Üdv ismét, gamerek!

Jómagam soha nem rajongtam nagyon a mobilos játékokért -és akkor még finoman fogalmaztam. Régebben ugyan még voltak nagyszerűbbnél nagyszerűbb, a NES-SNES korszakot megidéző side-scrollerek, pixel-art RPG-k a klasszikus gombos telefonokra, melyekben nagy örömömet leltem, azonban ezek szinte teljesen eltűntek az érintőképernyős készülékek elterjedésével. A mobiliparba szépen lassan bekúszott a mikrotranzakció fogalma, mostanra pedig a játékok elemi, szerves részévé vált ez az egyébként roppant gusztustalan üzleti modell.

Egy kis filozófia DaemonX módra

A mikrotranzakció - személyes véleményem szerint - a játékipar rákfenéje. Bár kétségtelenül jövedelmező a cégek számára, azonban a magamfajta hardcore gamereket a legtöbb esetben mégis távol tartja. Ennek oka, hogy az erre a funkcióra alapozó játékok kiegyensúlyozatlan játékmenettel rendelkeznek. Az adott produktum a játék előrehaladtával fokozatosan a fizetésre ösztökéli, majd egyenesen kényszeríti a játékost, mert az "opcionális" tejelés nélkül gyakorlatilag biztosan leküzdhetetlen akadályokba ütközünk. Abban az esetben viszont, ha hajlandóak vagyunk kinyitni a pénztárcánkat, és bőkezűen adakozni, a kihívás elvész, ez által végsősoron pedig unalomba fullad a játék egy rövid idő elteltével. Mit csinál ekkor az egyszeri player? Megy a következő, éppen trendi, felkapott cím után. Aztán jöhet a következő, majd az azt követő. Akik csak alkalmi szórakozásként tekintenej a játékokra (40 pluszos hölgyek, yolo-swag tizenévesek, csak hogy néhány példával éljek), azoknak nagy eséllyel ez teljesen megfelelő lesz. Azonban a casual playerek mellett ott van a hardcore gamerek igencsak népes csoportja is, akik a konzolokon és a PC-n tanyáznak, és akiket még mindeddig nem igazán sikerült kiszolgálni érdemi, tartalmas, minőségi alkotásokkal - néhány üdítő kivételtől eltekintve. Hiszen valljuk be: a mikrotranzakciókkal ellátott címek legyenek bármennyire is más körítéssel megfűszerezve, tulajdonképpen mindegyiknek ugyanaz a lényege. Ez pedig a profit, mely köré egy grindelésre, fejlesztésre épülő, RPG-elemekkel dúsított (jobbára pedig repetitív) játékmenetet építenek, mert ez felel meg legjobban a pénzszerzési céloknak.

Szép napot, gamerek!

A Metal Gear Solid V: The Phantom Pain nagyszerűbbnél nagyszerűbb videóin, előzetesein, mostanra pedig értékelésein, és nem utolsósorban Praesagus barátom elkötelezett rajongásán felbuzdulva úgy döntöttem, hogy még a legendás sorozat záródarabjának megjelenése előtt bepótolom az eddig számomra kimaradt részeket. Annak idején a Peace Walker-t volt alkalmam játszani a hőn szeretett PSP konzolomon - ami azóta sajnos már nincs meg - és mondanom sem kell, a játék valami fantasztikus volt, máig az egyik kedvenc alkotásom. Na persze a sztori fontos, főképp egy ilyen nagymúltú sorozat esetében, melynek szövevényes története ilyen sok részen ível át, így hát úgy döntöttem, hogy az említett kézikonzolos darabot is ismételten végigpörgetem. Na de hol is járok most, és miről is szeretnék veletek beszélni?

Előzmények

Az első részen durván két nap alatt átszaladtam. Számtalanszor rácsodálkoztam a játék számos aspektusára, hiszen nem nagyon tudtam elhinni, hogy a benne látott dolgokat anno PlayStation One-on meg tudták oldani. Mit is mondhatnék - nagyon tetszett, az apróbb hibái ellenére is egy borzasztóan kellemes és egyedi élményben volt részem. Nem csoda hát, hogy nagy izgalommal vetettem bele magam a második részbe, azonban a kezdeti lelkesedésem hamar alábbhagyott, és a záró stáblista felbukkanásakor vegyes érzésekkel tele kapcsoltam ki az Xbox 360-amat. Erről szeretnék most mesélni.

Csak most tudtam meg, hogy itt is lehet blogot írni, szóval az eddigi blogjaimat szép lassan átcsöpögtetem majd ide is.

[FELHÍVÁS - A CIKKBEN ELHANGZOTT VÉLEMÉNYEK NEM UNIVERZÁLISAN ÉRTENDŐEK, CSUPÁN A FACEBOOK-KÖZÖSSÉG DÖNTŐ TÖBBSÉGÉT VESZIK ALAPUL]

Bevezetés

Gondolkoztam, miről is írjak nektek. Tulajdonképpen van rengeteg ötlet a fejemben, de aztán arra jutottam, hogy most egy éppen számomra - és feltehetően számotokra is - mindennapos, aktuális témát veszek célba. Ez az írás kicsit rendhagyó lesz, legalábbis olyan tekintetben, hogy nem játékról vagy filmről lesz szó. De muszáj vagyok már kiadni magamból ezen gondolatokat.

Jelenleg ott tartunk, hogy akinek nincs Facebook-ja, az már szinte halottnak van nyilvánítva. Már a nagymama is beregisztrál az oldalra, csak azért, hogy földet locsolhasson és gazdálkodhasson a virtuális kertjében (Farmville). Értem én, egyre felkapottabb lesz az oldal (ennél jobban már talán nem is lehet), és lassan a munkahelyeknél is alapfeltétel lesz a Facebook-profil megléte.