Úgy gondoltam, hogy leírom életem eddigi legfontosabb napját. Ez a nap kettőezer-kilenc november hetedikén volt, épp egy hónappal és egy nappal az első találkozásunk után.

Beállítottam a telefonjaimat háromnegyed ötre, és elaludtam. Arra gondoltam milyen is lesz találkozni Kincsemmel ismét. Néhányszor felkeltem, de aludtam tovább. Szorosan magamhoz szorítottam a párnám, mintha csak ott lenne velem ő is, és együtt aludnánk.
Négy óra negyven perckor magamtól felkeltem, és kikapcsoltam az ébresztőt. Összekészültem, ettem, és elindultam a Blaha Lujza térre. Ott felszálltam a metróra, és egészen a Déli pályaudvarig döccentem el. Néztem az embereket, akik oly búsak, és szomorúak voltak. Volt, aki csak lefele nézett, volt, aki nézett egy pontot, és volt, aki másik embert nézte. Így telt el az a kis idő, míg kiértem.
Megvettem a jegyemet, és vártam, hogy vajon melyik vágányról indul a vonat. Volt egy tippem, hogy a hatosról fog indulni, és ez a tipp teljesen bejött, pedig még csak másodjára mentem Nagykanizsa felé.
Felszálltam a kényelmes, meleg vonatra ¬− közben a fülemben hallgattam a kedvenc zenéimet −, és elindultunk. A táj ismerős volt. Előtörtek a régi emlékek, mikor az első találkozásunk volt.

Leszálltam a vonatról, megpillantottuk egymást. Én is, és ő is elmosolyodott. Rögtön felismertem. Pont olyan csodálatosan nézett ki, mint a képen. Nem volt kétség hogy ő volt az.
Megpusziltam, ő is engem, és elindultunk sétálni. Megmutatta nekem azt a buszállomást, ahol nap, mint nap felszáll és leszáll. Végigmutogatta a kisvárost, és beültünk egy kis pubszerűségbe. A neve nem jut eszembe, de ez nem lényeges. Csak beszéltünk mindenféléről.

Szerencsére bejöttünk egymásnak. Láttam rajta, hogy nem csalódott bennem, és én sem benne. Mindketten zavarban voltunk, de ez természetes. Jó volt vele, nem történt semmi említésre méltó, csak annyi, mint amikor két ismeretlen elsőnek találkozik egymással.
Viszont elérkezett az idő, mikor a vonat megérkezett, és búcsúzni kellett. Ekkor, történt meg, az, ami nagyon fontos volt, és „sorsdöntő” a továbbiakban, egy szépséges puszi a számra. Ő megtette a az első lépést arra az ösvényre, ami a mi közös utunkat jelzi. Számomra nagyon meglepő, és mégis nagyon boldog érzést kiváltó esemény volt. Meglepő, mert eddig sosem kaptam ilyet, és boldogság, hogy van egy lány, akit érdeklek.
Ezzel a tudattal indultam haza, boldogan, és mégis csüggedten, hogy nem lehetek többet vele egy ideig.

Közben történtek egy-s más dolgok, a vége az lett, hogy egy munkás éjszakán, a kettős szabadnapomról tudván, elhatároztam, hogy megbeszélek vele egy találkozót.

Ez a találkozó jött el hetedikén. Nehéz, és keserves volt kivárni azt a napot, pedig csak egyet kellett aludni. A helyzet ugyanaz volt az utazással, mint amit korábban leírtam. Leszálltam a vonatról, de ő, most nem volt sehol. Majd csak kicsivel később tűnt fel, amikor behozták autóval. Ott ült a kocsiban, tökre szomorúnak látszott.
Kiszállt a kocsiból, és meg akart csókolni, de én inkább puszira hajtottam az orcám. Nincsen mit tenni zavarban voltam, na. Megfogta a kezem. Persze én az ő kezét nem fogtam meg jól, de ezt gyorsan korrigálta aranyom  . Olyan furcsa volt, fogni a kis aranyos, puha, meleg kezét. Ilyen élményben még nem nagyon volt részem. Igen tudom, érdekes, meg vicces, hogy ilyen idős korára az embernek nincsenek ilyen tapasztalatai. De ilyen fejjel ez nem is csoda

Sétáltunk, beültünk egy pubba. Beszélgettünk, mindenről, szóba kerültek már kicsit komolyabb dolgok is. Mint például a felköltözés, munka, család, stb.
Pár óra múlva átmentünk a vasúti váróterembe, és ott megtörtént életem első rendes csókja. Nagyon érdekes, és furcsa volt. Nem nagyon akarta elhinni, hogy még sosem volt egy lány se az életemben, hogy nem iszok, nem drogozok, nem csajozok, nem bulizok. Nem tudom, hogy ezekben mi a furcsa. Nekem nem azok. Én így nőttem fel, nekem idézőjelben, ez a természetes. No nem mondom, hogy nem szeretném azokat kipróbálni, de eddig nem is nagyon akartam.
De jött Rékuska , akinek ha kell, akkor megteszek bármit. Végre elérkezett az idő, amire vágytam, hogy legyen egy ember az életemben, aki miatt annyit spóroltam, annyit vártam, annyit keseregtem, hogy eljöjjön. Igaz, mivel még nem volt komoly kapcsolatom, ez eleinte furi lesz, és még az is most is, de annyira jó, hogy kötődök egy emberhez, egy csodaszép lényhez, akit szerethetek, akivel lehetek, akit ölelhetek, akit csókolhatok… Annyira jó… Azt hittem, hogy nekem nem lesz ilyen élményekben részem. Most is, ha visszagondolok, akkor érzem, hogy még mindig átölel, érzem, a haja illatát, ahogy ringatózunk egymás ölelésében, és halkan azt súgom a fülében, hogy sosem engedlek el … És aztán mélyen a szemembe néz, mosolyog, és megcsókol… majd megint a szemembe néz, és akkor én adok neki egy csókot. Annyira jó volt, leírhatatlan. Ahogy belemosolygott az arcomba, a lelkembe, az leírhatatlan.

Én úgy érzem, hogy ő az, akiért eddig érdemes volt harcolnom, akiért érdemes volt gürcölni. Nekem nincsenek eszményi ideáljaim. Sosem voltak, bár, most hazudok, mert voltak, de akkor még fiatalabb voltam. Most már nincsenek. Rékát elfogadom olyannak amilyen. Én nem akarok változtatni rajta. Számomra így tökéletes, ahogy van, még hogyha cigizik is, engem nem zaklat fel a tudat, hogy ő ezt teszi magával. Inkább én is szívom fele a füstöt. Hiába, az életnek egyszer így is úgy is vége szakad.

Életem legfontosabb napja volt az a nap. Érzem, hogy ez erőt ad nekem, hogy valahogy kibírjam még kiscsillagocskámért lemegyek majd és együtt feljövünk ide Pestre. Végre hosszabb ideig is együtt lehetünk. Várom a pillanatot, ahogy leszállok a vonatról, odamegyek hozzá, és mélyen a szemébe nézve megcsókolva megölelem.
Érzem, hogy a lelkem örül, hogy megtaláltam a társam, akivel együtt akarok lenni örökkön örökké.