Hirdetés

2019. május 24., péntek

Gyorskeresés

Útvonal

Cikkek » Az élet rovat

Zsűri voltam.

  • (f)
  • (p)
Írta: |

Életem ártatlan örömei Már öreg katona voltam és felkértek, hogy az ezredszintű szavalóversenyen,...

[ ÚJ TESZT ]

Életem ártatlan örömei

Már öreg katona voltam és felkértek, hogy az ezredszintű szavalóversenyen, üljek be a zsűri közé. Mint az irodalmi színpad vezetőjének (a színpad vezetőjévé való kinevezésem is kalandos történet, de erről majd később), jogosan kijárt ez a titulus nekem. Nem emlékszem pontosan, de az egyik fődíj jutalom eltávozás volt. Nagy volt hát a hajsza az első helyért.
Miután megkaptam a szavalók verseit átnéztem, majd kényelmesen vártam a jelölteket.
Hát sok mindent nem is lehet erről elmondani, majdnem elaludtam a székben, és amikor már a fejem is lecsuklott a nagy koncentrációban, erőt vettem magamon, és lesz ami lesz erősen koncentráltam a feladatomra. Ekkor lépett a színpadra Ő! No nem egy csinos leányzó, ő is ugyanolyan baka volt mint a többi, de mégis, egy életre belopta magát a szívembe.
Már ahogyan fellépett, és előre jött, látszott rajta a bizonytalanság. Tudtam, hogy nem tudja végig mondani baki nélkül a verset. Pedig az elég sima vers volt. Petőfi: Egy estém otthon.
Torokköszörülés után nagy sóhajjal bele is vágott:
- Petőfi Sándor, (egy gondolatnyi hatásszünet) Egy estém otthon.
- Borozgatánk apámmal;
Ivott a jó öreg,
S a kedvemért ez egyszer -
Az isten áldja meg!
- na menni fog ez neked - gondoltam, és egy kis mosollyal próbáltam bíztatni, hogy ne legyen már úgy besz*rva. Mint egy cövek úgy állt ott. De a mosoly hatására, vagy más oka is volt nem tudom, de itt meg akadt a lemez a fiúnál. Pár másodperc szünet után újra kezdi:
- Borozgatánk apámmal;
…..….
Az isten áldja meg!

Megint meg állt. – Na gyerünk öreg! Ilyen könnyen nem szabadulsz! – gondoltam és már láttam, hogy az első veríték cseppek feltűntek a homlokán. - Soká nem voltam otthon, - tátogtam neki némán, és mint ha ezt segített volna bele is vágott a második versszakba.

- Soká nem voltam otthon,
…..
- Hja, az idő lejár

Egy kínos csend követte az utolsó hangot, ami mint szárnya veszet madár ott repkedett a terembe. Hosszú másodpercek teltek el, és nem történt semmi. Majd látom, hogy a legényke a farzsebébe matat. – Aha! Ott a puska! – Elő is szedte, de balga módon, nagyon apróra volt összehajtogatva. Próbálkozott szétbontani az origamit, de fél kézzel, elég nehezen ment. Miután sikerült neki, egy furcsa, félig kicsavart felsőtesttel, a válla fölött hátra nézett, és úgy próbálta kilesni a következő mondatot.
- Beszéltünk erről, arról,
Amint nyelvünkre jött; …..

Itt megint a jógásokat megszégyenítő mozdulattal fordult hátra, és kezdte kicsomagolni a papírgalacsint. Persze az első puskázás után szisztematikusan összehajtva visszatette a farzsebébe.
Következő két sornál újabb és újabb puskázás. A testgyakorlat viszont olyan magas fokon művelte, hogy simán nyert volna vele az olimpián. A fel-feltörő kacagásomat egy pohár vízzel akartam semlegesíteni, vesztemre. Egy újabb tornagyakorlat során megbillent az egyensúlyából, én meg majdnem belefulladtam a pohár vízbe. Mint a tűzokádó sárkányból a láng, úgy tört elő belőlem a számban tartott, a nevetéstől le nem nyelt víz. Nagy köhögésekkel próbáltam a helyzetemet menteni. Az emberkénk tanulva destabilitásából, most már maga előtt, kinyitva tartotta a papírját, és mint a félig felkészült szónok, csak a versszakok elején nézett bele lapos pillantásokkal. A vers közepén – gondolom, nagyon elfáradt a szeme – nemes egyszerűséggel maga elé vette a papírt, és egy felolvasással zárta a szavalatát.
A maximális pontszámot kapta tőlem!

(Látom, hogy így írásban nem jön az át, amit ott átéltem. Az sem, hogy később egy paródiát írtam belőle, amivel mindig nagy sikerem volt.)

Hirdetés

Hirdetés

Copyright © 2000-2019 PROHARDVER Informatikai Kft.