Életem ártatlan örömei

Már öreg katona voltam és felkértek, hogy az ezredszintű szavalóversenyen, üljek be a zsűri közé. Mint az irodalmi színpad vezetőjének (a színpad vezetőjévé való kinevezésem is kalandos történet, de erről majd később), jogosan kijárt ez a titulus nekem. Nem emlékszem pontosan, de az egyik fődíj jutalom eltávozás volt. Nagy volt hát a hajsza az első helyért.
Miután megkaptam a szavalók verseit átnéztem, majd kényelmesen vártam a jelölteket.
Hát sok mindent nem is lehet erről elmondani, majdnem elaludtam a székben, és amikor már a fejem is lecsuklott a nagy koncentrációban, erőt vettem magamon, és lesz ami lesz erősen koncentráltam a feladatomra. Ekkor lépett a színpadra Ő! No nem egy csinos leányzó, ő is ugyanolyan baka volt mint a többi, de mégis, egy életre belopta magát a szívembe.
Már ahogyan fellépett, és előre jött, látszott rajta a bizonytalanság. Tudtam, hogy nem tudja végig mondani baki nélkül a verset. Pedig az elég sima vers volt. Petőfi: Egy estém otthon.
Torokköszörülés után nagy sóhajjal bele is vágott:
- Petőfi Sándor, (egy gondolatnyi hatásszünet) Egy estém otthon.
- Borozgatánk apámmal;
Ivott a jó öreg,
S a kedvemért ez egyszer -
Az isten áldja meg!
- na menni fog ez neked - gondoltam, és egy kis mosollyal próbáltam bíztatni, hogy ne legyen már úgy besz*rva. Mint egy cövek úgy állt ott. De a mosoly hatására, vagy más oka is volt nem tudom, de itt meg akadt a lemez a fiúnál. Pár másodperc szünet után újra kezdi:
- Borozgatánk apámmal;
…..….
Az isten áldja meg!

Megint meg állt. – Na gyerünk öreg! Ilyen könnyen nem szabadulsz! – gondoltam és már láttam, hogy az első veríték cseppek feltűntek a homlokán. - Soká nem voltam otthon, - tátogtam neki némán, és mint ha ezt segített volna bele is vágott a második versszakba.

- Soká nem voltam otthon,
…..
- Hja, az idő lejár

Egy kínos csend követte az utolsó hangot, ami mint szárnya veszet madár ott repkedett a terembe. Hosszú másodpercek teltek el, és nem történt semmi. Majd látom, hogy a legényke a farzsebébe matat. – Aha! Ott a puska! – Elő is szedte, de balga módon, nagyon apróra volt összehajtogatva. Próbálkozott szétbontani az origamit, de fél kézzel, elég nehezen ment. Miután sikerült neki, egy furcsa, félig kicsavart felsőtesttel, a válla fölött hátra nézett, és úgy próbálta kilesni a következő mondatot.
- Beszéltünk erről, arról,
Amint nyelvünkre jött; …..

Itt megint a jógásokat megszégyenítő mozdulattal fordult hátra, és kezdte kicsomagolni a papírgalacsint. Persze az első puskázás után szisztematikusan összehajtva visszatette a farzsebébe.
Következő két sornál újabb és újabb puskázás. A testgyakorlat viszont olyan magas fokon művelte, hogy simán nyert volna vele az olimpián. A fel-feltörő kacagásomat egy pohár vízzel akartam semlegesíteni, vesztemre. Egy újabb tornagyakorlat során megbillent az egyensúlyából, én meg majdnem belefulladtam a pohár vízbe. Mint a tűzokádó sárkányból a láng, úgy tört elő belőlem a számban tartott, a nevetéstől le nem nyelt víz. Nagy köhögésekkel próbáltam a helyzetemet menteni. Az emberkénk tanulva destabilitásából, most már maga előtt, kinyitva tartotta a papírját, és mint a félig felkészült szónok, csak a versszakok elején nézett bele lapos pillantásokkal. A vers közepén – gondolom, nagyon elfáradt a szeme – nemes egyszerűséggel maga elé vette a papírt, és egy felolvasással zárta a szavalatát.
A maximális pontszámot kapta tőlem!

(Látom, hogy így írásban nem jön az át, amit ott átéltem. Az sem, hogy később egy paródiát írtam belőle, amivel mindig nagy sikerem volt.)