A meló szünetében, miközben kinyújtottam elgémberedett porcikáimat (és a kolléga fogyasztotta szokásos cigi-adagját) észrevettünk a távolban egy oldtimer-t, szépen meg van csinálva, csillog-villog, ahogy kell. Innen már nem tartott soká és előtörtek az emlékek.

Wartburg

Igen, az öreg kocsi, (nagyon)fiatalságom egyik meghatározó járműve. Emlékszem, nagyszülőkkel róttuk a kilómétereket, Tamási, Harkány, családi kirándulások (szerencsére, a 80as évek közepén, végén már megtehettük) csupa olyan hely, amikről már csak emlékfoszlányaim vannak, viszont a kocsi az beleégett az agysejtjeimbe, még a rendszáma is a fejemben van.
Amikor nagyszüleim csapdosták a csomagtartót, csatt...az a kongó fémes hang - és igen, sikerült beletuszkolni a szatyrokat meg a hűtőtáskát -, még az is zsong a fejemben. Az volt aztán a csodaautó. Nagyszüleimé volt, szép fehér...meg is volt ám becsülve! Mindíg tiszta volt, még a garázsa is csillogott villogott.

Aztán, kicsit idősebben (lehettem vagy 10  ) egy osztálykirándulásom alkalmával megcsörren az ottani vonalas telefon (mobilról akkoriban persze még csak hírből sem hallott senki), engem keresnek. „Igen?” ...és jött a szöveg, hogy hazafelémenet, ne utazzak vissza városunkba, hanem szálljak le a buszról egy kis faluban, (ahol közeli rokonok laktak), mert a ők (a szüleim) ott vannak. „Jó, rendben”, „de miért?”, gondolkoztam rajta órákhosszat, de nem jöttem rá.
Tettem, ahogy mondták, leszálltam, Ők ott vártak, fülig és ért a szájuk. Mikor megkérdeztem mi történt, ők a távolban álló autóra mutattak: „ott az, a miénk!” Kinyílt a csipám, és odaszaladtam. Ott állt, vakított a napfény, ami megcsillant a vörös színű festésén, már messziről felismertem a típusát, ez egy ezerkettes:

Lada

Már nyílt is a zár, téptem fel az ajtót és megcsapott a Wunderbaum szaga. Ez naggyonszép! És tényleg az volt. Kipucolva, műanyag és bőr részek csillogtak a tisztaságtól, már akkor megszerettem. Rokonoknál voltunk, de már nagyon mehetnékem volt, érezni akartam az erőt a hátsóm alatt. Hazafelemenet aztán mindenki csöndben volt és hallgattuk a motorhangot. Aki ült már Ladában, az tudja miről beszélek, az a különleges, semmimáshoz nem hasonlítható Ladahang...nagyon szép.
Úgy vigyáztunk rá, mint a szemünk fényére, szerintem ezt meg is érezte, hisz a ruszki csoda soha nem hagyott cserben. Mi mindíg mentünk és az mindíg visszahozott. Megbízható szerkezet volt, anak ellenére, hogy már akkor sem volt fiatal. Teenager korában került hozzánk, a maga tizen pár évével. Nem számít a kor, ha nincs széthajtva, és ez igaz is, valóban tette a dolgát, ahogy kell. Soktízezer kilóméter után csak olajcsere, és ismét úton.

Ugorjunk tíz évet az időben. Ladánk már tényleg öreg, kicsit már kopottas, kicsit már „ciki” is, hisz már mindenkinek nyugati kocsija van, Ladája már csak a (nem akarok magamnak gondot, de szerintem tudjátok kikre gondolok) –nak van. Na igen, visszasüllyedtünk az őskorba és nekiálltunk a gyűjtögető életmódnak. Hitelt nem veszünk fel, hangzott apum szájából. Igaza van, annyi felől húzzák már le az embert, nehogymár mi tetézzük a dolgokat. Ezért az autó csak fontosabb eseményekkor került elő a garázsból, mi meg hónapról hónapra raktuk félre, amennyit tudtunk. Az autó még ment, gurult ha kellett, rokonlátogatás, nyaralások.
Egyik rokonlátogatás után esett meg a következő nem várt esemény...épp állunk be a nagyszüleim háza elé, (ott a garázs) és csatt. A Lada elhallgat...na ez gáz, mondtuk egymásnak és elkezdük találgatni mi is lehet a gond....még most is hazahozott. Betoltuk a helyére és vártuk a hétvégét, hogy megnézhessük a hibát. Eltört a láncfeszítő, szétment a hengerfej! Na igen, nemapró probléma. Jártuk a bontókat (hátha még életre kelthetjük a kocsit), ekkor csillant fel némi reménysugár. Vannak alkatrészek, meg lehet csinálni, csak idő kell hozzá.
Pár hét és megújult az ezerkettes. Ismét járta az utakat, ismét Ladahang áradt a motorház alól, viszont még mindíg tudtuk, hogy öreg, túl kell rajta adnunk. Az idő megkoptatta a vörös csodát, a fekete hátsó spojlert (nem röhög, tényleg volt, és versenyautófílinget teremtett ) már kiszívta a nap, kicsit megszürkült, valamint a gyűjtögető életmód is kezdte meghozni a gyümölcsét. Gyerünk, essünk neki a h.sznaltauto.hu-nak. Meg is találtuk az utódját, egy Vectrára esett a választás. Az a kocsi, minden, ami a Lada nem. Szép, stílusos, és piszok kényelmes. Sajnos meg kell válni a „tundra járótól”, pedig telente nagyon sokat állatkodtunk vele (persze mértékkel, hisz már öreg), de bírta. Apum szerint, aki Ladát tud vezetni, az minden mást elvetzet! Lehet hogy igaza van, művészet volt azzal autózni...a kormány holtjátékáról ne beszéljünk, valóban veszélyes volt, így beláttuk, el kell adnunk! Annyira még nem volt rossz, hogy ne tudtuk volna megválni tőle, ezért pár nap után el is ment (nem bontóban kötött ki, és nem „braziloké”) ...vele ment tizenvalahány évnyi emlék rokonlátogatásról, nyaralásról...Ladahangostól.