A fiatalasszony két vödörrel igyekezett az artézi kútra. A másik irányból a vízhordó fiú ugyancsak oda tartott, de már biztos volt benne, hogy az asszony hamarabb fog odaérni. Nincs mit tenni, várnia kell a sorára. Gondot jelentett számára, hogy majd ott kell állni, amíg megtelik a két vödör. Viszont semmilyen indokkal nem állhatott meg, hiszen nyilvánvaló, hogy kezében lengetve az üres ceglédi kannát, csakis vízért mehet. Tapasztalatból tudja, hogy zavarba hozza a nő közelsége. Főleg, hogy az még beszél is hozzá. Mit beszél! Kérdezgeti. Nincs mit tenni, most így járt. Legfeljebb köszön neki. Na, de mit mondjon? Csókolom? Dehogyis. Elvégre nem kisgyerek már.
- Jó napot – böki ki kurtán, amikor odaér.
- Megszomjaztak az emberek? – kérdezte az asszony, köszönés helyett. Aztán nem is szólt többet, csak fogta lehajolva a vödör fülét. Haját teljesen eltakarta a tarkóján megkötött piros babos kendő. Nagy kivágású ujjatlan kartonruhája elállt a nyakánál, de a vakító napsütéstől csak az árnyékot lehetett látni. Kebleit csak a ruha domborulatai sejttették. A fiú csak lopva merte nézni. Ne vegye észre a nő, hogy bámulja!
Nincs rajta melltartó – nyugtázta magában. Igaz, attól, hogy nem villan ki a ruha kivágásán, még lehet, de Kálmán, a fiatal traktoros mondta, hogy nem hord. Minek is hordana ebben a melegben.
- Lassan jön ez a víz – nyugtalankodott az asszony, miközben a ház felé pillantott, hogy ugyan mit csinálnak a gyerekei. A nagyobbik, az árnyékban, a székre tett mosóteknőben matatott. Láthatóan magas neki a teknő, mert erősen nyújtózkodott, lábujjra állva, hogy elérje a vizet.
- Lajcsika! – kiáltott az asszony olyan hangosan, hogy a vízhordó fiú megriadt tőle – le ne borítsd, mert agyon ütlek.
Lajcsika kikapta a kezét a teknőből, és hátrahúzódott a fal mellé, de láthatóan a következő alkalomra várt, hogy az anyja ne figyeljen oda. A gyalogúton egy fekete szőrcsomó közeledett, csak a lihegő nyelve árulta el, hogy csakis egy kutya lehet. Utána totyogott egy járni alig tudó pici gyerek, rettenetesen mocskos arcáról nem lehetett megállapítani, hogy fiú, vagy lány. A pici széttárt karjaival egyensúlyozott, néha meg-meg szaladt, ahogy a nagy feje vitte előre. Az egyenetlen talajon olykor megbotlott, de sikerült talpon maradni. A Kálmán talán még fogadást is kötne rá, hogy hányszor esik el, amíg odaér az anyjához.
- Te meg minek jössz ide? – kiáltott az asszony.
- Nem lehet őket egy percre se magukra hagyni. - nézett a fiúra, hogy megindokolja a kiabálását.
Na, de erre mit lehet mondani? A felnőttek biztosan mondanának valamit, hogy az ő gyerekük, amikor ilyen idős volt…vagy valami hasonlót, ami persze senkit nem érdekel. Csak úgy, a beszélgetés kedvéért mondják.
A fiú nem szólt semmit. Talán zavartan mosolygott, de inkább még azt se. Közben megtelt az egyik vödör. Az asszony nagy lendülettel félretette, hogy ne a sárba kerüljön. A fiút megcsapta a nő izzadtságszaga. Egyértelműen izzad, de nagyon különös szaga van. Nem olyan, mint az embereké, amikor lejönnek a szalmakazal tetejéről. Azok nagyon büdösek tudnak lenni, főleg aki nem szandálban dolgozik, hanem gumicsizmában, hogy a szalma ne szúrja a lábát. Ebédnél leveszi a lábáról, az elázott kapcát kiteríti a tetejére száradni. Na, az már annyira büdös, hogy a többiek is rászólnak, hogy vigye messzebbre.
A nőnek nem is szaga van, inkább illata. Ez egy kicsit talán túlzás, de a nővérét juttatja eszébe. Amikor ellentmondást nem tűrve az ölébe fekteti, hogy az arcán kinyomkodja a mitesszereket. Fájdalmas művelet, de a női illat miatt inkább hagyja magát gyötörni.
Megtelik a másik vödör is, amit az előbbi mellé lendít. Beáll a két vödör közé, arccal a ház felé, s lehajol értük. Gömbölyded fenekén megfeszül a ruha. A fiú vágyakozva végigsimítja tekintetével a derekától lassan lefelé. Még a száját is végignyalja a gondolattól. A nő megérzi a tekintetét, s két lépés után visszaszól.
- Nem kell a víz?
- De. – válaszol riadtan, majd gyorsan a vízsugár alá tolja a nagy lapos kövön a kannát. Olyan érzése támad, mintha rajtakapták volna valami tiltott dolgon.
Közben odaér a kutya, de azonnal fordul is vissza a gazdája után. Aki közben odaér a pici gyerekhez, de ügyet se vet rá. Majd visszamegy magától. A Lajcsikát figyeli, aki már megint a teknőben matat. A vízhordó fiú ezt már nem látja, erősen koncentrál a vízre, hogy mikor telik meg a kanna. A tetejét rácsapja, majd nagy iramban indul a kazlazók felé. Siet, hogy ne sokáig húzza karját a teher. A hideg alumínium nekidörzsölődik a lába szárának, ahogy erősen a másik oldalra dől, hogy egyensúlyban maradjon. Akármennyire siet, meg kell állnia, mert nem bírja elég erősen markolni a kanna fülét. Csúszik kifelé a kezéből, le kell tenni a földre, mielőtt elejtené. Egy darabig bal kézzel cipeli, de hamarosan újra váltania kell, mert így még inkább nekiverődik a lábának. Ahogy közeledik a nagy akácfához, feltűnik, hogy Kálmán figyeli.
- Kár, hogy nem én mentem helyetted – mondta, mikor odaért a fiú. - Szép asszony ez a juhászné. Szívesen megdöngetném.
- Majd megdöngetne tégedet a juhász a kampós botjával – jött oda nevetve Laci bácsi, a villanyszerelő
- Na, öntsél fiú egy féllel abból a friss vízből! – Nyújtotta felfelé fordított hatalmas tenyerét, mintha már tartaná vele a kannatetőt.
A fiú kimérte a féltetőnyi vizet. Ha annyit kér, annyit kap. A többit úgyis kiöntené. Így tesznek majd a többiek is, aztán mehet megint vissza.
- Tán sajnálod? – elégedetlenkedett a Laci bácsi, amikor látta, hogy tényleg csak félig van.
- Ez meleg, mint a pisi – vágott grimaszt, miután megitta a vizet.
- Pedig ez állandóan folyik – védekezett a fiú. Ilyen jön a csövön. A hajtós kútban hidegebb van, de azt mondták az emberek, abból ne hozzak, nehogy hasmenésük legyen tőle. Én megkóstoltam. Hideg, de nem oltja a szomjat, mert édes.
- Na, még ezt feladják – mondta Kálmán, az elevátor mellett álló pótkocsin lévő szalmára mutatva – aztán leállítom a szalagot, mindjárt dél van.
Ő nem kért vizet, hanem töltött magának. A maradékot kilöttyintette a földre, majd csörömpölve a helyére tette a kannatetőt.
- Ez tényleg meleg. Meginnék inkább egy hideg sört. Neked szokott lenni a táskádban Lacibá.
- Moziba ne vigyelek? Ha lenne is, mitől lenne hideg? Arról nem is beszélve, hogy inkább én innám meg.
A két férfi leült a fa tövébe. Amíg a többiek végeznek a szalmával, legalább tíz perc.
- Gyere ide fiú! – paskolta meg tenyérrel Laci bácsi a füvet maga mellett. - Ne állj a napon!
Nem ment oda, csak finoman megrázta a fejét, s elballagott, hogy inkább a Kálmán traktorját nézegesse. Nem szereti ennek a hórihorgas, félszemű embernek a közelségét. Azt beszélik, hogy ’56-ban, a forradalomkor kilőtték neki, azért nem lát az egyik szemére. Nehezen hihető, de ezt beszélik. Néha akkorákat vág rá állítólag barátságból, hogy fáj. Egyszer még az állánál fogva fel is emelte. Aztán meg olyanokat kérdez, hogy „hogy állsz a lányokkal?” Ugyan, hogy állna 14 évesen? Na jó, már majdnem 15, de akkor is. Sehogy. Az emberek beszélgetéseiből hall dolgokat, de ez kevés ahhoz, hogy valahogy álljon a lányokkal. A vele egyidősek ugyanolyan ügyetlenek szerelmi téren, mint ő. Jó lenne – a felnőtt férfiak is ezt javasolják – ha egy idősebb nő beavatná. Mondjuk, ez a szép juhászné. Ez nem is öreg, tőle talán öt-hat évvel lehet idősebb, de bizonyára tapasztalt, hiszen már két gyereke is van. Mindez persze csak álom. Ugyan miért tenné egy idegen gyerekkel? Ráadásul nem is tudhatja, hogy neki ilyen gondjai vannak. Pedig vannak. Igaz, nem csak ezért elégedetlen magával. Irigykedve nézi a fedetlen felsőtestű, vagy atlétatrikóban dolgozó embereket, hogy milyen izmosak. Némelyiküknek olyan vastag a karja, hogy ő két kézzel sem tudná átfogni. Az övé pedig nyeszlett, vézna. Nem is veszi le egész nap a hosszú ujjú ingét, nehogy kicsúfolják a vékony karja miatt.
Most inkább elhessegeti ezeket a bántó gondolatokat, s a traktort szemléli, igaz, már nem első alkalommal. Jó lenne egyszer vezetni, de nem meri mondani. A Kálmán biztosan megengedné neki. Elméletben már tudja, mert sokszor utazott már a pótülésen, látta mivel kell beindítani, tudja melyik a kuplung – bár azt elég nehéz benyomni, álló helyzetben már próbálgatta – a sebességváltón is eligazodik. A kormányt, meg a gázt kezelni pedig egyszerű. Szereti a gépeket nézegetni. Sokat ismer is. Ez például egy U28-as Dutra. Aztán van még a Szuper Zetor, meg a Hoffer traktor, de ez utóbbiból már keveset látni. A személyautókat is szívesen nézegeti. Otthon a faluban is van legalább négy, vagy öt. A többi gyerekkel szoktak belesni az ablakán, hogy mennyivel megy. Ez abból derül ki, hogy mennyi van írva a sebességmérőjére. Egyszer egy autótulajdonos nagyon sértően szólt rá. Azt mondta, hogy „Mi van gyerek? Tetszik? Mondjad apádnak, hogy vegyen!” Na hiszen! Mondani lehet, csak venni nem. Az ő apja – aki itt dolgozik a kazal tetején – csak motort tudott venni, azt is valami nagyon ócskát. Az egy dolog, hogy büszke rá, fel is vág vele, hogy biztosabban beindul, mint egy új, de azért mégis egy ócskaság, egy lemezvillás Jawa, 1938-ból. Inkább már múzeumba való. Emlékszik arra a pillanatra, amikor először meglátta. Éppen a köves út mellett, a mezsgyekút közelében eszegettek az egyik eperfán. Akkor még végig volt az út két oldala eperfákkal, sok levelet kellett róluk szedni a selyemhernyók számára, amikor éppen a hernyótartás volt divatban. Most csak csavarogtak a szomszéd gyerekkel. A fa tetejéről hallották a motorzúgást, látták a nagy port, hát az apja jött hazafelé az „új” motorral. Persze a földúton, mert akkor még nem volt jogosítványa. Csak később vizsgázott le. A tanulásba bevonta az egész családot, de így legalább a gyerekek is ismerik a Kreszt. Ez nem árthat, talán egyszer még hasznukra válik.
- Állítsd le a szalagot fiú! – kiáltott oda az egyik ember az üres pótkocsiról, amikor látta, hogy az utolsó nyaláb szalma is felért a kazalra.
Örömmel tett eleget a kérésnek, amiért a Laci bácsi rá is szólt, hogy nem szabad lett volna hozzányúlni, nem az ő dolga.
- Dél van sógor, oszt dél van. - kiáltotta el magát valaki a kazal tetején. Utalva ezzel egy megbízhatatlan eredetű esetre, amikor a létrát kellett volna a kazalhoz támasztani, de a sógor nem volt hajlandó ebédidőben ennyit se dolgozni.
Most erre nem volt szükség, hiszen nem is érne fel a létra, olyan magasan járnak. Néhány óra múlva készen is lesznek. Sokkal kényelmesebb megoldás volt az elevátor gumiszalagján lemászni, ami bármilyen meredeken áll, biztonságosan járható. Hiszen a gumifogak megtartják a lábukat. Sokkal jobb volt már ez a szalag, mint a hagyományos láncos, tüskés. Hosszabb is, meg csendesebb is, hiszen áram hajtja, nem traktor. Ezért van itt a villanyszerelő ügyeletbe. A kapcsolót nyomkodni persze nem kell szakmunkás bizonyítvány, de biztosan nem tudnak most neki más munkát adni. Estére persze szét kell bontani az ideiglenesen ide épített felső vezetéket is, hiszen a továbbiakban nem lesz rá szükség.
A villanymotor ugyan nem hangos, de ahogy megállt a szalag, hirtelen nagy csend támadt. Tavaly nyáron, amikor a központi telep szérűskertjében nézelődött a fiú, még Hoffer traktor hajtotta lapos szíjjal a láncos elevátort. Azt, néha nem is állították le ebédidőben. Akkor ő még nem vízhordó volt, csak az apjánál töltött egy hetet a nyári szünetből, a tehenészetben. Unaloműzésképp segített a teheneknek az abrakot kimérni, néha kitakarította az önitatókat, vagy a frissen a szalmára pottyantott tehénlepényt vasvillával félrerakni, mielőtt a tehén széttaposta, netán belefeküdt volna. Néhány napig ezek a dolgok is elfoglalták, de sokkal érdekesebb volt a kazlazókat figyelni. Reggel a traktoros szivart gyúrt a gépnek. Valami olajos gyurmaféleséget rakott a traktor orrán erre a célra kialakított kosárkába, amit meggyújtott. Nem égett lánggal, csak izzott. Ez volt ennek a kezdetleges dízelmotornak az izzító gyertyája. Szó se volt még itt elektromos izzításról, vagy indítómotorról. A gép törzsének két oldalán hatalmas lendítőkerekek biztosították az egyhengeres motor egyenletes járását. Ezek oldalából kis csapokat lehetett kihúzni, amit ha elengedtek rúgó rántott vissza. Ezeknél fogva a gépész meglengette jobbra, balra néhányszor a lendkereket, majd amikor érezte, hogy elegendő lendületet vett, hajtani kezdte. Többnyire egy-két fordulat elég volt, s nagy füstfelhőt pöfékelve berobbant a motor. Ha nem, akkor újrakezdte. A hajtószíjat már a forgó lendkerékre kellett rádobni. Nem volt veszélytelen feladat. Ha laza volt a szíj, akkor a traktorral kellett picit hátrálni, hogy megfeszüljön. Ezeknek a kezdetleges gépeknek távol állt az égése a tökéletestől. Olykor szikraesőt szórt a kályhacső vastagságú kipufogóján. Azoknál a változatoknál, ahol nem a hátsó kerék mögé vezették a füstöt, nem is kipufogónak, hanem kéménynek nevezték. Ezen a tűzveszélyes helyen persze ez nem volt megengedhető, ezért szikrafogót, sűrű szitahálót kötöttek rá. Előírás volt, hogy a közvetlen közelben legyen egy betonkád, tele vízzel. Ezt nevezték kapitányvíznek. A kád mellett egy pirosra festett állványon lógott a hosszú, keskeny tűzoltó vödör, mellékötve egy csáklya és egy szikracsapó. Mivel jó esetben ezt a vizet soha nem használták, iszonyatosan büdös volt, amikor már bealgásodott.
A kazalról lemászó emberek mind szomjasak voltak. Néhányan közülük is megjegyezték, hogy nem elég hideg a víz. Szinte ki is ürült a kanna, mire mindenki ivott. Ebéd után majd megint inni akarnak, a fiúnak ismét mennie kellett a kútra. Na de ezért kapja a fizetését. Legalábbis megígérték, hogy majd fizetnek.
