Ébredés

Mind a hetünket felsorakoztattak a fal elé.
Pattogó vezényszavakkal parancsolták, hogy vetkőzzünk le meztelenre.
Remegő kezekkel kezdtem hozzá az ingem kigombolásához. Sehogy sem akartak engedelmeskedni, verejtékezve küszködtem meg mindegyikkel. Közben arra gondoltam, mi lenne, ha nem tenném meg, nem vetném le a ruháimat.
Próbáltam elképzelni, milyen lesz az utolsó pillanat. Lüktetett az agyam, minden tagom reszketett.
Nem mindegy levetkőzöm-e vagy sem?
Nekik valamiért nem. Talán úgy érzik, a fegyvereikkel hadonászva, hogy a végső megaláztatásunkat ezzel tetézik be. Kitudja, szánalmat, vagy megvetést érez-e majd az, aki látja az élettelen, meztelen testemet feküdni az aszfalton.
Nem látják, hogy már teljesen megtörtek minket? Könyörögtünk és rimánkodtunk nekik. Már mindent és mindenkit elárultunk és megtagadtunk. Nyüszítettünk a fájdalomtól és a félelemtől.
És már megvetést sem érzünk saját magunk iránt mindezekért!
Miért féltjük még mindig az életünket? Kiért, miért kapaszkodunk a reménytelenbe? Kit gyászolunk? Magunkat, másokat?
Mit veszítünk? A borzalmakat, ami még ránk várna? Vagy még egy újabb napfelkelte látványát vágyom csupán? Mi végre ez az életösztön?
Szeretnék fellázadni. Kimondani, hogy én nem vetkőzöm tovább. De remegek. Félek. Még most is és attól is, hogy esetleg olvasnak a gondolataimban. Mozdulatain gépiesen engedelmeskednek a parancsnak.
Hát nem látják ezek, hogy mennyire együttműködő vagyok? Nem is komolyan gondoltam, hogy nem vetkőzöm tovább. Mit akartok még? Hogyan bizonyítsak?
Ők csak ordítoznak, kiabálnak.
Ott állunk már mind csupaszon, szemünket lesütve.
A mellettem álló egy pillanatra rám nézett. Nem ismerem őt, de a pillanatnyi tekintetéből úgy érzem, megismertem az egész életét. Láttam az örömeit, a kudarcait, a néhai büszke férfit és a megtört fényt egyszerre. Azt hiszem, tudom ki ő.
Ott voltak a kérdések is a szemében. – Miért történik ez? Meddig fog tartani?
Láttam a válaszait is.
Láttam, hogy ő sem hisz. Sem a népmesei, sem a történelmi hősökben.
Az ember csak áruló, jobb estben gyáván reszkető lehet.
Jobb, ha belátja, hogy nincsenek hősök. Ha nem látja be, majd bebizonyítják neki.
Rettegtem, hogy az egyenruhások észreveszik, hogy egymásra néztünk. Oldalra sandítottam, és szinte megnyugodva láttam, hogy mindannyian a földet nézik.
Ne provokáljuk őket!
Láttam filmet, ahol a főhős szeméről levéve a kendőt, erősen a szemébe nézett az osztagnak. Nekünk nincs kendőnk Ez nem film.
Abban bíztam, ha ide kerülök, a félelemtől el fogok ájulni. Ha van Isten, miért nem így történik? Miért van az, hogy miközben valami iszonyatos, kimondhatatlan félelmet érzek, tiszta fejjel, bénultan élem át, ami rám vár.
Mindig azt hittem, tudom mi a félelem.
Most már tudom azt is, hogy van színe, szaga, és íze is.
Ahogy lenéztem, láttam, hogy a cipőink szépen, rendben sorakoznak, de a ruháim csak úgy hanyagul le vannak dobva. Talán meg kellene igazítanom…

A mobiltelefonom ébresztőjére felriadtam.
Amikor kinyitottam a szemem, hosszú másodpercekig azt sem tudtam, hol vagyok.
Te jó ég! Ennyi marhaságot összeálmodni!
Fáradtan, fájós fejjel ébredek. Azért is összeszedem magam!
Borotválkozás közben hosszan nézem a saját tekintetemet.- Most mit akarsz? Mit nézel?
Kilépek az utcára. A levegő fülledt, nehéz.
Emberek gyülekeznek. Sokuknál zászló, néhányan valami rigmust skandálnak.
Szemlesütve húzódok félre előlük a járdán.
Vajon hová tartanak?