A hazai helyzet fokozódik, de az sajnos nem az állások mennyiségének növekedését, vagy esetleg a szociális ellátórendszer bővülését jelenti, hanem inkább azt, hogy a legszívesebben honfitársaink egy része a vadlibák példáját alapul véve átteszi működését valamelyik fejlettebb országba. Akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy mivel mostanában otthon nem hagyják élni az embert, így inkább mondjuk kihúzna Angliába.

Ezzel teljes mértékig egyet tudok érteni, főleg hogy már darab ideje Manchester utcáit és bevásárlóközpontjait koptatom. Elvégeztem egy főiskolát, lediplomáztam, aztán hirtelen ott álltam az élet küszöbén egy kis spórolt pénzzel a kezemben és nagyjából nulla protekcióval a hátam mögött. De okos leszek, szép és ügyes, gondoltam magamban, találok én munkát seperc alatt, hisz képességeim vannak, sőt, valamennyit bizonyítottam is az életben.

Nagyjából ebben a hitben teltek napjaim, illetve némi folyóbor baráti társaságában. Néha egy pár helyre beadtam az önéletrajzom és vártam. Nem kifejezetten a sült galamb számba való nagysebességű becsapódására, inkább csak arra, hogy valahonnan visszajelezzenek, van munka. De a helyek kilencven százalékáról még annyit sem kaptam. Gondolom válságban drága az email, vagy valami ilyesmi. De én csak rendíthetetlenül küldtem továbbra is mindenkinek életem elég érdekes ívben hajló rajzát és töltöttem az időt, mely néhol csigalassúsággal múlt, néhol pedig csak úgy rohant.

Olcsó noname mobiltelefon. Ha rászorul az ember, akkor a legjobb barátja lehet. Nincs sok fícsör, az sem biztos, hogy jól hangzó márkajel feszít a készüléken, viszont az árcímke baráti, és ha telefonálni akarunk meg üzengetni, arra elméletileg tökéletes. Ezen írás tárgya is egy ilyesmi készülék, eltekintve attól, hogy az itt Angliában filléres, harminc fontos (~9k huf) árába belefért egy, két megapixeles fixfókuszos kamera, microSD slot, bluetooth, továbbá félig integrált Skype és MSN kliens. Emellett ráadásul még egy 320x240-es kijelző is.

Adódott életemben egy fordulat, melynek okán sikeresen elhagytam csodás szülőhazám és nekivágtam a végtelennek. Ezen végtelen nagyjából 2100 kilométer utat jelentett, Anglia közepéig. Egy darabig nem is volt gond, sikerült szállást szerezni, ahol ráadásul csodák-csodájára még az internet nevű nagyszerű találmány is be volt kötve. Egy darabig nem is volt vele gond. Kapcsolattartás ment is mindenkivel, még ha akadozva is.

... körökreosztottsága miatt nagyon nem fogott meg. Aztán eltelt egy kis idő, s adtam neki még egy esélyt. Nagyjából úgy sikerült a dolog, mikor az ember felhívja rég nem látott hölgyismerősét, és rájön, hogy valami változott időközben...szerelem második látásra. Aztán kijött a második rész, mely ugyan azt az érzést produkálta, csak éppen elsőre. Hosszú napok, hetek teltek el folyamatos játékkal, skillekkel, szemlövésekkel. Lenyűgözött a világ komplexitása, a lehetőség, hogy bármit megtehetek, illetve a humor, mely nagyon sok esetben a méltán népszerű Monthy Python csoport 'Gyalog galopp' című filmjén alapult.
Aztán eljött kétezernyolc vége, és megláttam azt, mibe beleborzongtak tagjaim, jövöget a harmadik rész. Második beleborzongás akkor, mikor kiderült, hogy FPS lesz, és Oblivion engine-re épül. Kíváncsi voltam, hogy hogyan viszonyul a nagy elődökhöz. Aztán később végigmentem rajta, és megtudtam. Uszkve harminc óra játék, szép grafika, sok idegesség.

Az installáláskor már szabályosan remegtem, elég sok év várakozása dolgozott bennem, mire sikerült végre eljutnom a játék elindításáig. Power armor, diavetítés, menü már sajnos követi a kor divatját, de sebaj, most nem ez a legfontosabb, hanem az, hogy végre játsszak. Azért a grafikai beállítások egy részét inkább lejjebb vettem, tartottam gépem megalázásától. Elindítom, sehol egy karakterkreálás. Néztem, hogy ez mi, de mint később kiderül, bethesda egyik legviccesebb és legjobban átjövő újítása, mely sajnos kevésbé újrajátszáspárti.