Az álom nagyon valósághű volt, az a fajta aminek ébredés után még jó ideig a hatása alatt állunk. Mindenkit ismertem, ez volt a legjobb benne, közben meg mégis olyan lehetetlen sztori volt, persze győzött a jó, cseppet sem féltem, de mégis…kinyitottam a szemem és kapkodtam a levegőt. És azon gondolkodtam mi is történt az előbb.

Az idős kémiatanár felpattant a motorjára, felesége-a csöppet sem motorra termett énektanárnő-mögé ült, mintha mi sem lenne természetesebb. Közben úgy hatottak, mint valami groteszk festmény, amiről nem tudod eldönteni, hogy ijesztő vagy vicces, esetleg mindkettő.
Minden esetre a küldetésük komoly volt, legalábbis hittek benne, az biztos. Akarom mondani hitt benne a férfi, a nő szemében a rettegésen kívül nem lehetett mást látni, hacsak lojalitást nem a férfi iránt. Azt, hogy követi bármerre is megy. Nem azért mert hinné a célt, hanem azért mert így akarja, mert mellette akar lenni bármi áron. A férfi hitte, most, jelen pillanatban. Hitt már sok mindent életében, van, amit hosszabb, van, amit rövidebb ideig. Könnyen lelkesedő típus volt, olyan kísérletező fajta, aki ugyanolyan könnyen adja fel a dolgokat, mint amilyen könnyen belevág valamibe. Vannak ilyen típusok. Sok mindent tapasztalnak életükben, talán sokkal többet, mint a kitartóak, ámde el lehet gondolkodni melyik jobb. Tűzön-vízen át kitartani egy dolog mellett akár egy életen át vagy csapongani, mint egy madár, soha nem megállapodni, soha nem nyugodni, soha nem érezni a megelégedett „befejeztem” érzést. De jelenlegi történetünk szempontjából ez most cseppet sem fontos.
Kifejezetten gyorsan hajtott, mintha nem 65. életévében járna, hanem huszonéves suhanc lenne. A nő ijedten kapaszkodott, rövid vöröses hajába bele-belekapott a szél. Határozottan tartottak céljuk felé, amiről maguk sem tudtak túl sokat. 15 van belőlük, ennyi szinte bizonyos volt a férfi előtt a kutatások nyomán. Klasszikus világvége megmentésnek tűnt, de mint tud két öregember ebben segíteni, ez volt a kérdés.
Mire odaértek már nem sok idejük maradt, nem tudták ezt olyan bizonyossággal, mint mikor pontos időpontra van egy találkozó megbeszélve, de érezték, a zsigereikben. Ahogy tódult a vér az ereikben, valahogy más volt, mint eddig, érezték a sürgetést minden porcikájukban. Természetfeletti volt az érzés és az is, amivel szemben álltak. A férfi bezárta maga mögött a nagy kovácsoltvas kaput és azzal elkezdődött…

Megoszlanak a vélemények arról érdemes-e tenni vagy sem. Én eddig nemigen tettem. Viszont egy dolog biztos: könnyebb úgy belekezdeni bármibe is, ha konkrét dátumhoz van kötve. Ezért jó ez a január 1. De ez teljesen rajtunk múlik persze, ennyi erővel lehet február 1 is, van bármi csak tűzzük ki magunk elé egy záros határidőt. Jah és nem is ez a legnehezebb a dologban, hanem a teljesítés! Mert mondhatjuk azt bármelyik egyszerű hétköznapra, hogy na akkor mától, csak aztán ha ebben ki is merül a dolog, akkor nem ért semmit az egész és ez független a dátumtól. Szóval minden rajtunk múlik. Nem az időpontokon, meg a szokásokon...csak rajtunk.
Tehát én nyárig 5 kg-ot lefogyok és ami sokkal fontosabb rendszeresen fogok sportolni, idén lerakom az angol középfokút, megírom a diplomamunkámat, leteszem a 3 hiányzó tantárgyat és ha minderre lesz időm akkor az maga lesz a csoda

Múlt hétfőn vérvételen voltam. Évek óta ugyanabba a kórházba járok, most sajnos mégis kellemetlen élményben volt részem. na nem a kórház hibájából, hanem az ott megjelent embertársaiméból...
Hatalmas sor volt, beálltam hát a sorba. Mögöttem és előttem is egy-egy több hónapos, nagy pocakos kismama állt türelmesen a sorban. Rajtuk kívül az átlag életkor 60+ volt. Egyszer csak érkezett egy hölgy , 6-7 év körüli kisfiúval- és az ápolószemélyzet szólt, hogy gyerekkel bemehet soron kívül (mellesleg ez ki is volt írva), persze mit csinál erre a sok bunkó, egyébként otthon unatkozó nyugdíjas? felháborodik és anyázik...no comment.
Jön egy terhes kismama- mint később kiderült- terheléses vércukorszint mérésre (aki volt már ilyenen tudja, hogy nem túl jó móka), és neki is szóltak, hogy menjen be soron kívül. Erre az egyik sorban álló kismamáról is kiderült, hogy ugyanerre a vizsgálatra jött, így ő is bemehetett mindenki előtt. Persze erre kitört a parasztforradalom! Minden nyugdíjas kiakadt, hogy de ők már egy órája sorban állnak, és egyébként is miért mennek be a kismamák soron kívül, ennyi erővel ők is bemehetnének. Basszus! Nem hiszem el, hogy emberek lehetnek ennyire bunkók!!!
Egyrészt:- sztem a kismamák alapból soron kívül kellene h bemenjenek
Másrészt: hova az istenbe sietnek a nyugdíjasok annyira?- hozzá kell tegyem, hogy bőven volt ülőhely, és ültek is a sorban a beszólogatós nénik, bácsik- nem mindegy nekik h ott ülnek vagy otthon? Hisz nem sietnek munkába stb. Lehet, hogy gonosz vagyok, és majd ha megöregszem és beteg leszek akkor engem is zavarni fog, ha a fiatal kismamák előttem bemehetnek...de jelenleg azt hiszem lehetnének kicsit türelmesebbek. Úgy alapból, mindenhol egymással az emberek...

Nyitva hagytam a kertajtót és valami belopakodott rajta míg nem figyeltem. Apró testű kis állatnak tűnt, fekete fényes bundával. Gomb szemei voltak, olyanok amire ha ránézel kellemes érzés árasztja el az egész testedet, eszedbe sem jutna, hogy bántsd. Pedig lehet, hogy megdézsmálja a veteményest, a sárgarépa a kedvence. De nincs szíved bántani, csak néz a kis gomb szemeivel. Mint a kisgyerekek mikor rossz fát tesznek a tűzre aztán csak pislognak rád és minden mérged elszáll, tudják jól, ez a csel mindig bejön és ezt ki is használják. Ő is kihasználta, apró kis állati agyában az értelem megannyi szikráját felfedezhetjük, ha hagyunk neki időt. Csak egy kis odafigyelés kell, és semmit sem szabad elsietni, lépésről-lépésre, falatról falatra. Már egészen összebarátkoztunk, talán holnap már azt is megengedi, hogy megsimogassam. Ma úgy érzem ő lesz a hősöm, meséim hőse...talán nem fog érte megharagudni és végül egész jó kis mesehős lesz belőle. Olyan amilyet szeretni fognak a gyerekek, a leendő gyerekeim, vagy mások leendő gyerekei is. Befészkeli magát a gondolataimba, elülső két mancsával sárgarépát fogva, bele-beleharapva hagyja, hogy a jövőbeli kalandjain gondolkodjak.
Nyitva hagyom a kertajtót, hátha jönnek többen is.

Talán kicsit el vagyok kenődve!
Nos igen, nem szeretek veszteni, még egy ilyen hülyeségben sem mint ez a verseny, amin részt veszek.
Mert miért van az, hogy mi magyarok bármibe fogunk rögtön azon gondolkodunk vajon hogyan is lehetne csalni, saját magunkat mindenféle furfanggal előnyös helyzetbe juttatni?
Nincs is már olyan szavazás, verseny...akármi, ami nincs megbundázva, ahol nem tudják már előre, hogy ki is fog nyerni.
Néha a kedvesem azt mondja, hogy mi vagyunk túl becsületesek ehhez az élethez...mindent a saját erőnkből, magunktól...de én szeretek becsületes lenni, büszke vagyok rá...
..csak amikor tehetetlenül nézem, hogy mások mit csinálnak, akkor nem olyan könnyű büszkének lenni.

Bár ha belegondolunk nem is annyira most kezdődik, hisz írtam már életemben naplót tizenévesen, szerelmesen, aztán blogot huszonévesen, szerelmesen. De valahogy mindig úgy éreztem, hogy ilyesmire csak a magányos embernek van szüksége. Mert minek írogassak én egy üres papírra ha van valaki mellettem akinek elmondhatom, meghallgat, kapok visszacsatolást. aztán most mégis...majdnem 30, szerelmesen...mert motoszkál már bennem egy ideje.
És mert már nagyon sok éve eldöntöttem, hogy írni szeretnék, regényt, gyermekmesét, bármit, csak mindig arra fogtam, hogy nincs időm, meg aztán miről is, hogyan is...szóval úgy érzem el kell kezdenem kicsiben, hogy aztán ha előbb nem is de 60 évesen eljussak addig, hogy valami nagyobba is belevágok. Majd akkor írok magamnak, az asztalfióknak...!
Addig meg...hisz annyi minden történik amit néha ki kell írni magunkból! élmények, fájdalmak...lesz erre hivatott ez a hely!