétvége, s vasárnap este már ismét a hétköznapi aggodalmak kerültek előre, mint például, mi legyen a Brian által ráosztott vezetői feladattal? Nem érezte továbbra sem azt, hogy képes lenne rá, vagy hogy ő lenne a megfelelő jelölt. De egy kis hang a lelke mélyén halkan azt suttogta, meg kellene próbálnia.
Tudta is, kinek mit kellene. John jó volt a forráskód elemzésben, Kittinek a leíráskészítés és a tesztelés ment, Ricsi pedig nagyon jól tudta a hálózati részeit a programnak kezelni, optimalizálni. Megoldható lett volna, akár bőven határidő előtt is, de mivel mindig van valami váratlan fejlemény, ezért jobb is, ha marad idő.
Miért tervezgetek? Hát én nem akarom ezt! De, mégis, nem rossz hely ez, jó lenne maradni…
Eszébe jutott ismét Kriszti. Imádta a pszichológiát. Egyfolytában arról beszélt, azt tanulta, s abban akart kiteljesedni. A szenvedély, miközben az emberi lélek rejtelmeiről, összefüggéseiről beszélt, szinte kivirágoztatta. Tiniként még ő is így mutogatta barátainak, szüleinek, melyik programban milyen hibákat talált, s hogy miért is hiba, ha kettőspont helyett vessző van a sor végén. Jó időszak volt, még az első önálló programjára is emlékezett: egy időbeosztó program, amelyben a tantárgyakat fontossági sorrendbe felvitte, és kidobta eredményül, mire, mennyit és mikor tanuljon, hogy javuljanak a jegyei.
Persze, nem működött, hiszen sose tartottam be, de jópofa volt…
Mi is volt az a reklám? Gyorsan megtalálta az előzményeiben.
Pszichológusok minden időzónában? Talán tényleg jó lenne egy specialista…
Mielőtt jobban át tudta volna gondolni, már el is indította a hívást. Miközben a BrainChip a régi idők telefonjainak búgó hangját imitálta, azon járt az esze, mit is mondhatna? Miért akar beszélni egy szakemberrel? Annyit tudott, hogy ami most van az nem jó. Kattanás hallatszott, s egy kellemes női hang szólalt meg a fejében:
- Szép estét, Lélekgyógyászat Kft., miben segíthetek?
- Szép estét. Szeretnék egy pszichológust. Mármint, beszélni egyel, ha lehet.
- Természetesen! Milyen témában? Mi a panasza?
- Nos, nem tudom. De, ami most van, az nem jó.
- Értem, semmi baj! Van lehetőség a BC-n keresztül hangulatelemzésre, ehhez engedélyt szeretnék kérni, hogy az elmúlt három nap alapján egy gyors profilt készíthessünk. Beleegyezik?
- Igen.
Pár pillanat telt el így. Maga sem értette miért, de nagyon izgult. Most talán megtudja, mi is a baj, és hogyan tud rajta változtatni.
- Elkészült. Önnek kezdődő depressziója van, és komoly kiégés jeleit mutatja. Tovább irányítom a mentálhigiénés szakemberhez, nála tud időpontot foglalni. Köszönjük hívását, további kellemes estét! - darálta el szinte egy levegővel a hölgy, majd kattant ismét a vonal.
A szakember is kedves volt, sikerült is megbeszélni egy időpontot. Érdeklődésére elmondta, hogy a hangulatelemzés nem mindig pontos, nem feltétlenül depressziós, vagy kiégett. Ez megnyugtató volt számára, mert alapvetően nem érezte magát annak.
Másnap felvette a munkát, s elkezdte a tegnapi gondolatmenete alapján kiosztani a feladatokat. Brian-t is felhívta, hogy megbeszéljenek pár részletet. Érződött rajta még némi feszültség, de mivel látta, hogy Roland végül nekiállt a projektnek, nem hozta fel az elmúlt napok eseményeit.
Aztán jött az értesítő. Nem hívás, csak egy üzenet, hozzácsatolva egy jókora dokumentum.
Ez semmi jót nem jelent…
Érezte, ahogy a félelem s idegesség elönti teljesen. Nehezebben vette a levegőt, keze, bár nem fogott semmit, elkezdett enyhén remegni. Végül megnyitotta. Már a kezdő sorokból tudta, hogy nem vették fel. Nagyon sajnálják persze, de nem alkalmas. Csatolták is az anyagát, hogy miért nem volt az, ez mostanában lett elterjedt a piacon. Megnyitotta a csatolt dokumentumot is.
Mint kiderült, rajta is végeztek közben hangulatelemzést, valamint kamerákkal is figyelték s egyéb érzékelőkkel. Teljesen normális értékeket kapott, a szakmai háttere is megfelelő volt. A pszichológiai vizsgálat azonban azt mutatta, hogy nincs jól, nincs rendben. Nem tértek ki különösebben, de az önértékelését, hozzáállását s a menekülési vágyát tartották a legfőbb problémának.
Elkeseredett, szinte fájt már neki az elutasítás, ugyanakkor meg is nyugodott picit. Már bizonyos volt, véget ért a bizonytalanság. Aztán jött a sokk: így Krisztivel nem fog tudni találkozni többet! Ez az utóbbi gondolat olyan jeges kézzel markolt bele a mellkasába, hogy ültében összegörnyedt, és olyan erősen összeszorította mindenét, hogy kicsordultak a könnyei. Hogy mondja el neki? Már a gondolat is oly ijesztő, oly rémületes volt számára, hogy inkább a munkája felé fordult. Jobb, ha nem is szól neki, meg amúgy is, mit gondolt, számít neki? Krisztinek összejött, és ennek örül. Neki meg nem, ilyen az élet.
Két napig csak tengődött. A munkát is éppen csak el tudta végezni, szerencséjére a többiek elég jól értettek a kiadott feladatokhoz, így nem kellett sokat törődnie velük. Krisztitől már kapta az értesítéseket, érdeklődött az interjú felől. Az üzenetei egyre sürgetőbbek lettek, hiszen közeledett a kiképzőközpontba való beköltözésének napja, s akart még találkozni. Neki ehhez nem volt kedve, nem tudott volna a szemébe nézni.

Végül nem is kellett. Kapott tőle egy holoüzenetet. Sokáig nem merte megnyitni, viszont a lány beköltözésének napján munka után megnyitotta. Megjelent Kriszti egész alakos képe a szoba közepén, összekulcsolta kezeit s kissé feszülten a kamera felé nézett.
- Mérges voltam rád. Nagyon. - kezdte, s arcán látszódott is, ahogy a harag felhői keresztül suhantak.
- Sokat gondolkodtam rajtunk, rajtad. Hogy miért nem válaszolsz. Miért kerülsz. Mert szerintem te is érezted, érzed, hogy volt valami köztünk. Nagyon rosszul esett, hogy nem szóltál. Tudom, nem vettek fel. S sejtem, mit gondolsz. Hogy nincs értelme. Minek is szólnék? Csak fájna. Igazad van. Fájt volna. Most már biztos vagyok benne, hogy nem mertél szólni, és csak hogy tudd: megértem. Tudom, hogy nem könnyű az életed, tudom, hogy küzdesz valamivel. De azt is tudnod kell, hogy értékes vagy, s hogy vannak emberek, akiknek kellesz. Nekem kellettél volna. Mindketten értelmes emberek vagyunk, tudjuk, mit jelent az, hogy én megyek, te pedig maradsz. Nem kérek olyat, hogy várj rám. De ha esetleg, mikor visszaérek, jó lenne, ha beülhetnénk megint abba a kávézóba, vagy utazhatnánk közösen egyet. Legyél jó, s egy szakmai tanács: hasznos lenne, ha beszélnél egy stresszkezelésben jártas pszichológussal vagy mentálhigiénés szakemberrel. Jót tenne, s könnyebb lenne utána. Jó légy.
A hétvégéje, ha lehet, még szörnyűbben telt, mint a hétköznapjai. Meglepő módon azonban, egy kis remény is megjelent a lelkében, hiszen kellett volna neki! Nem képzelődött, nem érezte rosszul! És látta a lány üzenetén is, hogy igazából a végén már nem mérges volt, hanem inkább szomorú.
Ígérem, hogy jobb leszek! Hogy jobban leszek!
Hétfőn sikerült a munkahelyén az első csapatmegbeszélést levezényelnie. Meglepődött saját magán is, hogy mennyire jól tudta kezelni a felmerülő problémákat, Brian-től pedig még egy dicsérettel teli üzenetet is kapott. Délután a kávézóban ismét egyedül ücsörgött.
- Szép napot uram! Jól áll önnek ez a szürke-kék csíkos póló! Mit hozhatok? - kérdezte a robotpincér.
Kivételesen a cappuccinót keksszel kérte.
- Ízlett uram? - kérdezte a robot fizetés után.
- Igen, köszönöm. További jó munkát! - válaszolta, észre sem véve, hogy kinek mondta.
A sétája után szomorúan a Krisztivel történtek miatt ült le az ágyára. Ismét nekiállt hobbi vagy közösség után keresni, de most már teljesen más indokkal tette fel magának az egy héttel ezelőtti kérdést:
- Mi legyen?