Van az a perc, amikor bekövetkezik a felismerés.
Azé a felismerésé, amikor rájövünk, hogy nem vagy fontos, hogy pusztán azzal, hogy létezel még nem fogok senkinek sem hiányozni.
Már lassan 6 éve, hogy elköltöztem otthonról, s az a fájdalmas felismerés hasított a tudatomba, hogy nem számítok, mert nem keresnek, nem érdeklődnek felőlem. Nem hívnak fel az otthoniak, se a haverok, se barátok, se szüleim, se testvéreim. Senki. Illetve pontosítok, csak akkor ha baj van, vagy ha kell valami… vagy, ha esetleg nem adok magamról semmiféle életjelet. Tudom, két irányú az érdeklődés, de ha ez csak az én irányomból van meg, akkor miről is beszélünk… Belefáradtam már, hogy mindig csak én keresek mindenkit, engem meg senki, senki se, csak ha kell valami…
Azt hiszem eltűnök mindenki elől 1-2 hónapra, és kiderül hogy mi lesz, bár sok reményt nem fűzök hozzá. Eddig egyetlen egyszer sem jöttek fel a tesóim, szüleim azért hogy legalább megnézzék, hogy végül is hol fetrengek már idestova 6 éve… Akkor ennyi volt. Jó, persze ez nem jelenti azt, hogy végleg eltűnök előlük, csak kicsit próbálom észrevetetni velük, hogy nem esik jól, hogy nem keresnek…
