Viszlát legutóbbi írását ([link]) követően eszembe jutott egy többrészes sorozat alapötlete, miszerint híres és kevésbé híres muzsikusokat mutatnék be, akik főleg jazz és különböző alfajtáiban tevékenykednek. Alapvetően nem száraz és nyers életrajzi adatokkal hozakodnék elő, lévén azt mindenki megtalálhatja az erre alkalmas weboldalakon. Inkább érdekességekkel, különlegességekkel untatnám a kedves Olvasót.

Ebben a részben Bobby McFerrin-re esett a választásom.



Bobby McFerrin főképp arról híres, hogy a zenéiben előforduló hangszereket a saját hangjával „imitálja” (egyébként ez az a capella zenei műfaj egyik építőköve is [link]). Ennek köszönhetően 4 oktávos hangterjedelmével elég sokoldalú zenei műveket állított össze már. Ráadásul koncertjein a közönséggel elég közeli kapcsolatot épít fel.

Az egyik legismertebb száma, az 1988-ban, a hangstúdióban komponált „Don't worry, be happy!” a zenei slágerlisták élén landolt ([link]). Bobby – elmondása szerint –, nem
szereti ezt a dalt, mert az emberek csak ezért ismerik / ismerték meg őt, de szeretne kitörni ebből a bűvkörből, és szeretné, ha más oldalról is megismernék a művészt. Egyébként ez volt az utolsó, valódi hangszerekkel komponált zenei műve is. (Megjegyzés: a weboldalán elérhető egy kis flash-alapú játék, ahol egyfajta layer-ekkel játszogatva lehet a dalt részenként megismerni – [link])

Kezdeti lépések...
Mint minden zenész kezdetben, McFerrin is egy hangszeren kezdte pályafutását; ez az ő esetében a zongora és a klarinét volt. Később kilépett a zongoraszék mögül, és énekelni kezdett. Egy Keith Jarret koncert után McFerrin elhatározta, hogy szólóénekesként fog megélni. Első koncertjein a közönség zavartan állt (vagyis ült) előtte, mert McFerrin már akkor hangszerek nélkül, csupán a hangjával kreálta a dallamokat. Az akkori időkben különlegesnek ható stílusa – mondanom sem kell – a közönséget lehengerelte. Ezen felbuzdulva McFerrin folyamatosan csiszolta improvizációs képességeit, és elmélyítette a közönséggel való kapcsolatát is koncertjein.
Később intenzív karmesteri tanulmányokba is kezdett és ma már karmesterként is megállja helyét, volt lehetősége vezényelni például a San Francisco Szimfonikus Zenekart is.

Koncertjei...
Koncertjei mindig valamilyen szempontból különlegesek. A közönséget mindig bevonja az éneklésbe, akár egy kis duruzsolásra is... Legutóbbi budapesti koncertjén (annak is a végén) a közönséggel a Bolero-t dúdoltatta, és ugye a közönségben sem ülnek Megasztáros énekesek, de többé-kevésbé mindenkinek sikerült a főszólamot eldúdolnia (köztük nekem is).
McFerrin humorral is vegyíti koncertjeit. Minden alkalommal kihív egy pár embert, és zenei játékokkal mulattatja őket és a közönséget. Több kabaréja is született már (többek között Jack Nicholsonnal is adott elő kabarét).

Pár videója...
A méltán híres Ave Maria McFerrin átdolgozásában:
» egyik változat: [link]
» másik változat: [link]

Legutóbbi budapesti koncertjéről három részlet (mikor egy kivételesen előre betanított, gyakorolt kórussal adott elő dalokat):
» első rész: [link]
» második rész: [link]
» harmadik rész: [link]

Jacques Loussier-el előadott duettje, melyben Bach műveket dolgoztak fel együtt: [link]


Az oldalán ([link]) elérhető egy online rádió, ahol 5-6 dalát meghallgathatjuk teljesen ingyen. Érdemes kipróbálni.


Végeredményben elmondhatjuk, hogy Bobby McFerrin elsősorban különleges zenei stílusával aratott nagy sikert, lévén akkoriban még az ő általa képviselt stílus messze nem volt ismert. De a közönségnek tetszett, és ez volt a fontos. McFerrin ma is két énével muzsikál: mint karmester, és mint szólóénekes. Szólóénekesként (saját véleményemre alapozva) olyan improvizatív eszközöket vonultat fel koncertjein, hogy az leírhatatlan. Azt meg kell ismerni, tapasztalni. Én a következő koncerjén is ott leszek. Remélem Ti is.

Ki mit gondol a zenéről, úgy általában?

Most tettem fel egy albumot, és cikáznak bennem a gondolatok. Megpróbálom őket megfogalmazni.

A zene az megnyugtat, ez biztos. Beteszed a kedvenc zenédet, és csak arra figyelsz. Átadod magad a ritmusoknak. Érzed a zene lelkivilágát, átéled minden másodpercét. És közben boldog vagy, legalábis kizársz mindenkit és mindent. Én gyakran folytatom ezt a tevékenységet, ha valamikor nyugisabb időkre van szükségem. Beteszel egy zenét (szigorúan a te stílusodból valót; ne kezdjél el mást hallgatni, mert más azt mondta az a frankó). A sokadik hallgatás után, már szinte tudod a mű minden percének változásait. Ellazít és közben az csinálsz, amit akarsz.

A zene össztökél. Ez biztos, ilyenkor van időd gondokodni, legalábbis ilyenkor mindig végiggondolom életem jelenlegi szakaszait. Van időd a hobbidnak szentelni az időd. A legjobb dolog a világon. Én reggelente mindig zenével ébredek (nem rádió), és egyszerűen jobb kedvem lesz tőle, és nagyon megéri.

Néztem minap egy videót: [link] Érdemes végignézni, mert a mű csak egy alaphangnemet és egy fődallamot tartalmaz, az összes többit ők komponálják valós időben (aka improvizáció). 2:41-nél nézzétek meg: Eugene Wright-nak az a mosolya a videóban, hát ilyet még videón nem láttam: én is ilyet szeretnék egyszer elérni: átadni teljesen magamat a komponálás művészetének, úgy, hogy semmi se érdekeljen csak a zene, amiben épp benne vagyok. Alkotni valamit, ami nekem (is) tetszik, mert sajnos ma már nem könnyű megfelelni önmagamnak (legalábbis nekem nem, elég szigorú feltételeket szabok magamnak). De nézzéték végig a videót, lehet látni, hogy minden résznél tökéletesen odafigyelnek egymásra, mert különben elcsúszna az egész, és nem szólna jól. Az a rész is jó, mikor Eugene szólózik a bőgőn, és Dave besegít neki kis akkordokkal: Eugene ezt is egy mosollyal viszonozza.

Ha formációban játszol (még nem volt alkalmam benne, de remélem lesz), akkor odafigyelsz társaidra, hogy a fő mondanivaló megegyezzen mindegyikőtöknél. És ha már összeszoktatok, akkor nincs az az ember, aki ne figyelne oda rátok, hogy mennyire együtt játszotok: de persze ez nem könnyű: sok gyakorlás és egy kis alap tehetség is kell hozzá.


Az írás alatt Dave Brubeck Quartet, Paper Moon c. albuma szólt.