2024. május 21., kedd

Gyorskeresés

Piaggio és a vihar

Írta: |

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]

Halihó!

Kezdhetném úgy is, hogy itt van az ősz, itt van újra. Hűvösödik, hullanak a falevelek, odafent meg valami csőrepedés van, mert egy hónapja már esik az eső, ha kell, ha nem.
Innét alulról úgy tűnik, próbálták már javítani szigszalaggal, ragasztóval, sziloplaszttal, de egyik sem valami tartós megoldás, mindig elered újra és újra. Tegnap meg valószínűleg megunták a henkölést, kicserélték az egész szakaszt, mert nem esett, ömlött.
A reggel úgy indult, hogy akaratomon kívül felavanzsáltak szellemlovassá. A felhők lefeküdtek a földre alukálni, vagy nem tudom, de hajnalban akkora köd volt, hogy a garázshoz botorkálva kétszer estem át a kutyán, ami nem az enyém, tehát illene vigyázni rá. Én naiv kocarobogós, hittem abban, hogy csak a faluban van köd, majd útközben felszáll.
Gyönyörűen meg tudom ám magamat szívatni, ha arról van szó! Azért lépésben, kb harminccal pöfögve lestem az út szélét, mert mást nemigen láttam. Azért teljesen hülye nem vagyok, feldobtam a tatyóra egy láthatósági mellényt, amitől én ugyan nem láttam jobban, de bíztam abban hogy akik utolérnek, azért csak észrevesznek.
Mondjuk a homlokomra meg felírhattam volna, hogy megyek lopni, mert normális ember ilyenkor még autóba sem szívesen ül, nemhogy motorra.
Lassan azért haladgattam, ki is világosodott, de a köd változatlan maradt, bár kezdett gyanús lenni, hogy a lámpám már messzire világít, de én még mindig nem látok szinte semmit, pedig nyitva van azt hiszem a szemem.
Találomra töröltem egyet a plexin a kesztyűvel, és jé, megvilágosodtam. Valamennyivel többet láttam már így, mint előtte.
Bár nem sokáig, mert a fránya pára újra rátelepedett a bukó ablakára, amin én egyre reménytelenebbül próbáltam kikukucskálni. Próbáltam picit felnyitni, hogy majd a huzat, vagy a kistündérek elviszik, persze hogy hiába.
Végül meguntam a hiábavaló próbálkozásokat, félúton túl voltam, felcsaptam az elátkozott műanyagdarabot, aztán hajrá. Mondjuk így meg a pofám fagyott meg, aztán a tetejébe újból kezdett leszállni a köd, de már nem érdekelt semmi. Amikor nagyon sok átkozódás, szitkozódás után végre beértem a munkahelyre, akkor jöttem rá, hogy köd, na az nincs, csak a szemüvegem párásodott be...
Persze amíg bent húztam az igát, gyönyörű idő lett, igazi őszies, hűvöskés, de napsütéses, ahogy Holle anyó kitalálta.
Műszak vége felé azonban elbújt a napocska, sötét felhők gyülekeztek Mordor, vagyis Mohács felől. Fenyegetően morgó, hörgő, habos felhőóriások gyülekeztek sötéten a fejünk felett. Főnök úr kitalálta, ugyan húzzunk rá még négy órát, kell az anyag. Tudtam már, hogy ennek nem lesz jó vége, pedig kezdtem örülni, hogy a zuháré előtt hazaértek. Kósza cseppek hullottak a foltos betonra. Este hatkor tettük le a lantot, a szemerkélésből addigra vastagon zuhogó, villámfényes ítéletidő támadt. A szél is csatlakozott a bulihoz, megújuló rohamokban tépázta a rongyos fákat.
Bár dögfáradt voltam, mégsem volt kedvem ilyen időben hazamenni. Vártam egy félórácskát, hátha csillapodik kicsit, de erre semmi esély nem volt. Fél óra után is rendületlenül ömlött az eső, a csatornák nem győzték nyelni a felesleges vizet, ami így szabadon hömpölygött az udvaron. Nem tököltem tovább, ha rám sötétedik, még rosszabb lesz.
Még majdnem a motorral egyidőben vettem egy Tucanóhoz hasonló szél és vízálló kötényt, meg egy jó kis esőkabátot. A kötényt eddig nagy megelégedéssel használtam a hideg ellen, kellemesen melegen tartotta a térdeimet, nem kellett két nadrágot húzni, plusz szerettem benne azt a fícsört, hogy saját magát felfalta, és válltáskává alakult át egy pillanat alatt.
Felöltöztem az ítéletidő ellen, de úgy ám, hogy ha medvék támadtak volna rám, egy hétig rongyot kuláztak volna utána. Mondjuk ilyen pocsék időjárásban ők is inkább elbújtak. Pulcsi, kabát, esőkabát, kötény, sisak, kesztyű. Tiszta betörőcucc. Csóri motor kint állt a viharban, csak úgy csurgott róla a víz. Az eresz alá toltam, legalább addig ne essen rá az eső, amíg letörlöm az ülést. Innét is köszönöm az igazgatónak a hónapok óta ígérgetett fedett bicajtárolót. Kicsit nehézkesen, de harmadik rúgásra indult a moci, én meg útnak indultam. A bukón csak úgy kopogott a nagyszemű eső, de még így is többet láttam, mint reggel. Az úton végig ömlött az eső, dörgött-villámlott, olyan volt, mintha medencében motoroztam volna.
Majréztam rendesen, egyfelől azért, belém ne vágjon az istennyila, aminek ugyan kevés az esélye, de ha mégis, akaszthatom a zöld rendszámot a motorra, és lángoló bukóval gyűrhetem magam alá az aszfaltot. A másik valószínűbb félelmem alapja a víz volt. Nem az, ami körbevett, hanem az, ami alattomosan beszivároghat a szíjhajtásba, nem kívánt kenést és működőképtelenséget okozva, valamint megtámadhatja az érzékeny gyújtóelektronikát, és ha nincs tűz, nem fog menni a motor sem.
Ennek nagyobb sansza volt, mert a turbóventillátor, ami a blokk hűtését intézi, simán ráfújhatja a vizes párát a gyertyára, és kész is a baj.
Hazafelé a félelmem valami abszurd, dévaj örömbe csapott át. Talán még kiabáltam is az esővel, időjárással, hogy esél csak! Fújjál csak! Az esőruha csillagos ötösre vizsgázott, kitűnően szigetelt, nem áztam, nem fáztam. Az ölemben ugyan rendszeresen felgyűlt egy kisebb lavór víz, amit ha nem öntöttem ki időben, ráfolyt a cipőmre, de annyi baj legyen. A féléves gumik hatalmas barázdái felszívták a vizet, olyan vízfelhőt húztam magam után, mint egy f1-es autó. Pedig alig mentem negyvennel. Az úton mindössze kétszer ijedtem meg, egyszer, amikor a szembe jövő SUV rámfröcskölte a vizet, ami váratlanul ért, és a frászt hozta rám. A másik jóval beszaratósabb volt, egy learatott szotyiföld közepén szomorkodó oszlopba vágott le a villám, tőlem kb 100 méternyire. Láttam a cikkcakkos lilás-kékes mennykövet, ami hirtelen eltrafálta az oszlopot.
Nagy reccsenéssel, szikraesővel szakadt szét a pózna, aztán rögtön jött egy mindent elnyomó dörgedelem, hogy majdnem leugrottam a motorról, de még a kormányt is elrántottam. A fülem is csengett belé, pedig a bukó jó szigetel. Kis híján csokis lett a bugyim, de még a hideg is végigborzongott a hátamon. Egyszerre volt gyönyörű és félelmetes. Az eső sem tudta elmosni azt a tömény ózonszagot, ami utána jött. Megint nagyon bántam, hogy nincs kamerám, ilyen úgyis csak egyszer fordul elő az ember életében. Aztán belegondoltam, mi lett volna, ha a pózna helyett a villám inkább a párezer voltot találta volna vonzóbbnak, ami itt van a fenekem alatt és a gyertyát buzerálja. Gyorsan inkább nem gondoltam bele.
A Piaggio becsületére legyen mondva, egy mukk nélkül teljesítette az extrém küldetést. Még a lámpája sem volt hajlandó hunyorogni. Úgy járt mint a Doxa. Gond nélkül haza is vitt. Bent a garázsban fáradtan csöpögött belőle a víz, halkan pisszegett a kipufogó. Az özönvíz nem tett benne kárt, most, két nap után is tünetmentes. Kopp-kopp. Mindenesetre egyre türelmetlenebbül várom az autót, örülnék már valami bódénak a fejem fölé. Abból viszont csak a jövő héten lesz valami, addig is viszlát!

Hozzászólások

(#1) UnA


UnA
Korrektor

Inkább örülni kell, hogy végre van eső. :) És enélkül ilyen villámos élményed úgysem lenne a következő 100 évben, az biztos...

(#2) Jack Hunter válasza UnA (#1) üzenetére


Jack Hunter
csendes tag
LOGOUT blog (1)

Tőlem eshet nyugodtan. Főleg akkor, ha otthon vagyok vagy a melóhelyen. ;]

(#3) Freiherr


Freiherr
őstag

Jó kis story volt, szeretem ezeket a kis szöszeneteket az emberek életéből. :DDD

XXX

(#4) Jack Hunter


Jack Hunter
csendes tag
LOGOUT blog (1)

Köszi. :) Én is szeretem megírni a magam kis hülyeségeit, amitől ugyan a kommentrészleg nem robban fel, de a megtekintések száma bőven kárpótol. :K

(#5) Hieronymus válasza Jack Hunter (#4) üzenetére


Hieronymus
addikt
LOGOUT blog

Mitől robbannának be a kommentek?

Ha jól gondolom a Piaggio használati utasításában nem szerepel az a kitétel, hogy esőben tilos a gép használata. Arról meg nem érdemes írni, hogy egy kicsit túltoltad a helyzet emócióját.

Legyen béke! Menjenek az orosz katonák haza, azonnal!

További hozzászólások megtekintése...
Copyright © 2000-2024 PROHARDVER Informatikai Kft.