Már megint sikerült valakinek jól kiakasztania.
Múlt héten egyik diákom megkért, hogy segítsek a férjének lebonyolítani egy autóvásárlást. A kocsi Csehországban van, a neten nézték ki, a kereskedő beszél angolul, csak kellene egy tolmács, aki itthonról lebeszéli a részleteket és kimegy segíteni. Rám gondoltak, vállalnám-e. Persze, miért is ne.
Felhívtam a kereskedőt, megkérdeztem mindent amit kellett, hangsúlyozva, hogy ha tényleg olyan állapotban van a kocsi mint ahogy írták, akkor elhoznánk, de nettó áron, mert egyrészt elhagyja Csehországot, másrészt cégnek szeretnék venni, szóval az ÁFA felejtős. OK, minden rendben, várnak bennünket.
Péntek reggel fél 10 után megérkeztünk ahogy ígértük, kocsi megnéz, szép, csak éppen 10.000 km-rel többet mutat a kilométeróra mint amennyi a hirdetésben van. Na itt kellett volna azt mondani, hogy köszi, nem érdekel, viszlát. Mindegy, innentől már csak bonyolódott a dolog olyanokkal, hogy a papírok a banknál vannak, a pótkulcs a kereskedő haverjánál, a kocsit meg csak 30 km-rel odébb lehet átiratni, mert ott van ismerőse. Nem baj, kell. Aztán az utolsó pillanatban előrángatott valami mondvacsinált sztorit egy hihetetlen törvényről, ami pont 2007 után gyártott kocsikra érvényes, pont akkora értéknél, mint amennyibe kerül, hogy miért is nem adhatja oda nettó áron. Elég rossz szájízzel hagytuk ott őket, kocsi nélkül jöttünk haza.
A meglepetés itthon ért, amikor a fent említett nepper elkezdett hívogatni. Nyáron jönne Magyarországra. És? Találkozni akar. Mondom akkor felhívom a vevőjelöltet, aktuális-e még a kocsi. Nem vele. Velem. Azt hittem, rosszul hallok, de nem. Sikerült leépíteni, de nem fér a fejembe, hogy valakinek hogy van arca először is elrángatni egy vevőt 400 km-re, megpróbálni átverni, utána meg rárepülni a tolmácsra.
Három dolog lehetséges:
1. Ez teljesen normális, hétköznapi dolog.
2. Én vagyok borzasztóan naiv.
3. A fentiek együtt.