A hazai helyzet fokozódik, de az sajnos nem az állások mennyiségének növekedését, vagy esetleg a szociális ellátórendszer bővülését jelenti, hanem inkább azt, hogy a legszívesebben honfitársaink egy része a vadlibák példáját alapul véve átteszi működését valamelyik fejlettebb országba. Akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy mivel mostanában otthon nem hagyják élni az embert, így inkább mondjuk kihúzna Angliába.
Ezzel teljes mértékig egyet tudok érteni, főleg hogy már darab ideje Manchester utcáit és bevásárlóközpontjait koptatom. Elvégeztem egy főiskolát, lediplomáztam, aztán hirtelen ott álltam az élet küszöbén egy kis spórolt pénzzel a kezemben és nagyjából nulla protekcióval a hátam mögött. De okos leszek, szép és ügyes, gondoltam magamban, találok én munkát seperc alatt, hisz képességeim vannak, sőt, valamennyit bizonyítottam is az életben.
Nagyjából ebben a hitben teltek napjaim, illetve némi folyóbor baráti társaságában. Néha egy pár helyre beadtam az önéletrajzom és vártam. Nem kifejezetten a sült galamb számba való nagysebességű becsapódására, inkább csak arra, hogy valahonnan visszajelezzenek, van munka. De a helyek kilencven százalékáról még annyit sem kaptam. Gondolom válságban drága az email, vagy valami ilyesmi. De én csak rendíthetetlenül küldtem továbbra is mindenkinek életem elég érdekes ívben hajló rajzát és töltöttem az időt, mely néhol csigalassúsággal múlt, néhol pedig csak úgy rohant.