Egyre többen vannak, akik nem tudnak örülni, csalódtak mindenben és mindenkiben, így sajnos pont azt nem veszik észre, hogy más nem lehet helyettük boldog. Az alábbi gondolatokat, amiket a Dédikémtől hallottam nagyon régen, már több emberrel megosztottam.
Emlékszem, egyszer nagyon rossz volt a kedvem és – szokás szerint – a hintaágyon ülve beszélgettem Dédivel. Nem tudom, hogy ezek a saját gondolatai vagy esetleg olvasta valahol, de talán nem is számít.
Szokásos nyári este volt, a kutya kergette az öntöző alatt hűsölő madarakat, mi pedig borsót fejtettünk. „Néda, már megint szegény kis rigókat abajgatja ez a gané. Gyere ide, na.” Amikor a kutya felugrott mellénk és elhelyezkedett, adott neki pár szem borsót. „Úgy. Arany kiskutyája, hát miért zavarnak azok a kismadarak? Van itt elég hely nekik is. Vagy a vizet sajnálod tőlük, rosszaság? Te meg ne szomorkodj már! Tudod, kicsim, a szívünk olyan, mint egy éléskamra, teli polcokkal. A polcokon befőttesüvegek, teli minden jóval és széppel, amit – mint nyáron a befőttet a sok mosolygós gyümölcsöt – elteszünk hidegebb napokra. Amikor kint vihar van vagy csak rossz a kedvünk, felbontunk egyet és máris érezzük a melegséget, ahogy a napsugarak megsimogatják az arcunkat. Sose’ sírj aranyos – mondta - ezek a befőttek a szíved polcairól nem fogynak el, mint az igazi befőtt! Sőt, ha okosan élsz, mindig csak több lesz belőlük.”
Dédike hét és fél éve aludt el, kilencvennégy évesen. Rengeteg kis befőttesüveg volt a szívében, nagyon sokat őrzök belőlük én is, amiket közösen „tettünk el”. Amikor kinyitok egyet, hallom a nevetését, látom a huncutságot a szemeiben. „Egész életedben gyűjtsd a befőtteket, aranyom, és lökd tovább a hintát, nekem nem ér le a lábam...”