Hideg van, és fagyoskodom a Battyányi téren. Még 10 perc gondolom magamban, azt már féllábbal is kibírom. Addig is élvezem a gyönyörű kilátást, Európa legszebb parlament épületét, a fantasztikus hidakat, a Dunán megtörő, megcsillanó fényeket. Hallgatom ahogy az éjszakai járatok elsuhannak a hátam mögött, ahogy a hajók csapják a hullámokat. Egyszerűen élvezem minden egyes pillanatát az életnek.

De az idő csak tellik, és nem jön. A buszokat csak számolom, az órámra pedig már rá sem merek pillantani. Tudom hogy eljön. Vagyis inkább csak érzem.
Egyre kevésbé fedezem fel a szép dolgokat, egyre idegesebben szorítom a korlátot, és egyre inkább elkeseredek. Már egy órája itt kellene lennie… Miután hívom és nem elérhető szépen lassan tudomásul veszem, hogy ma már nem ér ide. És nagy valószínűséggel holnap sem.
Elindulok hazafelé, és csak nézegetek. Mit ér ez a gyönyörű kilátás egyedül? Mikor jön el újra az az idő, mikor minden egyes nap egy ajándék, mikor dobbanó szívvel kelek, mikor tudom, hogy valaki vár rám és hiányzom neki. Mert egy jó kapcsolatban minden nap ilyen, mégha olykor-olykor kisebb összezördülések is vannak.
Közben odaérek a megállóhoz, és az orrom előtt megy el a busz. Következőre fél órát kell fagyoskodnom. Régebben csak mosolyogtam ezen. Nem számított semmi. Egy rossz jegy, egy kisebb kudarc ugyan… Semmi nem tört le…

Mikor jön el az az idő, mikor belátom, hogy nincs tovább? Mikor lesz az, mikor végre az eszem után fogok menni? Bizonyára soha. Már többször megfogadtam elveket, melyekhez megpróbáltam ragaszkodni. És sikerült. De csak egy bizonyos pontig: amíg meg nem kedveltem az illetőt. Hiába olvasgatok rendszeresen itt egyéni történeteket, hasznos tanácsokat, egyszerűen csak a saját bőrömön elszenvedett hibáimból tudok tanulni. Sőt legtöbbször még azokból sem. Miért baj az egy lánynak, ha nem kezelem le? Ha megpróbálok a kedve szerint tenni, ha jókedvre derítem, bármikor, bármilyen szituációban? Ha tényleg őszinte vagyok hozzá, és nem akarom átverni? Minden bizonnyal ezekre a kérdésekre nincs racionális válasz, lássuk tehát a legutóbbi történetemet:

Megismertem egy lányt kb. fél éve. Eleinte csak keveset beszélgettünk, aztán egyszer jött egy áttörés, és valahogyan egész jóba lettünk. Ésszerű magyarázatot senki ne keressen, jókor voltam jó helyen, és egy beszélgetés elég volt ahhoz, hogy belássam, ő igazán különleges. Bármiről lehet beszélgetni vele, bármikor, bármilyen körülmények között. És jó. És egyszer sem kell gondolkoznom témán, és jól érzem magam vele. És úgy tünt, hogy ő is velem. De lehet, hogy csak én gondolom így? Utóbbi időben sokat találkoztunk kettesben. Minden olyan jónak tűnt, aranyosan mosolygott, szemembe nézett. És megszerettem. Az esélyeimet tekintve ilyen apró jelekre hagyatkoztam, és úgy véltem haladok a jó úton. Nem akartam semmit sem elkapkodni, arra gondoltam, ő sem ok nélkül találkozik velem, gyakorlatilag bármiben benne volt, akárhova hívtam. Egyszer kicsit összekaptunk, egymáshoz vágtuk kinek mi nem tetszik a másikban. Kis ideig tartott a háborús viszony, úgy érzem a békülés után még közelebb kerültünk egymáshoz. Pár napja egyik este pedig feltettem a nagy kérdést, mi lenne ha... És azóta tart a döbbenet. Azt mondta, úgy véli, ha eddig nem volt semmi több, akkor ezután sem lesz. Csak barátság...