Hirdetés

A vonat

Hirdetés

A kalauz léptei egyre közeledtek. Tudta, hogy nem sok ideje maradt, ezért igyekezett annyira összehúzni magát, amennyire csak tudta. Tele volt a kabin, hiszen rajta kívül még három egyetemista is helyet foglalt benne. Nem tudta, hogy történhetett, de a jegye eltűnt. Még soha nem fordult ez elő, így azt sem tudta, mit csináljon.
Kopp. Kopp.
A kalauz cipőjének a sarka érdekes kopogó hangot hallatott. Mintha nem rendes fasarkú cipő lett volna, hanem más anyagú. Netalán maga a vasúti kocsinak a padlójának szerkezete miatt lehetett ez az eltérés? Az irodában nem ilyen hangot adnak a cipők. Pedig ott nem is zakatol a vonat. Szövetkabátja zsebeit újból átkutatta, hátha szerencséje lesz.
Kopp. Kopp. Kopp.
Az egyetlen változás, amit eddig elért a jegykereséssel, hogy a három egyetemista fiatalember egyre furcsább tekintettel pillantott felé. Enyhe pír jelent meg az arcán, érezte a melengető, kellemetlen érzést. Biztos csak pótjegyet vetett vele. Vagy leszállítja a vonatról, de akkor, hogyan fog munkába érni? Ha pedig nem fog beérni időben, oda az előléptetésnek, akkor nem kap nagyobb havi javadalmazást, így pedig szíve hölgyét sem veheti el! Egy ilyen szerencsétlen emberhez ki menne hozzá?
A kollégái arca ugrott be, amint belép. Ugyanaz az ember, mégis más: bukott. Megvető pillantások kereszttüzében vonul át a folyosón, egészen a felettesi iroda ajtajához, ahol mellkasnál keresztbefont karokkal várja a menedzser: Hát maga meg mit akar itt?
Kopp. Kopp. Kopp. Kopp.
Már csak egy kabinnyira van. Vagy talán kettőre? Hang alapján nehéz megállapítani. Borzasztó lassan halad ez a vonat! Ilyenkor már rég az állomáson szokott már lenni. Félve pillantott le az órájára: Még csak öt perce indultak! Félelmetesen lassan telt az idő. A három egyetemista duruzsolása is fokozta idegességét. Ők még nem tudják, de jön a kalauz! Szerencsések, hogy van jegyük! Megkérdezhetné őket, mit kell ilyenkor tenni, de akkor megtudnák, hogy neki nincs! A nevetésük pedig egyáltalán nem hiányzik neki. Van elég baja amúgy is. A bérlakásában eltört az egyik radiátor csöve, így most nincs fűtés, pedig már október közepe van. Persze, hogy a szerelő is ilyenkor betegszik le, influenza, mondta a telefonba. Amilyen szerencséje van ezekben a nehéz időkben, biztosan el is kapta volna. Akkor aztán jelentkezhetne betegállományba, aminek a felettese nem örülne, tehát nincs előléptetés.
Kopp. Kopp. Kopp. Kopp. Kopp.
Azt sem tudja, melyik megálló következik. És ha leszállítják, mit csinál? Soha nem tudta feltalálni magát. Fiatal korában is már dolgozott, kellett a pénz. Gyerekként persze játszott, de utána… Kinek van arra ideje? A három egyetemista sem tudja, mennyire jó nekik, még most könnyű ám! Na de majd a munka, mikor rettegve tekintenek a főnöki iroda ajtajára. Mikor jön ki, mit akar, miért így akarja? S ez napról napra, hétről hétre, időről időre. Hisz ez az élet, ez az élete! Be kell érnie a munkába, most már látta, mert kell!
Kopp-Kopp-Kopp.
A kopogás után benyitott a kalauz. Hideg tekintetét végig hordozta a kabinban ülőkön, s érzelemmentes, majdhogynem unott hangon mondta:
- Jegyeket, bérleteket kérem szépen!
Itt a vég. A három egyetemista szó nélkül vette elő a jegyét, átnyújtották a kalauznak, ő leellenőrizte, majd visszaadta nekik. Mindez némán, gördülékenyen zajlott, s a fiatalemberek ugyanúgy csevegtek tovább.
Most már határozottan izzadt. Homlokáról is verejték folyt, a háta pedig egy kisebb tónyi vizet árasztott magából. Mikor a kalauz rá emelte tekintetét kérdőn, érezte az égető sürgetését: ne kelljen még egyszer mondanom!
Kinyitotta a száját, de hang nem jött belőle. Megpróbálta újból, s a szája kinyílt, de a torka nem akart működni. Már az egyetemisták is érdeklődve pillantottak felé, ő pedig érezte, ahogy tagjaiból egyre inkább szalad ki az erő.
- Nincs jegye, uram?
A kérdés egyszerre volt nyugodt, s követelő. Hideg, és borzongató. Teste már teljesen lefagyott, mozdulni sem bírt, levegőt sem tudott venni. Egyre sürgetőbb szemek vették körül, ezért minden erejét beleadva, egyszer elfordította a fejét balra, majd jobbra.
- Értem. Akkor uram, sajnos meg kell kérnem, hogy szálljon le.
A kalauz belefújt a nyakán lógó sípba, mire a vonat hirtelen fékezéssel megállt. Nem értette mi történik, hiszen ez nem is az ő állomása! Éppen csak elindultak!
- Uram, kérem szálljon le a vonatról! – mondta a kalauz emeltebb hangon.
Engedelmeskedett, maga sem tudta miért. A kabintársai némán néztek utána, mintha valamiféle műsort néztek volna, de tenni nem tettek semmit. Mit is tehettek volna?
Elbandukolt a kocsi végén található ajtókig, a kalauz közben követte csendesen. Leszállt, körülnézett, s látta, hogy tényleg a puszta közepén álltak meg. Minden bátorságát összeszedte, és a kalauz felé fordult, aki az ajtóban megállt:
- Mondja csak uram, biztosan itt kell leszállnom?
- Igen. – felelte a kalauz.
Ismételten körülnézett. Egy sínpár volt csak, semmi épület. Még csak egy erdő sem.
- S mikor jön a következő vonat? Hol tudok rá jegyet venni? Magánál nem tudok jegyet venni?
A kérdések csak úgy jöttek. A kalauz arcán semmi sem tükröződött, sokszor kapta már meg ezeket a kérdéseket.
- Kedves uram, több vonat már nem jön, magának ez a végállomás. Volt jegye, de elvesztette, újat pedig már nem kap, nem is kaphat.
Aztán becsukta az ajtót. Füttyenés hallatszódott, s a vonat, amilyen gyorsan megállt, olyan gyorsan el is indult újra.
Ő pedig nézte, ahogy elmegy, mást már nem tudott tenni.

Tovább a fórumba.