Címszavakban: megtépett PS5, alaplapig bontás, liquid metal. Ez utóbbi kapta tőlem a T-1000 geci megnevezést, és az ezzel járó munka kiérdemelte, hogy megemlékezzek róla.

A PS5 konzol. Számtechboltban dolgozom, elsősorban számítógépekkel foglalkozom, az tökmindegy, hogy asztali gép vagy lapos, de párhavonta (de mostanában inkább havi egy, kezd kicsit sűrű lenni) beesik egy konzol is. Esetek többségében karbantartásra vagy az optikából kiszedni ezt-azt, esetleg valami szoftveres nyűg (ezekkel nem nagyon tudok mit kezdeni, a konzolok lelkivilága nagyon más), de van mikor a júzer otthon akarja megoldani a takarítást. A PS5 esetében ez nem akkora truváj, mert lepattintva a fehér oldallapokat hozzá lehet férni a ventilátorhoz, amit kiemelve már egész jól portalanítható a rendszer, a folyékony fém meg jópár évig biztosítja a zökkenőmentes hőelvezetés első lépcsőjét – tehát még ízekre sem feltétlenül kell szedni, és még valószínűleg nem is kell, figyelembe véve, hogy cirka másfél éve jelent meg.

Nem vagyok vérgémer, inkább kocajátékosnak mondanám magam. Nem játszom sűrűn, mert mire eljutok odáig, hogy otthon bekapcsoljam a gépet (főleg egy 12-14 órás nap után), addigra minden máshoz van kedvem, csak nem leülni a gép elé. Szóval, ritkán játszom, kevés játékkal, pedig régebben azért sokkal többet kockultam. Ez van, a munka a szórakozás rovására megy.

Engem játék szempontjából viszonylag könnyű szórakoztatni, ha van egy épkézláb történet, vagy egy jó hangulat, akkor a többi már annyira nem érdekes. Macerás a vezérlés? Legalább ügyesedem. Darabos a grafika? Legalább nem kell erőmű alá, jobb esetben. Persze, ott ahol a vacak grafika mellé még erőmű is kéne, általában amúgy is több sebből vérzik. Ahol a fejlesztés legalább annyira nem veszi a fáradtságot, hogy valamit villantson, azok valószínűleg azt sem veszik figyelembe, amire nekem igényem van.

Ha egy játék általában megtetszik, akkor kívánságlistára kerül, amíg meg nem tudom venni számomra is értelmezhető áron, de a Spirit of the North ez alól kivétel: ez az első olyan játék, amit szinte megjelenéskor bezsákoltam (május 7-én jelent meg a játék, 9-én már a Steam könyvtárban landolt), megelőzve a Cyberpunk 2077-et (ha megjelent volna az eredeti tervek szerint, akkor valószínűleg most arról írnék). Az oka: a róka mozgása igazi rókásra sikeredett. Tényleg ennyi elég volt, hogy kilóra megvegyen:

(Nagyméretű képeket tartalmazó bejegyzés)

- Halló
- Szia Karcsi, mizu?
- Szia… Képzeld el, vettem egy telefont.

Kissé pontatlanul, de nagyjából így kezdődik Aradi Tibor és Varga Ferenc József Vettem egy telefont című jelenete. Bár amilyen egyszerűen indul az a beszélgetés, olyan nyögvenyelősen vettem telefont.

Írásomnak azt a címet is adhatnám, hogyan nem vettem majdnem telefont, bár lehet, hogy a címbéli egyeseknek nem telefon. Néha még nekem sem, mert erre a méretre szoktam mondani, hogy megcsinálok rajta egy tizenkétszeletes rákóczi túróst.

Az előd - a “kályha”

Öt évig használtam egy Nokia Lumia 530-at. És most is az lenne, és nem írnám ezt a bejegyzést sem, ha a Microsoft nem szünteti meg teljesen a támogatást, és nem vált volna a telefon egy időzített bombává: azt még megemésztettem, hogy nincsenek új frissítések. Az sem volt érvágás, hogy előbb a Messenger (igaz, kemény fél napig volt rajta, majdnem a falhoz vágtam, annyiszor jelzett az értesítő, pont sikerült egy kommunikatívabb napot kifogni), majd a Facebook sem futott a telefonomon, legalább teljes lelkinyugalommal tudtam magyarázni az ismeretségi körömnek, hogy nem lustaságból meg prosztóságból nem írok vissza, hanem mert nincs appom. Nekem teljesen jó volt így, nincs fölösleges nyomkorászás-tapicskolás, és hatással vagyok a saját kütyühasználatomra. Ennek köszönhetően, ha nem kellett navigálni, akkor előfordult olyan is, hogy két napot is kibírt az akksi az utolsó évében is. Akkor már elkezdtem felvonni a szemöldököm, mikor a bankom appja is elköszönt, végül a nagykaput a 2019. decemberi áruház-bezárás, és a Microsoft saját Időjárás appjának a megszűnése tette be.